A művészetben, éppen mint a természetben, igaz marad, hogy a forma folyton változik, a styl mindig alkalmazkodik a korok hangulatához és igényeihez bizonyos külső alakzataiban, mert ezek a változások az élet létezhetés feltételei, melyekkel a művész saját korának szívéhez, eszéhez jut el; de lényegében a művészet mindig ugyanaz marad, t. i. érzett, a legkülönbözőbb fokon és módon és egyéniség szerint érzett gondolatok kifejezése. Sőt elsősorban nem is a gondolatot keressük a művészetben, hanem a szívet, az érzelmet. Eszmékért folyamodhatunk a bölcshöz is, tanulságos dolgokért a tudóshoz mehetünk; de a művész érzemények nélkül bölcs sem lehet. A múzsa körülbelül ugyanazt mondja a művésznek, mint ami annak a lánynak finom, nemes felelete volt, kitől egy jótékony bazár alkalmával azt kérdezte nyegle udvarlója, hogy boltjában minden eladó-e, még a szíve is? – Igen, eladó az is – felelt a leány. S mire azt az újabb kérdést tette az udvarló, hogy ha szíve is eladó, mi hát az ára? – azt felelte: Egy másik szív!
Igen, így kell közelednünk a múzsához is, kit szintén csak szívvel lehet meghódítani. El kell ismerni, hogy gr. Kún István, mint előttünk álló költeményei mutatják, szívvel közeledett a költészet múzsájához s azt, amit ajánlásában mond, hogy „mi átnyilallott szívemen, azt tettem le papirra”: költeményei csakugyan tanúsítják.
Átolvasván a kötetet, nem számítva a fordításokat, csakugyan azt is megtaláljuk benne, amit ajánlásában tovább mond: „Sok fájdalom, öröm kevés van dalban itt megírva.” Minthogy pedig minden jó lírai versgyűjteménynek a belső élet rajzának kell lennie, ezt is megleljük e kötetben. Azt olvassuk ki belőle, hogy az ifjú lány, kihez egykor, sok-sok évvel ezelőtt szerelemmel közeledett s ki szintén megvallotta, hogy szereti, másé lett, de boldogtalan s most visszagondol késő bánattal az elhagyott költőre, ki azóta egy pillanatra sem bírta őt feledni s szívében más nő képének helyet nem adott, de szeretni már őt sem bírná, sőt nem is szabad. Ez a téma mondhatni a kötet túlnyomó részét tölti be száz változatban megénekelve; ez érzelem mellett még csupán a barátság érzelme foglal el nagyobb helyet, a haza csak három költeményben szerepel s fő tárgya csak egynek közülök. (1896. jun. 8.) Magától értetődik, hogy ez az alaptéma állandóan elégikus, lemondó, ritkábban elkeseredő vagy szemrehányó hangon (Megver az Isten téged) van megénekelve; röviden mint a költő mondja: ez a dalfüzér egy nagy temető,
A mely magába zárja
Az egész múlt időt.
Világos egyszersmind ebből, hogy a költemények, mint majdnem egy alaptéma változatai, nem tűnnek ki sokoldalúságokkal. A kör szűk, melyben mozognak s nem menekedhetni bennök az egyhangúság érzésétől, főleg ha rövid időközben olvassuk végig, mint e sorok írója is tette. Természetes az is, hogy ez az érzés olyan bennök, mint a múltnak s nem is közelmúltnak feljáró árnya, azaz mint emlékezés szerepel, kísérve az életuntság, halálvágy gondolataitól, mert a költő megnyugvásra, pihenésre vágyik. Tehát majdnem azt mondhatni, hogy fájdalmas emlékek gyűjteménye, a ki-nem-halt és elmúlást, feledést nem ismerő érzelem színezésében. A szerelmet, mint jelen érzelmet, a maga közvetlen, erős, csábos kitöréseivel a költő elhallgatta előttünk. Ebből foly, hogy az érettebb, sőt az érett kornyilatkozatait találjuk itt, melyek kontemplatív bölcselkedő elmélkedések a mulandóságról, az öröm hiábavalóságáról, a csalódások állandóságáról. Sőt néha meg éppen magyarázatok kapcsán kapjuk őket, mintha az érzés és gondolat anyagát elemezve akarná kifejteni s noha érzések őszinteségében kétség nem lehet, a közlés módja ilyenkor mégsem költői.
E módot, mondhatnók, még inkább kifejtette természetszeretete; mert a természet iránt valami oly lágy érzelmességgel viseltetik, mint költőink közül kivált Tompánál található. Majdnem azt mondhatni, hogy érzelmei alkalmát majd mindig a természetben találja meg s ezért költeményei telve vannak természeti képekkel, melyekkel párhuzamosan adja elé érzelmeit, melyek főképpen valamely lágy megindulás akkordjain hullámzanak, hogy egy-egy sóhajban végződjenek, vagy gyakran természeti lírai képet rajzol érzelmes szemlélődés kíséretében.
E természetérzelméről mondja maga is egy helyt, hogy a természetbe lehelte önnön szívét:
Az mind csupán az én szívem verése.
A párhuzamosság már említett módjára ím egy pár sor:
Virág virág mellett nyílik elég;
Sem illat, sem virág fel nem vidíthat...
Titokzatos bűbáj úgy vonz feléd.
Hűs szellő kél, végig simítva arczom,
Vigasztalón és nyájasan susog;
Vigasztaló szavát hiába hallom...
Én távol tőled boldog nem vagyok.
Ezrével ég az éji tiszta égen
A csillagok tündöklő sugara;
Ám nélküled borús lelkem mélyében
Csillagtalan mégis az éjszaka...
(Felhajtás)
Tegyük a rajzolt képhez még, hogy a költő egész kedélyélete meglepőn rokonszenves e költeményekben s állandón ébren tartja érdeklődésünket önmaga iránt. Olykor meghat s méla érzelmeket bír ébreszteni az egyszerűségről, jóságról, a nemes, áldozni tudó szív iránt, vagy méla emlékeket azokról, miket elvesztettünk s noha bizonyos gyöngéd általánosságokkal rejti el mindazokat, melyek biztosabb egyéni vonatkozásokat födhetnének fel, érezzük, hogy költeményeinek alapja való s ez a realitás a lírai költés egyik mellőzhetetlen alapelve. Többnyire a nyugati műköltészet versformáit használja s a bonyolultabb rímelést kedveli, főleg a kereszt- és ölelkező rímeket; számos szonettet is találunk költeményei közt- Úgy látszik, Heine is egyik kedvelt költője, s hatott mindenesetre rája. E nehezebb formákban gyakorlott kézzel dolgozik; de néha nem tud menekedni sem a feszességtől, sem a homálytól, sem a bizonytalanságtól, mintha nem éppen úgy s azt akarta volna mondani, mit a rím s efféle kedvéért mondania kell. Ezért, hogy úgy mondjuk, néha a gondolatok szabatos reliefjei elmosódnak, elhalványodnak s ha érzései nem is, kifejezései a gondos, az érezhetően gondos simítás mellett is cserben hagyják. Álljon itt végül rövidebb költeményeiből egy:
Lement a nap, szélén az égnek
Még egy halvány sugár ragyog,
Mint mikor a letűnt remények
Után a szív még feldobog.
Megjött az est lassan, sötéten,
A csöndes földet elfedi,
Aztán kigyúlnak fent az égen
A csillagok százezrei.
Ne vesd, ne vesd a csillagokba
Reményeidnek horgonyát:
Akkor tűnnek le sustorogva,
Mikor mosolyganak reád.
Szerző sajátja. II. kiad. Kolozsvár, 1896. 8-r. 228 l.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése