Imre László: Arany János (1817-1882)

Életműve csaknem másfél évszázada iskolai tananyag, s éppen ezért talán sokan elavult, tiszteletre méltó, de „poros”, unalmas költőként könyvelik el. Holott költészetének komplikáltsága könnyen belátható, ha azt idézzük fel, hogy mennyire ellentétes minősítésekkel ihlették, és nem is alaptalanul. Vélték plebejus forradalmárnak, d arisztokratikusnak is. A magyarság faji tulajdonságait látták benne megtestesülni egyesek, hideg formaművésznek tartották mások. Hitték apolitikusnak meg nemzeti bárdnak is. A nagyvárosi, modern érzékenységű polgári líra előfutárának éppúgy tartották, mint a falusi jegyző szemhatárán kívül eső dolgok iránt közömbös, provinciális költőnek. finnyás ízlésű poeta doctusnak és anakronisztikus népnemzetinek, dekadens fájvirágnak és feladatvállaló közösségi költőnek egyaránt minősítették.

Ennek a sokarcúságnak, összetettségnek az okaminden bizonnyal az, hogy életműve nagyon sok mindent zár le és még többet kezdeményez. Fejlődéstörténeti helyét tehát betetőző és újító funkciójának együttes megmutatása útján határozhatjuk meg. Szinte számbavehetetlen, mi mindent szintetizált. Több száz éves, talán még régebbi folklórelemeket, hiedelmeket használt fel, hogy megteremtse a nemzeti hagyományok folytonosságát (erre szánta a hun trilógiát). Tudatosan gyümölcsöztette a régi magyar műköltészet eredményeit is, Zrínyitől költői gyakorlatában is sokat tanult. És bár jó darabig csak a 18. század s a még régebbi korok irodalmát ismeri, később nagyon is felhasználja Berzsenyi, Kölcsey, Vörösmarty bölcselő lírájának vívmányait. Műveibe olvasztja a debreceni kollégiumi diákköltészet vaskos humorát (A nagyidai cigányok), Vörösmarty vadromantikáját (Katalin), a Petőfi-féle tárgyias költészetet (Családi kör). A világirodalomból Homérosztól Byronig számtalan név szerepelhetne, hiszen nagyon is felismerhetően hatott rá Shakespeare pszichológiája, Arisztophanész trágár humora, Tasso, Puskin és mások.

Látva azt, hogy Arany milyen mélyen és milyen sokfelé ereszt gyökereket a jelen és a múlt irodalmába, hamar megfogalmazódott ellene a vád a féltékenységtől többnyire nem mentes kortársakban, hogy nem eredeti tehetség, mindent csak átvesz valahonnan. (Hasonló kifogások hangzanak majd el Babitscsal kapcsolatban a 20. század elején.) Holott Arany életműve e sokféle elemnek nagyon is eredeti szintézisét hozza létre, melynek magasából messze előre mutató kísérleteket kezdeményez. Van olyan műfaj, amelynek csak betetőzője, a balladának, s itt őutána már nemigen lehet újat hozni, legfeljebb tehetséges epigon lehet még Kiss József is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az Arany-balladák holt anyaggá szürkültek volna. Az Ady-vers a maga különös, babonás légkörével, homályosságával, régies kifejezéseivel és tragikus borzongásaival nagyon is sokat vett át tőle. A Toldi-trilógia is csak látszólag folytathatatlan örökség. Valójában Illyés verses epikája vagy a pályakezdő Juhász Ferenc nagyon sok mindenben adósa. Népiességét a századfordulón korszerűtlennek tartották, de Erdélyi, Sinka a két világháború között részben őrá támaszkodva hozhat új hangot a magyar költészetbe. Még az olyan többé-kevésbé sikertelen alkotás is, mint Az elveszett alkotmány, a maga nyelvi játékaival, abszurd humorával egészen Weöres Sándorig érezteti hatását. Arany Bach-korszakbeli lírája (Visszatekintés, Mint egy alélt vándor stb.), valamint a kései Kosztolányi, a kései József Attila pesszimista létlírája közötti összefüggésekkel tanulmányok egész sora foglalkozik. Régen észrevették, hogy a Buda halála, melyben sokan csak az eposzt keresték, a hiányzó magyar lélektani regényt pótolja. Az Őszikék ízig-vérig modern versciklus újszerű érzékenységével, nagyvárosiasságával, meditatív hanghordozásával.  A Bolond Istók az egész műfajt, a verses regényt indítja útjára, amely annak a világirodalmi vonulatnak a tagja a maga nyelvi kevertségével, irodalmi normákat felrúgó „szabálytalanságával”, aminek előzményei Byronon keresztül Sterne-ig, sőt talán Rabelais-ig nyomozhatók vissza. De a lineáris cselekmény elvetésével, az irodalmi formákkal űzött játékkal, burkolt és nyílt idézésekkel majd a 20. században is sok követőre lel a prózaepikában egészen a posztmodernig.

Csűrös Miklós: Tompa Mihály (1817-1868)

Tompa költészetének fejlődéstörténeti helyét nem kellett utólag tisztáznia az irodalomtörténet-írásnak. Ő maga is, kortársai is tudták, hogy átmenetet alkot a Kölcsey, Bajza, Vörösmarty nevével és az almanachlírával jelölhető előző korszak meg a Petőfi és Arany által diadalra vitt népnemzeti irányzat között. Életét eseménytelennek, külső fordulatokban szegénynek mondják. Rimaszombatban született. Apja részeges cipészmester, anyja fiatalon, tüdőbajban hal meg, örökségül a betegségtől való már-már rögeszmés félelmet hagyva fiára. nagyszülei és szeretetlen rokonok nevelik Igriciben; egyik kedvenc írója, Dickens műveiben ismert majd saját gyötrelmes gyerekkorának mására. Véletlen szerencse jóvoltából „inasdiákként” kerül a sárospataki kollégiumba, ahol – némi megszakítással – 1832 és 1844 között végzi tanulmányait, magasabb fokon bölcsészeti, jogi és teológiai stúdiumokat. Barátságok, szerelmek, szép nyaralások és az első irodalmi sikerek fűződnek ehhez az aránylag kiegyensúlyozott korszakához. De már ekkor sokat betegeskedik, s miután 1845 végén Pestre jön, kórházba kerül.

Papi vizsgája után, 1846 őszén lelkész lesz Bején, majd Keleméren, Hanván;  életének külső kerete már nemigen változik. „Én református pap vagyok ; csendes és zajtalan éltem folyama; nincs semmi fény,máz és ragyogvány állásomon” – mutatkozik be Aranynak küldött első levelében. Néhány rendkívüli vagy felkavaró élmény mindazonáltal tagolja ezt a több mint két évtizedet:tábori lelkészként részt vesz a szabadságharcban; megnősül, elveszíti két gyermekét; néhányszor találkozik  Aranyékkal és más barátokkal, örököl, de a birtokot elperlik; erdélyi útja során méltó ünneplésben részesül. Ám még ami jó, azt is beárnyékolja hazafiúi elkeseredettsége, a betegeskedés, a haláltudat, az öngyilkosság gondolatának kísértése és a szorongás, hogy pap létére elveszíti hitét. Derűsebb korszakaiban és általában kedvére való társaságban csillogó homorú, szellemes adomázónak ismerik, mókázni is tud. Mégis mindig meghasonlott, később megtört lélek volt, utolsó éveiben pedig „érző, eszmélő halott, ki önmagát kísérti.”

Lírai költészete, akárcsak Aranyé, az önkényuralom korszakába szárnyal a legmagasabbra. A nemzetre hatalmas súllyal nehezedő elnyomás, az állandósult válságban sokszoros erővel kényszerítő felelősség, dacos szabadságszeretete fölfokozta költői erejét. Mély beleérzéssel követte nyomon és fejezte ki – mint egy méltatója írja – „a közhangulat változását, a nemzeti élet hullámveréseit”. Híres allegóriái (A gólyához, A madár, fiaihoz), a Levél egy kibújdosott barátom után családi lírája és az őszi természet sejtelmes képei részint a vívódó hazafias-gondolati költészet Arannyal, Madáchcsal rokon képviselőjének mutatják, részint a hangulatszimbolika modern kezdeményeit előlegezik.

Utolsó nagy költői fellobbanása azokhoz az átmeneti bukásuk ellenére is lelkesítő politikai eseményekhez és mozgalmakhoz kapcsolódik, amelyek 1859-1861 között az önkényuralom mély válságát idézték elő. Az olasz-osztrák háború, a magyar emigráció tevékenységének megélénkülése, a Bach-rendszer bukása, a nemzeti bizakodás nagy kortársaival együtt Tompát is magával ragadja, szárnyaló ódákban hirdeti a nemzet megmaradásának és felemelkedésének hitét, a levert emzet föléledését és megdicsőülését. Amikor 1861 augusztusában Ferenc József föloszlatja az országgyűlését. Amikor 1861 augusztusában Ferenc József föloszlatja az országgyűlést, és a remények megint füstbe mennek, Tompa elvbarátai  között is egészen egyedül marad, aki még akar és tud bízni, biztatni. Bibliai példázatai (Heródes, Új Simeon) a zsarnokság végét jósolják, a szenvedések után a nemzetre váró vigasztalás reményét sugallják. Közvetlen rokonuk a korszak egyik remeke, a bukásban is fenséget reveláló nagy óda, az 1863-ban keletkezett Ikarus.

Széles Klára: Vajda János (1827-1897)

Milyen volt Vajda János? A kortárs Jókai szerint „eszméje a fiatal óriásnak”. Jól „megtermett, izmos, szálas alak” – emlékezik rá ifjú híve, Endrődi Sándor. Vehemens népvezérként idézi meg 1848 márciusának újságíró szemtanúja: Ágai Adolf. Öregkorában úgy sétál végig mindennap a korzón, hogy arca „mindig morózus”, mindig „kemény, feszes lépésekkel” megy, és „mindig egyedül” – látja Schöpflin Aladár. Mikszáth Kálmán „kivert biká”-hoz hasonlítja. Mintha két ellentétes portrét látnánk: a daliás forradalmárét, közemberét – és az emberkerülő különcét.

Ez a két arckép vajon egybevág-e életének és költészetének azzal a két szakaszával, amelyet következetesen megkülönböztetnek a róla írók? Úgy tetszik, Vajda életútját, életművét maga a történelem szeli ketté. A nagy reményekkel, eszményekkel teli, becsvágyó fiatalember, a váli erdészfiú olyan években emelkedik az ország legnagyobbjai közé, amikor a nemzet is hatalmas, feltáruló lehetőségekben bízik; amikor óriások és hősök teremnek. Petőfi, Jókai, Vasvári társa, Kossuth csodálója, honvédtisztként harcol. Világos után is – bujdosását, büntető besorozását, földbecslő hivatalnokoskodását megélve – egyike marad azoknak a 48-hoz hű költőknek, akiket számon tart az olvasóközönség. Úgy lát napvilágot első kötete, hogy néhány éven belül négy másik könyve követi (1855-1860). Emellett lírai antológiát, díszes albumot szerkeszt, franciából fordít egy kötetet, Ildikó című drámáját bemutatja a Nemzeti Színház. Jeles politikai lap belső munkatársa és hírhedett kritikusa, 1857-től népszerű hetilap szerkesztője lesz. Elismertségét jelezheti A virrasztók című verse körül támadt élénk érdeklődés, a mű kitüntető jutalma, Szendrey Júlia válaszverse. S jellemző számontartottságára, hogy amikor Liszt Ferenc magyar tárgyú opera komponálását tervezi, Vajdára gondol, mint szövegíróra. Ezekben az esztendőkben éri élete nagy érzelmi megrázkódtatása is: megismerkedik Ginával, esztelennek bizonyuló reménykedése abban, hogy a nagyravágyó, büszke szépség meghallgatja költőjét.

Önmaga így pillant vissza: „A magyar kör legbensőbb bizalmának örvendhettem”, majd következtek azok a „legínségesebb évek, amelyekben a sorscsapások egész förgetege tornyosult össze fölöttem”. 1867-en látja így a pályáját kettéválasztó törésvonalat. Vajon a kiegyezésben kell keresnünk a fordulat fő okát és hátterét? Fontos a történelmi változás, de a Vajda-életutat alakító erők összetettebbek. Valóban fatális csapások sújtják: két nagy tehetségű ifjú híve, munkatársa hal meg egymás után, tragikus hirtelenséggel; szülei szörnyethalnak. De mindezt megelőzik politikai csatározásai s az így önmaga által kihívott balsors. Elsősorban két röpiratával (1862) teszi ellenségévé a társadalmi és irodalmi élet többségét, főleg vezetőit. Támadások céltáblája, viták, élclapok tárgya lesz, fokról fokra elszigetelődik. Hetilapját is meg kell szüntetnie, kenyér nélkül marad. Bécsbe megy, hogy munkát találjon. (1864-65). Innen megtörten, megkeseredve tér vissza. 1860 óta évente egy (legtöbb: három) verset ír, sok évben annyit sem. 1872 számít új, második lírai korszaka kezdetének: ekkor tartja székfoglalóját a Kisfaludy Társaságban. Régi népszerűségét azonban többé nem sikerül visszaszereznie.

Vajdát a legérzékenyebben érinti, hogyan alakul lírájának fogadtatása. 1860-ban súlyos kudarcot szenved saját kiadású verseskötetével (Vészhangok). Ez csupán kezdete az őt haláláig elkísérő költői sikertelenségnek. A Vészhangok után csak tizenkét év múlva próbálkozik újabb lírai gyűjtemény megjelentetésével. Ez éppúgy eladatlan s kedvező visszhang nélkül marad, mint későbbi, önerőből vagy baráti összefogás segítségével napvilágot látó kötetei. Néhány régi társa és kevés ifjú rajongója tart csak ki mellette.