Életműve csaknem másfél évszázada iskolai tananyag, s éppen ezért
talán sokan elavult, tiszteletre méltó, de „poros”, unalmas költőként könyvelik
el. Holott költészetének komplikáltsága könnyen belátható, ha azt idézzük fel,
hogy mennyire ellentétes minősítésekkel ihlették, és nem is alaptalanul. Vélték
plebejus forradalmárnak, d arisztokratikusnak is. A magyarság faji
tulajdonságait látták benne megtestesülni egyesek, hideg formaművésznek
tartották mások. Hitték apolitikusnak meg nemzeti bárdnak is. A nagyvárosi,
modern érzékenységű polgári líra előfutárának éppúgy tartották, mint a falusi
jegyző szemhatárán kívül eső dolgok iránt közömbös, provinciális költőnek.
finnyás ízlésű poeta doctusnak és anakronisztikus népnemzetinek, dekadens
fájvirágnak és feladatvállaló közösségi költőnek egyaránt minősítették.
Ennek a sokarcúságnak, összetettségnek az okaminden bizonnyal az, hogy
életműve nagyon sok mindent zár le és még többet kezdeményez. Fejlődéstörténeti
helyét tehát betetőző és újító funkciójának együttes megmutatása útján
határozhatjuk meg. Szinte számbavehetetlen, mi mindent szintetizált. Több száz
éves, talán még régebbi folklórelemeket, hiedelmeket használt fel, hogy
megteremtse a nemzeti hagyományok folytonosságát (erre szánta a hun trilógiát).
Tudatosan gyümölcsöztette a régi magyar műköltészet eredményeit is, Zrínyitől
költői gyakorlatában is sokat tanult. És bár jó darabig csak a 18. század s a
még régebbi korok irodalmát ismeri, később nagyon is felhasználja Berzsenyi,
Kölcsey, Vörösmarty bölcselő lírájának vívmányait. Műveibe olvasztja a
debreceni kollégiumi diákköltészet vaskos humorát (A nagyidai cigányok), Vörösmarty vadromantikáját (Katalin),
a Petőfi-féle tárgyias költészetet (Családi
kör). A világirodalomból Homérosztól Byronig számtalan név szerepelhetne,
hiszen nagyon is felismerhetően hatott rá Shakespeare pszichológiája,
Arisztophanész trágár humora, Tasso, Puskin és mások.
Látva azt, hogy Arany milyen mélyen és milyen sokfelé ereszt
gyökereket a jelen és a múlt irodalmába, hamar megfogalmazódott ellene a vád a
féltékenységtől többnyire nem mentes kortársakban, hogy nem eredeti tehetség,
mindent csak átvesz valahonnan. (Hasonló kifogások hangzanak majd el Babitscsal
kapcsolatban a 20. század elején.) Holott Arany életműve e sokféle elemnek
nagyon is eredeti szintézisét hozza létre, melynek magasából messze előre
mutató kísérleteket kezdeményez. Van olyan műfaj, amelynek csak betetőzője, a
balladának, s itt őutána már nemigen lehet újat hozni, legfeljebb tehetséges
epigon lehet még Kiss József is. Ez azonban nem azt jelenti, hogy az
Arany-balladák holt anyaggá szürkültek volna. Az Ady-vers a maga különös,
babonás légkörével, homályosságával, régies kifejezéseivel és tragikus
borzongásaival nagyon is sokat vett át tőle. A Toldi-trilógia is csak látszólag folytathatatlan örökség. Valójában Illyés verses
epikája vagy a pályakezdő Juhász Ferenc nagyon sok mindenben adósa. Népiességét
a századfordulón korszerűtlennek tartották, de Erdélyi, Sinka a két világháború
között részben őrá támaszkodva hozhat új hangot a magyar költészetbe. Még az
olyan többé-kevésbé sikertelen alkotás is, mint Az elveszett alkotmány, a maga nyelvi játékaival, abszurd humorával egészen Weöres Sándorig
érezteti hatását. Arany Bach-korszakbeli lírája (Visszatekintés, Mint egy alélt vándor stb.), valamint a kései Kosztolányi, a
kései József Attila pesszimista létlírája közötti összefüggésekkel tanulmányok
egész sora foglalkozik. Régen észrevették, hogy a Buda halála, melyben sokan csak az eposzt keresték,
a hiányzó magyar lélektani regényt pótolja. Az Őszikék ízig-vérig modern versciklus újszerű érzékenységével,
nagyvárosiasságával, meditatív hanghordozásával. A Bolond Istók az egész műfajt, a verses regényt
indítja útjára, amely annak a világirodalmi vonulatnak a tagja a maga nyelvi
kevertségével, irodalmi normákat felrúgó „szabálytalanságával”, aminek
előzményei Byronon keresztül Sterne-ig, sőt talán Rabelais-ig nyomozhatók
vissza. De a lineáris cselekmény elvetésével, az irodalmi formákkal űzött
játékkal, burkolt és nyílt idézésekkel majd a 20. században is sok követőre lel
a prózaepikában egészen a posztmodernig.
ÉVEK, TI MÉG JÖVENDŐ ÉVEK
My hair is gray, but not with years.
Byron
Évek, ti még jövendő évek,
Kiket reményem megtagad,
Előlegezni mért siettek
Hajam közé ősz szálakat?
Miért vegyülget ily korán e
Lombok közé sápadt levél,
Emlékeztetni a vidor fát,
Hogy majd kiszárad és – nem él!
Nem evvel tartoztok ti nékem:
Kaján elődötök, a mult,
Adós maradt sok szép örömmel,
Míg szerfölött is oszta bút;
Ennek kamatját, jó reményül,
Fizessétek le most nekem;
Ki tudja, úgyis: értem én azt,
Hogy a tőkét fölvehetem?
Vagy épen azt jelenti e hó,
Fürtömre mely szállongni kezd,
Hogy bár rövid volt, vége! vége
Nyaramnak s a tél berekeszt? –
S hogy meg ne essék szíve rajtam,
Ha jókor meglep a halál,
Azért kell, mint az ősz kalásznak,
Megérnem a sarló alá?
Úgy van. Nem évek száma hozza
- Nem mindig – a vén kort elé:
Kevés esztendők súlya szintúgy
legörnyeszt a mély sír felé.
És nékem e földön teherből,
Bánatból rész jutott elég:
Azzal fölérő boldogságot
Hiába is reménylenék.
Ah! vén vagyok: tapasztalásom
Tárháza megtelt gazdagon:
Ott van, romok közt, életemnek
Vezére, széttört csillagom;
Ott egy szakadt fonál: ez a hit;
Egy csonka horgony: a remény;
Ily gyüjteménynek birtokában
Az ifju hogyne volna vén!
Szétnézek és többé körültem
Nincs a nehány kedves barát,
Aggódtatóan rám függeszti
Szemét egy könnyező család.
Eleget éltem, hogy utánam
Emlék maradjon itt alant:
Emlékül inséget hagyok s e
Két vagy három boldogtalant!
Szűnj meg, panasz; ne háborogj, szív!
Bűnöd csak egy volt: az erény.
Ha veszteség ennek jutalma,
Jajgassak-é, hogy megnyerém?
Vigasztalásul, annyi szenved,
És szenved nálam annyi jobb;
Miért ne én is… porszem: akit
A sorskerék hurcol s ledob!
A vers alig fél évvel a világosi bukás
után íródott (1850. február 15-én), hamarosan (február 25-én) meg is jelent a Hölgyfutárban. (Első kötetbeli
publikálására 1856-ban került sor a Kisebb
költemények című gyűjteményben.)Időben közeli és direkt vallomás ez a
szabadságharc bukása utáni depresszióról, holott Aranyt rejtőzködő, magáról
keveset beszélő költőnek szokás tartani. „Mivel Arany viszonylag ritkán szólt
első személyben, s ritkán rajzolta ki megszólamlásának életrajzi vagy éppen
életképi kereteit, ponderált irodalomtörténészek is vélik úgy a legszemélyesebb
magyar életművek egyikéről, hogy személyessége viszonylag csekély fokú”.
(Németh G. Béla)
A versnek voltaképpen nincs címe, az
első sort írta fölé a költő, éppen ezért a mottó gyanánt szereplő Byron-idézet
tartalmazza a gondolati lényeget: az idő előtti öregedés (Arany ekkor harminchárom
éves!), az önsorsfelmérés témáját. Benne van a mottóban a lírai alaphelyzet is:
„tükör előtti” monológnak nevezhetjük. A költő önmaga arcával néz szembe,
őszülő hajszálai késztetik számvetésre. De a Byron-idézetben („Hajam ősz, de
nem évek miatt”) bene van az a szembeállító mondatfelépítés, ellentétező
párhuzamosság is, ami szintén végigvonul a versen.
Már az indító mondat kontrasztot tartalmaz: azon éveit szólítja meg,
amelyeket – reméli – meg sem kell érnie. A versszakmásodik fele a „vidor” fa
sárguló leveleivel újabb növényi metaforikát iktat be, s ezzel teljessé teszi
az ellentétezést színek és idősíkok dolgában is.
A második versszakban új képzetkör kerül előtérbe: a
becsapottság, a kárvallottság, a kifosztottság érzete a pénzügyi machinációk szókincsét
emeli a versbe (adós, kamat). Jelen-múlt-jövő szembesítése a múlt ürességének
és a jövő kilátástalanságának a felismerésével egészül ki.
A harmadik versszakban a tükörbe
pillantása gesztusa és az idő témája (nyár-tél) a levelek sárgulásának a képzetét
is továbbviszi. Ért kalászként vár reá a halál sarlója. A biológiai képvilág
itt közvetlenül falusi-paraszti fogalomkörbe vált át.
A negyedig strófa (a költemény geometriai középpontja) új
magatartást, markáns sorsösszegző attitűdöt hoz: „Úgy van.” Direkt vallomásba
csap át. Nyílt kifakadások következnek, mintha ráunt volna a képek
sorjáztatására. A gondolatot világossá és dinamikussá tevő szembeállítások itt
is megvannak, igaz, nem annyira szembeötlően: kevés esztendő súlya is
legörnyeszt, balsorsával felérő boldogságot hiába is remélne.
Az ötödik versszaktól a költemény moralizáló-allegorizáló
irányban fejlődik. Az indítás páratlan telitalálat. A „vén vagyok” a verskezdő
szituációhoz kapcsolódik, a „tapasztalásom tárházá”-nak semleges alapjelentése
észrevétlenül telítődik keserűséggel, bánattal. Úgy, hogy a „megtelt gazdagon”
már egyértelműen az ellentétező alaptendencia jegyében tesz szert ironikus
többletjelentésre, kudarcok és hiányok eufémisztikus elburkolására. Életének
vezérre, széttört csillaga lehet a szabadságeszme, lehet Petőfi, lehet a költői
ambíció. A hitnek szakadt fonálhoz, a reménynek csonka horgonyhoz hasonlítása
hagyományos keresztény allegóriákkal tart rokonságot. A strófa lezárása ismét
remeklés: visszazökken az alapvető szembeállítás (ifjú-vén) ritmusába Teljessé
teszi a versszak szimmetriáját azzal, hogy az nemcsak a „vén” szóval kezdődik,
de azzal is fejeződik be.
A hatodik strófa újabb fordulatot hoz. Az üresség, a
semmi élménye a hiábavaló keresés gesztusával a költő valóságos élethelyzetére
konkretizálódik. Körbepillantása a barátok hiányát juttatja eszébe, a környező
család reá függesztett tekintete tehetetlenségét, a szeretteiről való
gondoskodásra való képtelenségét. A kényszerű passzivitás, a fájdalom
váratlanul irodalmi idézetre történő parodikus célzás alakját ölti. A
Horatius-féle „Exegi monumentum” csúfondáros kifordítása a 7-8. sor: immár
emlék marad őutána is. Miután szinte mindent elvesztett, önbecsülésétől is
megfosztja a jövő, a sorsára hagyott, nyomorgó család.
A panaszkodást, a sorssal való
elégedetlenkedést a hagyományos kálvinista morál jegyében veti el az utolsó
versszakban; megnyugvásra, zúgolódás nélküli önszemléletre inti magát: szabad-e
panaszkodnia, ha az erényesség boldogtalansággal jár együtt? Morális
kielégülést nyújt számára annak belátása, hogy ha nála különbek is szenvednek,
őt miért kímélné a sors. Az egyetemes szenvedésélmény vigasztalása azonban
megszakad(ezt jelzi a három pont is a 7. sorban), és ettől szinte független
lezárás következik. A sors kereke által hurcolt és ledobott porszem az egyén
végletes jelentéktelenségének, tehetetlenségének látomása. Szembeállítások
uralják az utolsó strófát is (bűn-erény; a költő-a többi ember;
porszem-sorskerék), s a porszem metafora révén az egyén kiszolgáltatottságának
és kicsinységének víziójával fejeződik be a költemény.
A többnyire ódai lendületű vagy éppen
magabiztosságot sugalló jambusi verselés ezúttal Arany depressziójának mélabús
dallamát közvetíti. Mégsem csak a búsongás, sokkal inkább a létértelmezés verse
ez. Közvetlen ihletője: Petőfi elvesztése, egzisztenciális problémái, a
szabadságharc bukása. Tágabb értelemben: ekkor kell örökre búcsút vennie a
40-es évek derűs optimizmusától. Be kell látnia, hogy nemcsak a katonai túlerő
győzte le a nemzetet, magában a magyarságban is csalódnia kellett. Ebből a
pozícióból nézve a világ amorális törvényeknek enged. Az egyén, elveszítvén
hitét a század első felének demokratikuseszményeiben, társtalanná válik.
Kételkedni kezd önmagában, múltját sivárnak, üresnek, jövőjét kilátástalannak
tartja. Védekezésképpen csak önnön erkölcsi erőire számíthat, a szenvedést
beletörődve hordozó, de elveihez hűtlenné nem váló önmagára. A tragikus
életérzés, amelyet csak nagy ritkán színes önirónia, a szenvedések sztoikus
elviselésének magasába ragadja a költőt. Mégsem pátosszal szólal meg, inkább a
végesség melankóliájával. Megkísérti az értékbizonytalanság a relativizálás
ösztöne is, a versegész mégis a fájdalmak öntudatos elviselésének magatartását
sugalmazza.
A zárókép az egyén porszem voltának
szuggerálásával a kaotikus létezés benyomását nem azért juttatja szóhoz olyan
erővel, hogy minden elv és ellenállás értelmetlenségét állítsa, hanem hogy a
’49 előtti, olykor utópisztikus nézetek helyett a valóság tudomásul veendő, kérlelhetetlen
arányait mutassa meg. Az őszülő hajszálak sokasodása, a közelgő halál gondolata
indítja el az érzelmi folyamatot, s az értelmetlen, vakon mozgó sorskerék
kegyetlen közönye zárja. De közben a tükörbe néző szorongásától az önnön
zúgolódásait leintő, csendesítő belátásig jut el. Az ösztönös riadalomtól a
minden lehetséges megértésiéig. A jövő kérlelő faggatásáról a megnyugvásig. Az
egyén aggodalmától az egyetemes szenvedés vigasztaló, erőt adó élményéig.
CSALÁDI KÖR
Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.
Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja,
hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.
Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.
Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali
csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep
lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot
szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.
A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.
Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát...
kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.
A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.
Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: „Gyer közelebb,
édes!”
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek,
-
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a
kicsinyeknek.
De vajon ki zörget? „Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjtszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt
kilincsen!”
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
„Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is.”
Köszöni a gazda: „Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem
lenne.”
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik
elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.
De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább
dagad.
(1)Beszél a szabadság véres napjairul,
S keble áttüzesül és arca felpirul,
Beszél azokról is - szemei könnyben
úsznak -
Kikkel más hazába bujdosott...
koldusnak.
Elbeszéli vágyát hona szent földére,
Hosszu terhes útját amíg hazaére.
(2)Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldús megáll a beszédben:
„Meséljen még egyet” - rimánkodik
szépen.
„Nem mese az gyermek,” - így feddi az
apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja:
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem
látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig
férjhez.
Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik
épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat
gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.
(1851. ápr. 10.)
Látszólag a magyar irodalom egyik
legegyszerűbb verse, ámde (s ezt az értők jól tudják Goethe sokat idézett
mondása óta) éppen a természetes és spontánnak mutatkozó előadásmód kívánja meg
a művészi kidolgozás legmagasabb fokát. A szöveggel való alaposabb
megismerkedés azután bárkit meggyőzhet arról, hogy nagyon is összetett,
többféle törekvést egyesítő költői remeklésről van szó.
A keletkezési körülmények és időpont,
valamint a téma feldolgozásának módszere és hangulata látszólagos ellentmondást
hordoz. 1851. április 10-én született (a Losonci
Phoenix-ben jelent meg még ebben az esztendőben, majd Arany János Kisebb költeményei között 1856-ban). Derűs hangvétele
azonban tökéletesen eltér az időbeli közelségében keletkezett, kétségbeesést,
teljes depressziót tükröző versektől. Nyilvánvaló, hogy megírásakor a költő nem
az adott pillanat nemzeti és egyéni szorongattatásainak ad hangot, hanem a
múltból idéz fel valamit. Talán a szülői ház légkörét: anyját é nővérét is Sárának hívták, ő maga verselgető kamasz
volt, szülei dolgos, szelíd, kivételes családi harmóniában élő emberek.
Szalontai környezetéből, gyermekkorának emlékeiből alkotja meg a speciálisan
népinek és magyarnak látott életvitel idilljét, amelyet egyszerű, de nemes
érzületek uralnak: szeretet, szorgalom, felelősségérzet, hazaszeretet, családi
összetartás, vendégszeretet stb. S ezzel mintegy (a múltból megőrzött, a
jelenben áhított s a jövő számára példaértékűnek vélt) ellenképét adta a
Bach-korszak kegyetlen valóságának, sorsa ekkor érzett kilátástalanságának.
A másik komplikáció magában a szövegben
rejlik. Arany legelemibb élményeivel, a magyar vidék külsőségeivel természetes
módon hozható összefüggésbe a tárgy, éppen ezért lepett meg sokakat, amikor
kiderült, hogy Burns A zsellér
szombatestéje című versének ha nem is fordítása, de legalábbis átköltése. A
költő fia, Arany László emlékezése szerint „gondolkodóban is volt, nem volna-e
kötelessége ezt meg is említeni, s csak azért nem tette, hogy a béna magyar
harcos által akkor kelteni óhajtott hatást ne rontsa”. (Ez a „hatás” oly fokig
érezhető volt, hogy az első megjelenés alkalmával a szerkesztő kereken meg is
tagadta a közlést, és szöveg módosítására kérte Aranyt, a cenzúrára
hivatkozva.) A szövegnek tehát világirodalmi ihletéséről is tudnunk kell (az
angol szöveggel való egybevetés bárkit meggyőzhet arról, hogy egyes részek, sorok
szó szerinti fordításnak vehetők). Ugyanakkor egészen speciálisan egy
országhoz,s őt tájhoz, társadalmi környezethez és időponthoz köthető benne
minden.
A költemény tehát a gyermekkor és a
jelen élményvilágát. Burns és a magyar népiesség hatását tökéletesen egységes
műegésszé varázsolja. Otthonosan mozog Arany (természetesen) a paraszti élet
világában, s legkedvesebb versformájában (a Toldiéban),
a felező tizenkettősben szókincs, modor és verselés összhangját teremti meg
annak a nyugodt bensőségnek, erkölcsi értékek védte harmóniának a
megörökítésére, mely az ő tulajdonsorsának, életének is foglalata.
A falusi este (még ha város volt is ekkortájt
Nagyszalonta) külsőségeivel indul a
költemény, mintegy az egyszerű ember fáradt, de elégedett esti sóhajával: „Este
van, este van: kiki nyúgalomba!” Felidézi egy parasztház udvaráról
szertetekintve azt, ami köröskörül látszik (az eperfa sötétülő lombját, a zúgó
éji bogarat, a békákat, a denevért) és hallatszik (a bogár koppan, a bagoly
rikoltoz). Csendes és nyugodt minden. Ami nyugtalanító, sejtelmes (a sötétedés,
a denevér csapongása, a bagoly a régi tornyon), az is inkább a valamikor
kisgyermek félelmeit adja vissza, amit viszont jótékonyan enyhít a szomszédok
és szülők biztonságot adó közelsége.
A második versszak közelebbre néz, az udvarra, a
háziállatok világára. Itt minden megnyugató rendet mutat. Az imént megfejt
tehén kérődzése, a követelődző, éhes borjú, az elnyúlt testtel, óvatosan
ballagó cica, amely csak váratlan nekiiramlásával okoz meglepetést – mármint
ama gyermeki szemlélet számára, amelyet akaratlanul imitál (vagy évtizedek
múltával rekonstruál) Arany érdeklődő és szelíden nyugtázó tekintete.
A harmadik versszakban még közelebb
jön a házhoz, a bensőség és szeretet e derűs fészkéhez, a tüzelő (=tűzhely)
fénye is hívogat, s a hasaló, tétlen kutyára pillantani éppoly kellemes és
idegnyugtató, mint a kisfiának tejet nyújtó háziasszonyra, az eladó lányra, aki
a holnapi ünnepre (talán csak vasárnapra?) új ruháját vasalja. A mesét hallgató
kicsinyekre, a tűzre kerülő borsó- és babhéjra éppúgy, mint a gyermekek gömbölyű
arcára. E „kisvilág” apró örömei közepette éled a gyermeki fantázia: vidám mese
hangzik, tűzkígyók idézik a varázslatok világát, s a legnagyobb csoda és
gyönyör: az olvasás, ami értelmiségi, papi pályát ígér a szülői reményeknek,
sőt magának a „nagyfiú”-nak még ennél is többet, a versírás borzongató
izgalmát.
Az első öt strófa (az első szerkezeti egység) tehát egyre
szűkülő körökben közelít a tárgyra, elindulván a múlt időket idéző
csonkatoronytól, s elérkezvén a másra nem ügyelő nagyfiú olvasási
szenvedélyéhez. Az új szakasz (mindössze három strófa) a családfő megérkezését,
az együtt elköltött vacsorát írja le kivételes melegséggel. A tarisznyában
talált kisnyúl azokat a látszólag apró örömöket képviseli, amelyek a
kiegyensúlyozott érzelmi életet élő család váratlanul boldog pillanatait
jelentik. A fáradt gazda leírása először vetíti a kép mögé az erkölcsi értékek
világát. Gondszántotta homloka sok-sok küszködésére mutat, de a biológiai és
vallási elvek által is igenelt tevékenység boldogító biztonságérzetet ad. A
feltálalt étek „egyszerű”, asztal helyett csak asztalszék van (az asztalnál
alacsonyabb, kisebb). „Gondűző pipa”, kedves eleség, a gyermekekkel megosztott
vacsorázás azt fejezi ki, hogy a munka és a szerelem, a szorgalom és a
szeretet, az egyetértés és a jó lelkiismeret kikezdhetetlen, mert a
hagyományozódó elvekkel egybevágó életvitelt garantálnak. Hiányzik ebből az
elégedetlenkedés, a másokkal összehasonlítgató irigykedés, hiszen a
legfontosabb erkölcsi és életértékek megnyugtató, önbecsülést adó összhangján
alapul.
A harmadik szerkezeti egység a béna harcfi
epizódja. Egyszerre dramatizálódik a jelenet: az eddig külsőleg ábrázolt
szereplők megszólalnak. Ügyes gyorsítást jelent a „De vajon ki zörget?”, hisz
ebből arról is értesülünk, hogy valaki érkezett. Ekkor válik nyilvánvalóvá,
hogy e családi idill szereplői a maguk erkölcsi elveit „kifelé” i érvényesítik:
a rászorulók, a bajban lévők iránti részvétben. Arany lélektani érzéke itt is
remekel a megfigyelésekben: a vándor szabódásában, majd megeredő beszédében, s
ahogy hallgatják a messziről jöttet, ahogy politikai tartalmak, nemzeti
érzelmek forrósítják fel a hangulatot: „Beszél a szabadság véres napjairul, / S
keble áttüzesül és arca felpirul.” Ahogy elbúsulnak az ország során. „szemei
könnyben úsznak”. A nagylány diszkrét érdeklődése („mikor nem hallják”) „testvérbátyja”
után megint csak a veszteségekre utal. A hűség dilemmáira, a tisztesség és az
ösztön csendes vitájára, mely nem ölti hangos panaszkodás formáját.
A béna harcfi megjelenését elbeszélő
strófákhoz sajátos „szövegkettősség” kapcsolódik. A „Beszél a szabadság véres
napjairul” sorral kezdődően Arany hat sort – a már említett határozott
szerkesztői kívánságra – ily módon változtatott meg:
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
„Meséjen még egyet” – rimánkodik szépen.
„Nem mese az gyermek”, - Így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja;
Arany tehát kényszerűségből elhagyta a „szabadság
véres napjai”-ra, a külföldi bujdosásra való célzást. A későbbiek során mindkét
változatot hitelesnek fogadták el. Mi a kritikai kiadást vettük alapul, az ott
autentikusnak nyilvánított szöveget közöltük, holott a „politikamentesebb”
változat talán népszerűbb lett az idők során, szinte szállóigévé vált belőle a „nem
mese az gyermek”. Vélhetően maga Arany is ezt érezte sikerültebbnek költőileg,
mert a cenzúra megszűnése utáni kiadásokban sem állította helyre az eredeti hat
sort.
S amilyen megnyugtató, szilárd világot
mutat be a Családi kör, olyan zárt,
szimmetrikus a szerkezete is, úgy fejeződik be, ahogy kezdődött: „Este van,
este van…” Minden, ami este élet és mozgás volt, most elcsendesedik: a tűz és a
gyermek elalszik, a vendég is egyre nagyobbakat hallgat. A fekvéshez
készülődnek, s az utolsó sorban már csak a tücsök ciripelése hallatszik. A kora
este idilljéhez úgy jutottunk vissza, hogy minden több és más az ott
megismertnél. Kitágult, országos méretűvé nőtt az udvar perspektívája: a vendég
még idegen földön bujdosásáról is mesélt. A nagyobb közösségnek, a nemzetnek a
harcát is magában foglalja e „kisvilág”, mert az esti beszélgetés résztvevői
úgy érezték, hogy család és haza dolgában egyazon kötelességérzet van
érvényben. A kisház fölé annak a hazának az éjszakai égboltja borul, amelyhez
nem propaganda, nem jelképek és teóriák kapcsolják az ország népét, hanem a
hagyománytisztelet és a megmaradási ösztön azon spontán erői, melyek a család
jövőjét,biztonságát is szolgálják.
SZONDI KÉT APRÓDJA
Felhőbe hanyatlott a drégeli rom,
Rá visszasüt a nap, ádáz tusa napja;
Szemközt vele nyájas, szép zöld
hegy-orom,
Tetején lobogós hadi kopja.
Két ifiu térdel, kezökben a lant,
A kopja tövén, mintha volna feszűlet.
Zsibongva hadával a völgyben alant
Ali győzelem-ünnepet űlet.
"Mért nem jön a Szondi két dalnoka,
mért?
Bülbül-szavu rózsák két mennyei bokra?
Hadd fűzne dalokból gyöngysorba füzért,
Odaillőt egy huri nyakra!"
"Ott zöldel az ormó, fenn zöldel a
hant
Zászlós kopiával a gyaur basa sírján:
Ott térdel a gyöngypár, kezében a lant,
És pengeti, pengeti, sírván."
...S hogy feljöve Márton, az oroszi pap,
Kevély üzenettel a bősz Ali küldte:
Add meg kegyelemre, jó Szondi, magad!
Meg nem marad itt anyaszülte.
"Szép úrfiak! immár e puszta halom,
E kopja tövén nincs mér' zengeni többet:
Jertek velem, ottlenn áll nagy vigalom,
Odalenn vár mézizü sörbet. -"
Mondjad neki, Márton, im ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
"Serbet, füge, pálma, sok déli
gyümölcs,
Mit csak terem a nagy szultán birodalma.
Jó illatu fűszer, és drága kenőcs...
Ali győzelem-ünnepe van ma!"
Hadd zúgjon az álgyu! pogány Ali mond,
És pattog a bomba, és röpked a gránát;
Minden tüzes ördög népet, falat ont:
Töri Drégel sziklai várát.
"Szép úrfiak! a nap nyugvóra
hajolt,
Immár födi vállát bíborszinü kaftán,
Szél zendül az erdőn, - ott leskel a
hold:
Idekinn hideg éj sziszeg aztán!"
A vár piacára ezüstöt, aranyt,
Sok nagybecsü marhát máglyába kihordat;
Harcos paripái nyihognak alant:
Szügyeikben tőrt keze forgat.
"Aztán - no, hisz úgy volt! aztán
elesett!
Zászlós kopiával hős Ali temette;
Itt nyugszik a halmon, - rövid az eset
-;
Zengjétek Alit ma helyette!"
Két dalnoka is volt, két árva fiú:
Öltözteti cifrán bársonyba puhába:
Nem hagyta cselédit - ezért öli bú -
Vele halni meg, ócska ruhába'!
"S küldött Alihoz... Ali dús, Ali
jó;
Lány-arcotok' a nap meg nem süti nála;
Sátrában alusztok, a széltül is ó:
Fiaim, hozzá köt a hála!"
Hogy vítt ezerekkel! hogy vítt egyedűl!
Mint bástya, feszült meg romlott torony
alján:
Jó kardja előtt a had rendre ledűl,
Kelevéze ragyog vala balján.
"Rusztem maga volt ő!... s hogy
harcola még,
Bár álgyúgolyótul megtört ina, térde!
Én láttam e harcot!... Azonban elég:
Ali majd haragunni fog érte."
Mint hulla a hulla! veszett a pogány,
Kő módra befolyván a hegy menedékét:
Ő álla halála vérmosta fokán,
Diadallal várta be végét.
"Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e
már
Dícséretiből az otromba gyaurnak?
Eb a hite kölykei! vesszeje vár
És börtöne kész Ali úrnak."
Apadjon el a szem, mely célba vevé,
Száradjon el a kar, mely őt lefejezte;
Irgalmad, oh Isten, ne légyen övé,
Ki miatt lőn ily kora veszte!
(1856 jún.)
Ignotus a legszebb magyar versnek vélte,
de kivételes jelentőségét már megjelenésekor felismerték. (1856 júniusában
íródott, a Pesti Naplóban jelent meg
június 29-én, kötetben pedig Arany János
Összes Költeményeinek 1867-es kiadásában.) Egy kissé ugyanakkor (máig)
félre is értették, mert (Gyulai nyomán) Szondinak és a várvédőknek a 48-as
honvédek hősiességét idéző harcát állították a középpontba. Holott maga a cím
igazít el arra vonatkozóan, hogy az apródok dilemmáját kell meghatározónak
tekintenünk. Arany ugyanis tisztában lehetett azzal, hogy a magyarság számára
követhetetlen Szondiék példája. Hiszen kivételes bátorságot, átlagon felüli
fizikai és erkölcsi képességeket tételez fel. A dalnokok viselkedésmintája
közelebb esik a mindennapokhoz, a Bach-korszak átlagemberéhez, akinek a számára
nem a halált megvető merészség, hanem a nemzethez, az eszmékhez való hűség, az
anyagi hasznot vagy hivatalbeli felemelkedést elutasító puritán tartózkodás a
példaértékű. Arany számára is az ifjú énekesek sorsa volt igazán átélhető.
Nemcsak azért, mert a „vézna, ügyetlen testi dologra” kisfiúból a későbbiekben
sem vált harcias, katonai erényekkel kitűnő férfivá, hanem azért is, mert
alkati óvatossága miatt sosem lett igazán a radikális szembeszegülés embere.
Az apródok viselkedése (akik elzárkóznak
a basa dicsőítésétől, s ezért kényelem és kényeztetés helyett börtön és vessző
várt rájuk) a költői hivatás példázata is, és emellett a mindenki által
vállalható és vállalandó tisztességé és hűségé Az apródok szelíd konoksága azt
az utat mutatja meg, amely az emberfeletti teljesítményre nem képes „átlag”
számára járható. Ennek a passzív ellenállásnak az alapja, persze, Szondiék
hősiessége, de nem szükséges, sőt nem is kívánatos, hogy mindenki a harcmezőn
lelje halálát. A többségnek anyanyelvében és utódaiban (tehát biológiailag),
erkölcsben és szellemi tradícióban meg kell őriznie, tovább kell adnia a
drégelyi várvédők képviselte elvet. A költemény tehát a Bach-korszak passzív
ellenállásának a szellemében íródott, de későbbi korokra is érvényesen
fogalmazza meg: a helyzettel kényszerűen megbékélő sztoicizmussal, nélkülözés a
lemondás árán, de túl kell élni az elnyomást éveit, évtizedeit, hogy egy
jövendő kedvező politikai konstelláció majd épnek és késznek találja a
nemzetet.
A kétstrófányi expozíció Arany életművén belül is különleges művésziségű remeklés.
Ünnepélyes melódiával indít, és tájékoztat helyszínről, időpontról. A „Felhőbe
hanyatlott” kifejezés azonban nemcsak informál, hanem valami emelkedettséget is
intonál. Nem az ágyúzás, a csata lassan leszálló poráról vagy füstről, tűzről
tesz említést, hanem felhőről, ami kissé meg is emeli, felfelé irányítja a
tekintetet, de a kedélyvilág borúját is rálopja az első szavakra A „hanyatlott”
nemcsak elvont és ünnepélyes, de Drégely elestével, a magyar haza, a
kereszténység újabb veszteségével is összefügg. A lemenő nap vörös sugarai
(hogy vörösek, az csak jóval későbbről, a „bíborszínű kaftán” kifejezésből
tudható) az ádáz tusa napjával kapcsolódnak össze. A vér elevenégét, a falakat
nyaldosó lángokat asszociálják, az elcsendesedő este mozdulatlanságára az
ostrom szilaj dinamikáját a tűzpiros színárnyalattal vetítve vissza.
A szemben lévő dombon lobogós kopja
jelöli Szondi sírját, s ez a két magaslati pont lesz a ballada két szálának
színhelye. A dombon folyik az apródok és a török követ párbeszéde, a füstölgő
várrom pedig mintha az apródok által megénekelt ostrom díszlete lenne. A harmadik játéktér a völgy, a török
tábor vidámsága, tombolása, amelynek jelege majd a török küldönc szavai révén
nyer közvetlen bemutatást. A két magaslati pont (várrom és sírhant) „orom”
pozíciójával szemben a török tábor hangoskodó diadalmámora axiológiailag is
mélyebbre kerül: az érzékek, a gyönyörök, az alacsonyabb rangú csábítások
közege gyanánt. A térdeplő apródok csendes áhítatát (amelyet a kopjának
feszülethez hasonlítása is megemel, s mely a keresztény mártírium szféráját
képviseli) zavarja meg a török tábor lármája, majd a török követ érkezése.
Ettől kezdve csupa párbeszéd a vers, s
alkalmat nyújt Arany nyelvteremtő zsenijének arra, hogy a keleti
nyelvhasználatot és gondolkodásmódot imitálja. A várostrom történetének
fokozódó feszültségét adják vissza dübörgő, vágtat verssorok. A költő maga
daktilusinak mondotta e versét. Greguss Ágost, Nemes Nagy Ágnes anapesztusnak
nézi, s nem alaptalanul, a negyedik sorok miatt:
Daktilusinak akkor volna mondható a
vers, ha ütemelőzőt tételeznénk fel:
Az a bizonyos, hogy az időmértéket
hangsúlyos tagolás modulálja, mint ahogy (formai tekintetben) a ver egészében
is ellentétes törekvések szintetizálója. Egyesül benne az archaikus és az újabb
szókincs. Gondolatvilágában összeforr az idő szerinti aktuális és az örök. A
költő és általában az ember értékrendje a nemzeti principiummal. A szintetikus
forma és eszmeiség egyetlen alapelvben érintkezik: valamiféle biztonságot adó
harmóniában, amely egyfelől szimmetrikus, zárt rendbe állítja a prozódiai,
grammatikai, akusztikai, stilisztikai stb. rétegeket. Másfelől ez az összhang
igazolást nyer attól a meggyőződéstől, hogy az erkölcsi törvények jegyében
élve, pusztulás árán és ellenére is győztes lehet morálisan a tény szerint
elbukó. A 49-es megtorlások emléke él tovább az 50-es évek magyarságában: a
brutális terror tehetetlen az erkölcsi erőkkel szemben.
Szondi eleve kilátástalan helyzetben
vállalja az ostromot, s olyan formáját választja a halálnak, amely életet ad. A
török követ csábító ajánlatait, a csak rossz lelkiismerettel vállalható
életélvező életformát ellenpontozza Szondiék választása, akik az életről
lemondva olyan abszolút, félelem nélküli szabadságra tesznek szert, mely semmi
más módon el nem érhető nyugalom és boldogság birtokába juttatja őket. A török
unszolása ellenére az apródok egyre lelkesebben zengik uruk dicsőségét. A zenei
fortissimót készíti elő a „Mint hulla a hulla!” sokat emlegetett s olykor
gáncsolt szójátéka, hogy a hegyoldalt kőmódra elborító pogány holttestek fölött
a halála vérmosta fokán végét diadallal beváró hős a mártírium magasába
emelkedhessen. Amint Arany hűsége és tisztessége (többnyire) az egy helyben
maradás, a hűtlenné nem válás kötelesség-etikája volt, és nem a hódítás vagy
kezdeményezés merészsége, ugyanúgy hű feladatához és eszményeihez Szondi.
Az aprósok históriás énekeken alapuló és
a török keleties nyelve után az ótestamentumi átok hangján szólal meg az utolsó
strófa félelmetes fohásza. A költőt oly szélsőséges indulatra elragadja a
túlerő, a politikai-katonai hatalomvágy bestialitása, hogy lefoszlik róla az
újkori humanizmus és a keresztény megbocsátás. csak a gyűlölet marad meg, a
tehetetlenségből sarjadó, nyers bosszúvágy. Szondi halála élet és jövendő, s
ezzel van szembeállítva gyilkosának testi és lelki kárhozata. (Arany indulatát
bizonyára fokozta Petőfi idő előtti, barbár – fegyvertelen, civil ruhás
menekülőként döfték le – megölése.) A bukásában felmagasztosult nemzethez való
ragaszkodása, büszkesége, meghatottsága és átokká vaduló elbúsulása foglaltatik
bele ebbe a színes történelmi tablóba, mely egyszerre képes reprezentálni a
költő történelemszemléletét és erkölcsi átgondoltságát.
EPILÓGUS
Az életet már megjártam.
Többnyire csak gyalog jártam,
Gyalog bizon'...
Legfölebb ha omnibuszon.
Láttam sok kevély fogatot,
Fényes tengelyt, cifra bakot:
S egy a lelkem!
Soha meg se' irigyeltem.
Nem törődtem bennülővel,
Hetyke úrral, cifra nővel:
Hogy' áll orra
Az út szélin baktatóra.
Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.
Hiszen az útfélen itt-ott,
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.
Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.
Mily temérdek munka várt még!...
Mily kevés, amit beválték
Félbe'-szerbe'
S hány reményem hagyott cserbe'!...
Az életet már megjártam;
Mit szivembe vágyva zártam,
Azt nem hozta,
Attól makacsul megfoszta.
Egy kis független nyugalmat,
Melyben a dal megfoganhat,
Kértem kérve:
S ő halasztá évrül-évre.
Csöndes fészket zöld lomb árnyán,
Hova múzsám el-elvárnám,
Mely sajátom;
Benne én és kis családom.
Munkás, vidám öregséget,
Hol, mit kezdtem, abban véget...
Ennyi volt csak;
S hogy megint ültessek, oltsak.
Most, ha adná is már, késő:
Egy nyugalom vár, a végső:
Mert hogy' szálljon,
Bár kalitja már kinyitva,
Rab madár is, szegett szárnyon?
(1877 júl. 6)
Aranynak ez az ismert verse 1877. július
6-án keletkezett (a következő évben jelent meg a Budapesti Szemlében), nagyon hitelesen adja vissza az ún. Őszikék ciklus költői magatartását és
művészi eszközeit. 1877 nyarát megelőzően – ismeretes módon – csaknem másfél
évtizedig hallgatott a költő. (Tanulmányok, fordítások persze ebben az
időszakban is születtek.) E némaság magyarázataként főképpen külső okokat
szokás felhozni: leánya halálát, a nyűgös akadémiai hivatalt, a kiegyezés után
váratlanul eluralkodó erkölcsi és politikai züllést. Ehhez járult még, hogy
idejét múlta (és ezt keserűen, de jó ösztönnel érezte meg) az a költői
magatartás, amelyből a Széchenyi emlékezete
vagy a Buda halála született a 60-as
évek elején. Az a közönség, amelynek ezeket szánta, eltűnt. Most úgy érzi, az
újabb generációk nem kíváncsiak rá, nincs kinek írnia. Mindig is gyötrő
kételyei szinte kórossá válnak. hiányzik a biztonságérzete, hogy értékeset
alkot.
Az akadémiai főtitkárságtól való
megválás (1877 nyarán) váratlanul szabaddá teszi, s ez hozzásegíti a zajos
külső siker által is reákényszerített szerep, a „nemzet költője”, a „költőfejedelem”
szerepének elhárításához. Titokban ír a Kapcsos
könyvbe, s a magány, a Margitsziget világában megváltozik költői
magatartása. Mint Barta János kifejtette: önszemlélete elégikus-önironikus
lesz, verseinek igénytelenségét, majdhogynem költőietlenségét hangsúlyozza.
Egyúttal a lírikus szemérmessége is sokat oldódik: titkolt, szégyellt emlékek,
életmozzanatok merülnek fel. Sikerül elhitetnie magával, hogy igényeit
leszállította önmagával szemben, hiszen nem a nyilvánosság számára alkot.
Eme póztalanság jegyében indul a
költemény. (Az epilógus akkor a mainál sokkal inkább köznyelvi szó volt, ’befejezés’,
’végszó’, ’lezárás’ jelentéssel.) Ezen igénytelenséggel van összhangban az
egyszerű hangsúlyos verselés. Erre utal a már-már prózai, legyintéssel vagy
sóhajtással kísérhető strófa. Az életére visszatekintő öregember egykedvűségét
fejezi ki a „bizon”, a „legfölebb” fesztelensége, a „gyalog jártam” félig
tréfás, félig csüggedt vallomása. Ha van elkoptatott hasonlítás, úgy az életnek
úthoz hasonlítása az. Arany mégsem restelli, hogy ebből bontakoztassa ki
emlékeit, érzelmeit. A kevély fogatok, a fényes tengelyek, a cifra bakok –
nyilvánvalóan – az őt irigységre sosem késztető külsőleges rangokra,
méltóságokra, vagyon és cím szerinti „fent-lét”-re céloznak. Annyira beleéli
magát az út szélén baktató helyzetébe, hogy a választott kép részleteződni,
elevenedni kezd. Előbb a fogatok hetyke és cifra utasaival, majd az őt sárral
beverő úri lócsiszárokkal szemben őrzi meg türelmét, méltóságát, mely
önbecsülésének és sztoikus nyugalmának köszönhető, s annak, hogy belátja: van,
amiből a vágtató és cifra utazók vannak kizárva. Az út menti virágokban, az
élet egyszerű, de nemes örömeiben ő lelheti kedvét. Éppen a puritán, sok
lemondással járó életvitel növelte meg fogékonyságát az élet el nem pazarolt
igazi értékei iránt.
A hatodik versszakkal új egység indul (ezt az első sor
kismértékben megváltoztatott megismétlésével is hangsúlyozza), mely az első öt
strófával száll vitába. Igaz, nem törődött ranggal, vagyonnal, mégis
egyvalamire hiába vágyott. Dicsőséget, hírnevet szerzett, talán feszélyező
mértékben is, de csak az őt félreismerők gondolhatják, hogy kielégült hiúsága
boldoggá is teszi. Valójában az igazi elégedettségtől megfosztja az állandó
kételkedése munkái értékében, a sok félbehagyott vagy el sem kezdett munka mint
mulasztás. A direkt panasz itt szinte nyűgös elégedetlenkedésbe megy át.
A harmadik részt újra a legelső sor nyitja (ezúttal
változatlanul ismételve meg), folytatódik benne számvetése a múlttal; leghőbb
vágyai nm teljesültek. Hiába vágyott „független
nyugalom”-ra (hogy írhasson), különböző hivatalok (tanárság,
folyóirat-szerkesztés, akadémiai munka) nem engedtek elegendő időt költői
törekvései számára. nem sikerült önálló fészket raknia (haláláig az Akadémia ma
is álló székházának szolgálati lakásában élt). Pedig Szalontán szeretett volna
házat venni, hogy öregségére szalontai papné leánya közelségében lehesse. (Ez a
reménye már 1865-ben, leánya halálakor füstbe ment.) Családja körében s a
versírásnak élve „munkás, vidám öregség” nyújthatta volna számára azt a
nyugalmat, melyben félbehagyott nagyobb munkáit (Toldi szerelme, hun trilógia, Bolond
Istók) befejezhette volna, s még kertészkedésre is futotta volna idejéből.
A legutolsó, összegező strófa formájában is
megváltozik, ötsorosra módosul. A felsorolt igényeknek és boldogságlehetőségeknek
semmi esélyük a megvalósulásra: már késő. S az egész versen végigvonuló
haláltéma (már a legelső sor is életének lezárulását konstatálta) a végső
nyugalom közellétét sugallja. Kétségtelen, hogy Arany egész életében „rab madár”-nak
érezte magát, olyan géniusznak, akit sokféle emberi, családi, hivatali és
nemzeti kötelesség nyűgöz. Bár a kanti etika jegyében elfogadja azt, hogy élete
nem egyéb, mint alkalom kötelességeink teljesítésére, de (ha nem is lázongott)
búsongott azon szüntelenül, hogy a spontán életvitelt lehetetlenné teszi
számára a (nemzeti, családi stb.) feladatok végtelen sora. A „rab madár” (az ő
túlérzékeny, nyugalomra és költői ihletre vágyó lelke) most repülhetne, nyitva
a kalitka (megszabadult hivatalától). Szegett szárnnyal azonban (öregen,
betegen, egy agyondolgozott élet megviseltségével) már véglegesen sorsának,
megkötöttségeinek foglya marad.
A vers alapvető paradoxona az, hogy a
későn megkapott alkotási lehetőség hiábavalóságán bánkódva egyik legszebb
versét írja meg. Művészi alkotóerejét bizonyító formában szól alkotóerejének
megcsappanásáról. Fáradtnak, „daltalan”-nak láttatja magát, miközben új és új
ritmikai bravúrokra képes az Őszikék
ciklusban. Péterfy Jenő emelte ki először, hogy Arany, a plasztikus költő, aki
egykor képeinek világosságával és személetességével tűnt ki, időskori lírájában
a vers tompa, árnyalatokban gazdag zeneiségével hat. Az Epilogus esetében ez azt jelenti, hogy az öreges fáradtságot és
botladozást a strófaalkat lelassítása adja vissza. A magyaros nyolcasokban írt
versszak a négy szótagos harmadik sor által megdöccen, az olvasót (s a költőt)
akaratlanul is rövid pihenőre késztetve.
Az Epilogus
magyarázatának során azonban nem lehet beérni az öreges zsémbelés és
reménytelenség eldalolásának felismerésével. Az első szerkezeti egység nem
veszíti érvényét azáltal, hogy a hatodik strófától a sorssal perlekedő
panasznak adja át helyét. Az első öt strófa országút-képzete nem gyengülő
hangsúllyal igenli azt a magatartást, mely mindvégig őriz magában valamit a
Petőfivel vaó barátság plebejus világszemléletéből, mégis több annál. A
tehetség és a munka, az alkotás és a tisztesség, a manipulálható többség
értéksorrendjét elhárító szellemi és erkölcsi függetlenség nemcsak a kálvinista
neveltetés jegyeit viseli magán, de előre is mutat. Mutatja annak a nemes
értelemben vett polgári gondolkodásnak a körvonalait (ne feledjük el, Arany az
első nagyvárosi költője irodalmunknak), amely szilárd ellenpontja lehetett volna
a dzsentroid, magyarkodó nagyotmondásnak, címkórságnak, de a csak üzletben és
haszonban gondolkodó, rossz értelemben polgári értékvakságnak is.
Helyrehozhatatlan vesztesége az a magyar gondolkodástörténetnek, hogy egy
rangoknak hódoló félfeudális s egy eszménytelen és nemzeti-erkölcsi felelősség
nélküli polgári értékrend mellett és helyett nem nőhetett a kor jellegadó mentalitásává
az Aranyé (Keményé, Csengeryé, Gyulaié, másoké). A szerénységre, munkára, felelősségre
ösztönző, nem „kokárdás2, hanem kötelességekre figyelmeztető magatartás nem
vált népszerűvé, így azután a 19. század téves szembeállítások sorát
hagyományozta az utókorra. Hogy a feladatok robotjában leélt élet minő
keserűségekkel jár, azt megrendítő őszinteséggel vallja meg Arany. Ámde hogy a
közösség számára ez lehetett volna (lehetne) a túlélést biztosító, értékteremtő
magatartás, azt az Epilogus
keletkezése óta eltelt több mint száz év teszi egyértelművé. (Az epilógus
kötetben csak Arany halála után jelent
meg Összes Művei kiadásában,
1883-ban.)
Forrás: 99 híres magyar vers és értelmezése 149-174. old., Móra Könyvkiadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése