És megint a nyár.
Még észreveszed?
Egyre sűrűbben.
Fut az év.
És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből.
Kifogyok.
No és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes,
Szóval, eltűröd?
Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
És mivel készülsz rá?
Semmivel.
Most is mi van a kezedben?
Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol.
A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod.
Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod.
És üres kézzel elindulsz és elmész az utakon túlra,
A domb tetejére.
Minek?
Addigra ősz lesz újra,
És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad,
Hideg eső veri az árvalányhajat,
És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver,
És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel,
És kihullanak belőled az arcok és adatok,
És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
Nem akarok
Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok.
És nem megyek föl a csupasz dombra.
Ne légy konok.
De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít,
És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig.
Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni
Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered
Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket
Szabnál?
Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el,
És aminek nem én kellek, az énnekem se kell.
Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
Elveszi úgyis.
Vegye el, ha van ilyen hatalom.
Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár.
És mi lesz addig?
Megint a rózsák és megint a nyár.
*
A halálfélelem, a halálvárás és a szembeszegülés hatalmas lírai irodalmában is eredeti hangot üt meg a vers. Formája, beszédmódja klasszikusan tiszta és hétköznapian oldott – ám ezt a nemes egyszerűséget a vita, dialógus remegteti izgalommal: a tördelt párbeszédesség szokatlan versalakot eredményez.
*
Szántó Piroska és Vas István szentendrei kertje fogalommá vált a magyar literatúrában. Mindketten sokszor írtak róla, a festőművész feleség természetesen számos képen, tus- és szénrajzon megörökítette. Írtak róla sokan mások is: az azilumról, a műhelyről, a kertről, a macskákról – és a rózsákról. E kert szépsége, vonzereje nélkül talán nem is keletkezett volna oly sok „rózsa-vers” Vas István íróasztalán. A rózsa, „a virágok királynője” előkelő helyet és bonyolult funkciót birtokol az emberi tudat és az ábrázoló művészetek jelképtárában. Metaforikus szempontból a növényvilág legrejtelmesebb jelenségeinek egyike. Különféle korokban, különféle kultúrákban (és különféle összetételekben, például: rózsalugas, rózsaablak stb.) nagyon változatos jelentéseket vett föl. Az antikvitásban Aphrodité (Venus), a keresztény eszmekörben Szűz Mária virága. Jelképezi tehát a földi szerelmet és a szeretet-lényegű, légies, égi szerelmet is. Az ókori görögök úgy vélték, hogy az elíziumi mezőkön, az üdvözültek árnyainak tartózkodási helyén díszlik. Az Ószövetségi Szentírásban főként a tavasz hírnöke (Venus hava is a május volt), s a „paradicsomi virág”. Lehet szimbóluma a halált megvető bátorságnak és a megújhodásnak, a titkosságnak és a körforgásnak. A gyönyörű virág szárának sudársága, szirmainak szerkezete, színeinek változatossága szinte valamennyi jelképes jelentést érthetővé teszi. (A közelmúlt világirodalmában az olasz író és esztétika-professzor, Ubmerto Exo A rózsa neve című 1980-as könyve, ez a súlyos és játékos, izgalmas és elgondolkodtató történelmi-filozófiai-etikai csapdaregény a nevezetes virág majdhogynem teljes jelentésrendszerét a koncepció és a kompozíció szolgálatába állította. A mű misztikumát fokozta az irodalom- és művészettörténeti, valamint a grammatikai réteg katalizáló hatása. Ecónál a rózsa tényleg nevezetes, megnevezett: már a címben – olaszul: Il nome della rosa – sem a dologról, nem a rózsáról, hanem a dolog nevéről van szó: a jelöltet a jelölő helyettesíti.)
Vas rózsa-versei közül címével is kifeslik a Mikor a rózsák nyílni kezdtek és a Rózsalángolás. Mindkettő elégikus feleség-vers, illetve a házaspár szerelmének, tartós szeretetének alkonyi fényekbe vont hűségverse. „Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek, / Már nem voltunk fiatalok” – kezdi az előbbi a visszapillantást, s azzal folytatja: „Tudjuk, hogy a boldogság lopott jószág, / Akkor is, ha férj-feleség / Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák, / Fogják egymás kezét.” A költeményben a múlt a kitelő idő, az elfogyó jövő ellensúlya, hiszen az utolsó két szakasz már így hangzik, a nyár képzetét a téllel, a kertet a temetővel szomszédoltatva: „Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget / Kezdtük nézni a holnapot - / Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved / Koszorújába kapott. // Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt, / De emlékszel? ez volt a legszebb. / Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők, / Mikor a rózsák nyílni kezdtek.” A Rózsalángolás a „Te akartad, ugye, ezt a kései kertet?” sorával ajándékba adja a feleségnek az ékkőként izzó strófákat. Persze nehéz ajándék ez, mert a teljes szépségből sötéten kiragyog az elmúlás veszedelme: „Már úgyis lesben áll a rózsákban, a kelyhek / Sárgája, bíborja mögött a halál...” A megválaszolhatatlan paradoxont, az élet értelmének vagy értelmetlenségének kérdését a lírai terrénumban az oldja föl, hogy a feleség, a múzsa mintha maga is rózsa lenne: „Most közelít – ha még ideér – az öregkor, / Most, hogy felszöktek a rózsák. Úgyis tudom. / De a rózsák között te lángolsz, aki akkor / Kihajoltál az ablakon.” A verscím szava a rózsáról, a rózsákról átfonja, átégeti magát az ihlető, a megtartó társra.
A Párbeszéd két ismeretlen között dialogikus struktúrája, én – te viszonya merőben eltér az előbbi két költeménytől. Mivel további négy hasonló címszerkezetű mű íródott Vas István tollán- az utolsó a kevéssel a halála előtt keletkezett Ötödik párbeszéd két ismeretlen között -, az elemzőnek viszonylag könnyű kikövetkeztetnie, hogy a vershős két énje, a kérlelhetetlen realista és a bátor, konok álmodó viaskodik egymással. Az ismeretlen szó dekonkretizálja az általánosságból egyébként kiragadott, a cigaretta, a pohár, a toll attribútumaival is személyes mivoltában láttatott lírai ént: az egyéni felől a közös felé tágítja a vers határait. A csatázó felek, a vitázó egók természetesen nagyon is jól ismerik egymást, de nem akarják elismerni a másik igazát (bárha fölismerik annak való startalmait). A Második párbeszéd... nem is hagy kétséget a két én kiléte és viszonya dolgában; „ – Találkozunk. – Találkozunk. / - Ha majd mi ketten nem leszünk. / - Ha majd mi ketten egy leszünk.”
A dialogikus versnek a magyar költészetben Szabó Lőrinc volt a legnagyobb mestere. Vas István őt és Kosztolányit választotta vezérlő csillagául a Kassák-hatás kihunytával. (Közeli barátja, Radnóti Miklós az eklogák többségében mutatott példát a párbeszédes versalakítás grammatikai és tipográfiai formációira.) A Párbeszéd... első szemvillanásra talán az avantgardizmus izgalmát, esetleg Majakovszkij „grádicsos” küllemű verseinek tördeltségét idézi föl. A külső kép azonban nem ezt, hanem a verses drámák sorkezelését követi: azokban, amíg ki nem telik a sor időmértéke, a szereplők – a megszólalók – szavai szerint „elosztva” kerül papírra a sor egésze; kialakul a lépcsős, tagolt soralakzat. A dialógus eleve drámai, elmélkedő-vitázó műfaj. Ezt a drámaiságot aknázza ki a költő azzal, hogy nagyszabású monodrámát tár elénk, két szereplőre, a kélt „ismeretlen”-re szabva. Ehhez a megoldáshoz az eléggé ingadozó szótagszámú hangsúlyos verselés is alkalmas keretet biztosít. A párbeszédességből eredő sortördeltség, s vele a rímek szökkenése, késleltetése vibrálóvá teszi a perlekedő, fájdalmas – de sebeket nem osztogató és nem is önsebző – költeményt. (Az adatok sorvég összecsengését például hiába várjuk a tudod, hová szavaktól. Az igazi sorvég, a válaszrím, az „ugratva” következő, egy kis szünet után fölhangzó Nem akarok. A páros rím kiválóan megelel a kélt-egy személy összefogására, ám a szünetesség, a lépcsősség nem engedi érdektelen evidenciaként létezni az a a b b c c ... rímképletet.)
A két fél álláspontja beszédmódjuk részletező analízise nélkül is egyértelmű. Az „Ég megint a rózsák” in medias res fordulatával a dialógust nem is kezdő, hanem folytató másik én hallatja elsőül a hangját. A kontradikció. A számonkérő, a ráébresztő, a hidegen racionalista másik énnek ezt az „És...”-es megszólalását az „És a domb tetején...” kezdetű jövőkép, képsor (a vers leghosszabb soregyüttese) a halmozás súlyával, a versiram fékezhetetlenségével fordítja az egyik én, a szembefeszülő én ellen. Vas István lovagias a vívó felekkel: a rideg, halálos másik énnek tizenöt megszólalási alkalmat, a hősies, szembeszálló, életpárti egyik énnek tizennégy megszólalást engedélyez. A sorok, sortöredékek száma a másik én enyhe fölényét jelzi, a mintegy öt sornyi eltérés azonban éppen azt mutatja, hogy az „uralkodó” én mégiscsak az, akinek kevesebb szóra van szüksége, akit nem lehet legyűrni a több szó által.
A vers képvilágának, mélyszerkezetének érdekessége, hogy mindig az – a támadó másik én – állít valamit, akinek tulajdonképp cáfolnia kellene, és a védekező, de „uralkodó” én képes visszaverni, visszafordítani ezeket az állításokat. Az eltávozás (elmégy), az eső, a kihullás, a csupaszság mint a véget, a halált szimbolizálja. Az egyik én – az „innenső”, az élet oldaláról megszólaló – a nem megyek, a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni, a mindig gyűjtöm azt, ami megtelít, a nem akarok lecsupaszodni a lényegig tagadó-visszavágó érveivel veszi föl a harcot. Hasonló ellentétezés, hogy a valamit – a halál elkerülhetetlenségét – állító másik énnek háromszor annyi a kérdése, mint a felkiáltójelek nélkül is felkiáltva, nyomatékosan kijelentő egyik énnek: a kérdőjelekkel tömött versben kilenc kérdő mondat jut a másiknak, s csak három – csöndeskébb – kérdése van az egyiknek.
A tizenöt, illetve tizennégy megszólalás közti egyetlen különbség abból fakad, hogy a kontradikciót képviselő másik én, másik ismeretlen az utolsó („fél-„) sorban megismétli a saját, és az egyik én, az egyik ismeretlen verskezdő szavait, mondatait. Vagyis mindkettejükét. Vas István a rózsa-motivika korábban említett jelentéseiből a halált, a halálmegvető bátorságot, a megújhodást, a titkosságot és a körforgást is bevonja a költeménybe. A Mikor a rózsák nyílni kezdtek utolsó sora is ismétlés (a cím, másfelől az első sor nagyobbik egységének ismétlése), s a Negyedik párbeszéd... is egy ismétlés-variációval nyit és zár: „- Egy varjú ül a téli ágon.” – „Varjú fölszáll a téli ágról.”
A Párbeszéd két ismeretlen között – bárha annak vélhetnénk – nem öregkori vers. Ötvenes évei derekán írta a költő ezt a dialógust; két és fél évtizedet ível át az öt versnyi (a beszéltetés formájában, tipográfiájában is változatos) kis ciklus. A halál ördögi köréből a vers és a vershős a szöveg körszerű visszazárásával, az ismétléssel, „homeopátiásan” tör ki. Az elkerülhetetlen halál közeledésére racionális ridegséggel intő másik én, a dialógus kezdeményezője visszavonul (a további Párbeszéd...-ek tanúsága szerint: átmenetileg). Az egyik én riadalmai ideig-óráig elcsitulhatnak, konok érveiben egyelőre bíztat.
Az utolsó sor, az árnyalatnyi tán fanyar megint-es ismétlés: a szépségben pompázó világ törékeny idillje, s a tehetetlenül széttárt karok mozdulata. Az egyik és a másik, én és én, élet és halál együtt a pillanatnyi rózsa-csendben, mert „Megint a rózsák és megint a nyár”.
*
A költemény megjelent a Földalatti nap (1965) című kötet 54-55. oldalán. Megtalálható Vas István több válogatásában, például a Mégis (1985) 272-273. oldalán.
Tarján Tamás
Vas István (1910-1991)
Radikális avantgardistából lett a nemes és nagyvonalú konzervativizmus – saját szavával az „ómódi modernség” – költője. A családi tradíciók és az egzisztenciális kényszer miatt évtizedekig kellett viselnie a számára nyűgös polgári kötelmeket (kereskedelmi főiskolára iratkozott, gyárban, minisztériumban volt tisztviselő, könyvkiadóban lektor). Érettségiző ifjúként Kassák Lajost kereste föl verseivel, aki egyengette útját, és 1929-ben saját lapja, a Munka hasábjain közölte első versét. Emberi és szakmai kapcsolatuk később súlyosan megromlott, egy életre szóló traumát és írói tárgyat jelentve Vas Istvánnak. (Bonyolította a helyzetet, hogy a mester apósa is volt tanítványának, aki Kassák nevelt lányát, Nagy Etel tánc- és mozgásművésznőt vette feleségül.)
1940 és 1944 között, származása miatt, munkaszolgálatos behívók fenyegették, 1944/45-ben Ottlik Géza bújtatta őt. Személyes természetű érzelmi és lelkiismereti válsága a világháború befejeztével sem enyhült. Sorsa a negyvenes-ötvenes évek fordulóján rendeződött, 1951-től a kiváló írónak is bizonyuló Szántó Piroska festőművésznő volt a felesége. Ekkortájt viszont publikálási lehetőségeit nyirbálták meg. A költői hallgatás esztendeiben, jelentékeny, dús műfordítói oeuvre-je gyarapodott.
Erős vonzódás élt benne a racionális és az intenzív realizmus iránt. Ezért is kezdte meg már igen korán, 1942/43-ban regényes élet- és környezetrajzát, Elveszett otthonok címmel. A nagy ciklus újraéledése-újrakezdése 1964-ben a Nehéz szerelem, terjedelmes folytatása A félbeszakadt nyomozás (1967), a Mért vijjog a saskeselyű? I-II(. (1981) és az Azután I-II. (1990). Első versesköteteitől (Őszi rombolás, 1932, Levél a szabadságról, 1935) fogva a szabadság, a szembenézés és az önítélet dilemmái izgatták. A teremtett világ (1956), a Rapszódia egy őszi kertben (1960), a Nem számít (1969), az Önarckép a hetvenes évekből (1975) és más gyűjteményei mind a Mit akar ez az egy ember? című – és címerszerű- költeményében megfogalmazott, sérülékeny és mégis szilárd tudást, az én fenségét, az „Egy halál és egy élet, / Egyebem sincs a világon” morálját árnyalták, az önmagába (és a transzcendencia megfoghatatlan erejébe) vetett hitet: „Az egy embernek egykutya / Király meg a biztosa, / Babilon és Ninive, / Eltűnik a semmibe, / S megmarad az, ami biztos.”
Tarján Tamás
(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 24-29. old. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése