I. A felvilágosodás kora
II.
a) Csokonai és az új eszme
b) A költő és az új stílusirányzatok
III. Összegzés
A felvilágosodás a polgári társadalom megteremtését előkészítő szellemi mozgalom. Angliából és Hollandiából, a nagy tőkés termelés legfejlettebb országaiból indult a 17. század második felében. Magyarországra az új eszmék csak későn, a 18. század második felében érkeztek meg.
A felvilágosodás metaforikus jellegű megjelölése annak a folyamatnak, amely a 18. századi Franciaországban teljesedett ki, elnevezése pedig feltételezi a középkor „sötétségét”, és létrehozza az újkor „világosság” iránti igényét. A felvilágosodás a feltörekvő polgárság eszmerendszere, amelynek legfontosabb elemei: a feudalizmusellenesség, az egyházellenesség, a deista felfogás, az értelem (ráció) tisztelete, a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméinek hangsúlyozása.
A korszak egyik legnagyobb magyar költője Csokonai Vitéz Mihály (1773-1803), aki a felvilágosodás eszméivel a Debreceni Református Kollégiumban ismerkedett meg, ami akkor a legmodernebb eszmei áramlatok központja volt. 15 éves töltött itt.
Jelentős versei igazolják, hogy főként Rousseau gyakorolt rá nagy hatást, de olvasta Voltaire műveit, ismerte Holbach munkásságát, olvasott részleteket a francia Enciklopédiából. Érdekes ellentmondás, hogy Csokonai egy egyházi iskola keretei között ismerkedik meg azokkal az eszmékkel, amelyek között az egyházellenesség is szerepel. A polgári családba születő, de hamarosan szegénységbe csúszó Csokonai érzékenyen reagált azokra az olvasmányaira, amelyek igazságtalannak tartották a születési előjogokból származó előnyöket, és amelyek a józan ész nevében akarták megoldani a társadalmi problémákat.
Költészetének egyik sajátossága, hogy sokféle stílusirányzat jelentkezik benne, de ezek nem alkotói korszakokat jelölnek ki, hanem egy időben, egymás mellett léteznek. Tehát a rokokó, a klasszicizmus, a szentimentalizmus és a népiesség együtt élnek Csokonai költészetében.
Csokonai életművében külön gondot jelent, hogy ezek a stílusirányzatok gyakran egymással ellentétesek. A rokokó (A vidám természetű poéta, A boldogság) lemond a létezés nagy összefüggéseinek vizsgálatáról, míg a klasszicizmus (Az Estve, Konstancinápoly, Az álom) ezt tekinti fő feladatának. A rokokó és a szentimentalizmus elsősorban a létélményükben különböznek egymástól. Míg a szentimentalizmus olyan magasabb rendű boldogságra vágyik, amely meghaladja a földi létezés lehetőségeit (A tihanyi Ekhóhoz, A Magánossághoz), addig a rokokó megelégszik az élet hétköznapi örömeivel, és az emberi életet alapvetően problémamentesnek tekinti (Tartózkodó kérelem).
A szentimentalizmus és a klasszicizmus az emberről alkotott vélemény szempontjából állnak ellentétben egymással. A szentimentalizmus az embert érző lénynek, míg a klasszicizmus gondolkodónak tartja.
A népiesség a klasszicizmussal áll ellentétben. A klasszicizmus ugyanis nem tűri a népiesség köznapi nyelvhasználatát (Szegény Zsuzsi a táborozáskor). A népiesség több stílusirányzattal kapcsolatban áll, a szentimentalizmussal a természet és a természetesség középpontba állításával, a rokokóval a humorban és a pajzán erotikában közös.
Hogy Csokonai gondolkodásában milyen mélyen meggyökereztek a felvilágosodás eszméi, azt leginkább Az estve és a Konstancinápoly című nagy gondolati (bölcseleti) költeményei bizonyítják.
Az estve című filozófiai versében (1794) Rousseau hangján szólal meg a költő. Természetleírást (pictura) és társadalombírálatot (sententiát – bölcselkedést) kapcsol össze benne. A versben a természet vonzó világa áll éles ellentétben a társadalom taszító képével. Ezt az ellentétet Csokonai kétféle stíluseszközzel éri el. Az alkonyati tájat a rokokó kifinomult eszköztárával ábrázolja. A felidézett látványt a színek gazdagsága jellemzi, a természet hangjai szólalnak meg a sorokban. Mindezt a tiszta rímek, az alliteráció alkalmazásával teremti meg a költő: „Késsél még, setét éj, komor óráiddal, / ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: / Úgyis a világba semmi részen nincsen, / Mely bágyadt lelkemre megnyugvást hintsen”.
A Konstancinápoly című verse is ekkor íródott, Voltaire és Holbach műveinek hatására. A vers fellépés a vallási elfogultság, a tudatlanság és a babona ellen, s utalás a keresztény vallásra és tanításaira.
A felvilágosodás eszméi szólalnak meg az egy évtizeddel később írt A tihanyi Ekhóhoz című versében (1803) is. Műfaja elégia, a személyes fájdalom megszólaltatója. A megszemélyesített visszhangnak panaszolja el szomorúságát, magányosságát a Lillát elvesztő költő.
Csokonai magyar Rousseu akart lenni, így is nevezték kortársai. Érezte határhelyzetüket Nyugat és Kelet között. A magyar felvilágosodás legnagyobb magyar költője valóban a „magyar Rousseau” volt, akiben az európai korszellem és ízlés kereszteződött a magyar népiességgel.
(Forrás: Házi dolgozatok könyve 1. – A kezdetektől a felvilágosodás irodalmáig 97-98. o. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése