Varga Zsuzsanna: Németh László: Gyász

I.
a) Németh László
b) Modern lélektan
II.
a) Tudatregény
b) A keletkezés körülményei
c) A cselekmény és a szerkesztés
d) Motívumok
III. Összegzés

Németh László 20. századi irodalmunk egyik legnagyobb hatású alkotója, a népi írók mozgalmának egyik eszmei szervezője volt. Regényeiben arra próbált figyelmeztetni, hogy ha a paraszti gondolkodásmód nem változik meg, akkor a falusi élet sem fog változni. Műveiben nem a gazdasági, hanem a lelki problémákra helyezi a hangsúlyt.

A 20. századi új lélektan hatására született modern próza az időtől többnyire független alkati tulajdonságok agy lelki összetevők belső drámájára hívja fel a figyelmet. A modern lélektan lélekállapotot, lélekvergődést mutat be: a szenvedő ember lelke a magánytól a magányba tart. Ilyen a sorsa Kurátor Zsófinak is Németh László Gyász című regényében. A regény elején és végén ugyanaz a lélekállapot figyelhető meg.

A 20. századi modern regény nem magyaráz, nem bizonyít, csak a leíráson át kérdez. Csakis az egyéniségen átszűrt, intellektuálisan értékelt valóságot ábrázolja. Az emberi belső: a lélek, a tudat, a szellem, a szubjektum önértékelésébe merül. Németh László a lélekállapot és a szellemi probléma összefonódásából teremtette meg a modern gondolati regényt.

Mint valamennyi regényében, itt is saját magát, saját etikai-erkölcsi magatartását vetíti ki az író. A Gyászban az emberi rossztól való irtózását, a bezárkózás igényét írja meg.

Az író ezt a művet maga is tudatregénynek nevezi. Valóban, minden a hősnő tudatán átszűrve jut el az olvasóig: férjének halála után néhány hónappal kezdődik a regény ideje, de Zsófi a megelőző időket is felidézi emlékezetében. Majd az anyósával való „háborúskodás”, elköltözése, kisfiának megbetegedése és halála, a Sanyika halálát követő időszak elbeszélése következik.

A Gyász keletkezésének közvetlen indítéka az író lányának elvesztésén érzett mélységes fájdalma. A regény az 1930-as évek elején keletkezett, de csak 1935 karácsonyán jelent meg. A művet joggal nevezték méltatói a magyar regényírás nagy teljesítményének. Újdonsága abban rejlik, hogy Móricz Zsigmond nagy parasztregényei mellett is újat tudott mondani a magyar falu életéről és a magyar paraszt szemléletéről. Valójában e művében is az erkölcsi szándék és annak megvalósulása az izgalmat?: a regény nőalakjának sorsával azt példázza az író, hogy a bezárkózás, az önzés, a konvenciókra hagyatkozás, az azokra való kizárólagos figyelem tönkreteszi az ember életét.

A három év alatt lejátszódó esemény egy-egy évszak keretében jelenik meg. A szerző így kívánja hangsúlyozni, hogy a természet törvényei az ember sorsát írják körül. Zsófi tragédiája télen kezdődik, és télen jut végpontjához. Az évszakok változásai változást hoznak életébe. A tél, mint minden írónál és költőnél, Németh művében is az elmúlást jelenti. Zsófi férjét egy februári körvadászaton lövik agyon, Sanyika, a gyermeke a következő év telén hal meg, Zsófi gyászba dermedése pedig a rákövetkező télen válik véglegessé.

Az évszakváltozásokkal azt érzékelteti az író, hogy a téli tragédiák után mindig megvolt a lehetősége Zsófinak arra, hogy tavasszal újra „kiviruljon”, hiszen a csendőrőrmester (férje halála után) és Kiszela Imre (fia halála után) bizakodóan mosolyog rá. Zsófi szabad akaratát azonban a falu „szája” mindi befolyásolta. Még mielőtt megingott volna, határozottan visszalépett. Sorsa eleve elrendelt tragikus sors. Ezért vált ki részvétet is az olvasóból.

A regény cselekménye drámaian sűrített. Kurátor Zsófi fiatalon veszítette el férjét. A haláleset nem töri össze, igazi nagy fájdalmat nem érez, de szigorúan betartja a gyász szokásait. Hogy a büszkeségét sértő pletykákat elhallgattassa, elköltözik anyósától, és egy idősebb özvegyasszonyt vesz magához lakónak. Érzékenységtől szenvedő büszkesége legyőzi élni akaró ösztöneit, egyre jobban bezárkózik gyászába, a világ számára egyre idegenebb lesz, fokozatosan elhidegül az emberektől, szüleitől, testvéreitől, még gyermekétől is. Kisfia halála után a gőgös gyász lesz élete értelme, dermesztő magánya kizárja a világból, a falu közösségéből.

Zsófi haragban áll az egész világgal, de önmagával is. Belülről háborog, de kifelé csendes alázattal törődik bele sorsába.

A szóbeszéd, a pletyka fontos szerepet játszik a műben, hiszen ez a mozgatórugója a főszereplő tudatában és tudatalattijában zajló eseményeknek. A falusiak életét szigorú törvények szabályozzák. Aki ezen törvények ellen vét, azt szájára veszi a falu, kiközösítik. Ezek a törvények régen összetartották a közösséget, de a modern faluban gátat szabnak a fejlődésnek. A pletyka olyan szerepet tölt be a Gyászban, mint a hírnök a görög tragédiákban: a színen kívüli eseményekről, cselekményről kapunk hírt általa. A regényben Zsófi tudata ez a drámai színpad, a színen túli eseményekből is a tudatiak a fontosak. Zsófi igazi, a görög tragédiákhoz hasonló hős, aki emelt fővel viseli el a rá mért csapást: a kettős gyászt. Létének értelmét nem önmaga, hanem egy ideában találja meg: a sírig tartó gyászban., Egy szegény árva özvegynek erkölcsösnek tűnni egy kisebb közösség vizslató szemei előtt – különösen pletykás falusi asszonyok között – nehéz dolog. Ennek ellenére Zsófi igyekszik megfelelni az elvárásoknak. Erejét, tartását a büszkeség táplálja, amely „inkább retteg a balhelyzet szégyenétől, mint a bűn súlyától”. Nem bírná elviselni, ha a falu a „szájára venné”. Zsófi ezért nem az élet adta lehetőségekhez tartja magát, hanem a „falu erkölcsi normájához”.

Zsófinál az élet örömeiről való lemondás, a „tisztító bánat” a gyász: igazi erkölcsi érték. Zsófi még csak nem is mímeli a vallásosságot. Nála a falu által rákényszerített szerepjátszás inkább a „szűzi” özvegység elviselésében merül ki. Még nagyobb ünnepekkor sem megy el a templomba, és nem azért lesz temetőjáró, mert vallásos, nála ez inkább csak egyfajta „életpótlék”. Jellemző példa erre a Gyász azon részlete, amikor az apja húsvéti istentisztelet előtt betér hozzá. Ekkor apjának igen őszintén nyilatkozik arról, hogy a sors csapásait Isten büntetésének fogja fel. „Nekem nincs mit kérni a Jóistentől – felelte Zsófi félig epésen, félig mosolyogva. – Meg ha volna is, hiába kérném.”

A falu szinte visszariad tőle, pedig Zsófi eleget tett a közösség képmutató erkölcsi követelményeinek. Még csak alig több, mint húszéves, de már élő halott, pedig nemrég szép fiatalasszony volt.

Zsófi életében az özvegység állapota elsősorban külsőségekben és a halott férj állandó emlegetésében, sőt bálványozásában nyilvánul meg. Zsófi szigorúan elzárkózik a boldogságtól, külső megjelenésében a gyász a fekete ruha állandó hordásából látszik. Németh László ezt mondja róla: „Zsófin megint feketébb lett a ruha”, de a gyász külső jegyesi mögött lelkében a büszkeség a mérvadó: fejét leszegi, „s száraz hangjába gonosz gúny vegyül”, ha szóba elegyedik valakivel.

Kurátor Zsófi azzal válik eltorzult emberré, hogy maradéktalanul betartja a falu megmerevedett szokásrendjét: az özvegytől elvárt magatartástörvényeket. Odafigyel a pletykára, sőt arra daccal, dölyffel válaszol. De a falubeliek is megzavarodnak, amikor az jelenik meg előttük, amit ők „nemesnek” tartanak. Szánalommal tekintenek a fiatalasszonyra.

Zsófi sem hibátlan jellem. Az úri világra ő is irigy sóvárgással tekint. Elhunyt férje is azért tetszett neki, mert kihúzta magát a paraszti munka igájából, pénztárnokságot vállalt, vadászott, a faluban urizált. Zsófi is éppúgy megszólja az embereket, gyűlölködik, féltékenykedik, mint a többi falubeli. Mégis kiemelkedik a többiek közül. Emberi nagysága abban rejlik, hogy nem tudott megalkudni. Mindvégig önmaga maradt, és ennek következményeit méltósággal viselte el. Az életben örömöt nem talált, cselekvésképtelen mozdulatlanságba dermedt: „legjobb, ha alszik az ember” – mondta.

A regény igazi cselekménye a belső lelki történés.

Zsófi életből való kiszorulása akkor kezdődik, mikor anyósa a „juss” miatt megpróbálja kisebbik legényfiával összeházasítani. Zsófi ezután elhagyja anyósa házát, és egy hozzáillő férj helyett anyósa házát, és egy hozzáillő férj helyett Kiszelánét fogadja magához. Kiszeláné szeretne bekerülni a jómódú parasztcsaládba, és ezt fia megházasítása révén akarja elérni. A két asszony kapcsolata gyűlöletté fajul, Zsófi idegensége pedig tovább mélyül. Lelke egyre jobban bezárkózik. Mindenkit vádol, mindenkivel haragban van. Az életben egyre kevesebb örömöt talál, még gyermekével is türelmetlen, elhanyagolja, de ugyanakkor irigyli az anyai ösztönt a szerencsétlen púpos szomszédlánytól. Haldokló gyermekét utolsó éjszakáján elutasítja magától, már undorodott a félig halott kis testtől. Kisfia halála mégis mélyen megrázza. Gyermeke elvesztése után elfojtott ösztönével még egy kacér mozdulatot tesz Kiszeláné fia felé, sőt álmodik is róla. Pánikszerű ébredése a rémület, a szégyen, a bűntudat érzését kelti benne. Létének értelmét nem önmagában, hanem egy ideában látja, s ez Zsófi számára nem más, mint a gyász.

Ezeknek a lelki folyamatoknak a bemutatásával az író nem ítél, hanem vall: az érzelmek és ösztönök titokzatosságáról, melyeket a konvenciók elfednek.

Az író tudatregénynek nevezte művét, mert az olvasónak a „főhős lelkéből kell nézni a világot”. Zsófi belső világa monológjai révén jut kifejezésre, hiszen mindent az ő tudatán át látunk.

A művet zárt szerkezet jellemzi. A felépítése koncentrikus is: a középpontban a főhős áll, de lineáris is: hiszen miden fejezet végzete felé haladó Zsófi lelki folyamatának egy-egy fokozata. Az első férje, a másodikban kisfia halála, a harmadikban pedig saját maga válik élő halottá, s lemond minden életlehetőségéről.

Az „önelemző” ábrázolás, a szellemi problematika és a lélektaniság összekapcsolódása a regényíró Németh László korszakos érdeme a magyar próza fejlődésében. Művei igazolják: az igazi műalkotásnak csúcsa van. A Gyász című regényében is hármas fokozat érzékeltetésén keresztül mutatja be az író a főhős sorsának alakulását. Kurátor Zsófi lelkének bezárását, „szoborrá” merevedését, eszmébe kövülését „piramis”-szerűen építi fel. Németh László regénye azt példázza, hogy ha valamit túlzásba viszünk, még akkor is, ha az jó vagy erkölcsös, akkor az pontosan az ellenkező hatást váltja ki az emberekből.

(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 4. - A 20. század irodalmából 49-53 .old. - ITEM Könyvkiadó)