II.
a) Gogol hivatalnoka
b) Csehov hőse
c) Tolsztoj tisztviselője
d) Hasonlóságok és különbségek
III. Összegzés
A 19. század az orosz irodalom fénykora. Kiemelkedő tehetségek sora jelzi azt a szinte robbanásszerűen gyors fejlődést, amellyel az orosz irodalom betört Európába. S mindenekelőtt az orosz realizmus – ezen belül is főként az epika nőtt fel világirodalmi jelentőségűvé a valóság teljességének ábrázolásával.
Oroszországban a társadalom feudális megrekedtsége miatt ugyanúgy nem volt még erős, művelt polgári osztály, mint nálunk, Magyarországon. Éppen ezért a nemesség és az értelmiségi réteg sürgette ott is a polgári átalakulást, a cári önkényuralom megdöntését.
A kemény feudalista rendszerben az ország súlyos gazdasági és társadalmi válságba került. A cári rendszer áttekinthetetlenül bonyolult bürokratizmusa, s az ország siralmas helyzete lett a mind erőteljesebben kibontakozó orosz realizmus legfőbb témája.
Az orosz írók fedezték fel és ábrázolták elsőnek reálisan a szegényeket, a megalázottakat, a társadalom perifériáin élőket és a cári rendszer lelkileg deformált és kiszolgáltatott áldozatait. Regényeik középpontjában a vidék csüggesztő sivársága a közállapotok vigasztalansága, a feudális jellegű városokban élő kisemberek szánalmas vergődése áll.
Az orosz realista írók művei jórészt arról szólnak, hogy hogyan nem szabad, hogyan nem érdemes élni. Hőseik afféle „fölösleges” emberek, akik bármiféle magasabb elhivatottság nélkül tengetik életüket, nem használnak senkinek, semminek, képtelenek bárkit is boldogítani, s maguk is reménytelenül boldogtalanok. Ezek az emberek az orosz csinovnyikok, hivatalnokok. A korabeli orosz társadalomban a korlátolt és maradi hivatalnokot hívták csinovnyiknak, aki a bürokráciát, a korlátoltságot is jelképezte. Az írók szívesen írtak erről, mert ezzel jellemezhették az egész társadalmat.
Az orosz irodalom egyik első kiemelkedő írója, a kisember-irodalom megteremtője, Gogol, akit az orosz realizmus atyjának neveztek. Ő írta A köpönyeg című groteszk elbeszélést. A groteszk mint esztétikai minőség, a komikumnak az a fajtája, amelyben a legszélsőségesebben ellentétes elemek egybefonódása kelt nevetséges hatást. Ezek az elemek minden esetben valamely riasztóan torz vagy félelmet kiváltó vonások, amelyek összekeveredve komikus hatásúvá válnak.
A mű főhőse Akakij Akakijevics, kiről a mű elején így ír az író: „Egy ügyosztályon szolgált egy hivatalnok. Nem mondhatnánk, hogy nagyon kiváló hivatalnok.” A cselekmény az ő kabátja körül forog: egy hideg napon Akakij érezte, hogy a háta és a válla fázik. Elvitte hát az ócska hacukát a szabóhoz. Ő azonban kijelentette, hogy nem lehet megfoltozni, újat kell csináltatni, s az 150 rubelbe fog kerülni. Ez hatalmas csapást jelentett neki, mert nem volt spórolt pénze. Végül sikerült összegyűjtenie a pénzt, és elkészült a kabát. Az új ruhadarabot mindenki megcsodálta, az irodafőnök estélyt is adott az új köpönyeg tiszteletére. Akakij is ott volt, de senki nem foglalkozott vele, ezért angolosan távozott. Úton hazafelé azonban tragédia történt: lelopták róla a kabátot, arra hivatkozva, hogy az a tolvajé. Főhősünk nyomban a rendőrhöz szaladt, de az csak annyit mondott, hogy reggel menjen be a rendőrfelügyelőhöz. Az azonban nem tett semmit, ezért Akakij egy tekintélyes személyhez fordult. Az igen gorombán bánt a nála alacsonyabb rendűekkel, s a főtisztviselő kemény, durva szavainak hatására Akakij lelkileg összeomlott. Néhány napig magas lázban feküdt, majd meghalt. Azonban ezzel a mű nem ér véget, hanem Gogol igazságot szolgáltat a kishivatalnoknak.
Halála után egy ideig kísértetként jár vissza a túlvilágról, s rangra és címre való tekintet nélkül mindenkiről leráncigál mindenféle köpönyeget. A bosszú e komédiája igazságszolgáltatás Akakij Akakijevicsnek, de egyben az író ítélete is felette: élete nem több egy köpönyeg értékénél.
Gogol A köpönyeg című művében a humort, a komikus hatást az elbeszélés modora váltja ki, nem a téma. Ez önmagában is nevetséges. A szerzőnél a téma csak másodlagos, maga a mese, a cselekmény igen egyszerű. Egy senkitől meg nem hallgatott, magányos, megnyomorított kisember észrevétlenül meghal bánatában ellopott köpönyege miatt, amellyel az életet lopták el tőle.
A köpeny a korabeli orosz társadalom szimbóluma. Gogol művében rávilágít arra, hogy a „kisemberség” nem függ közvetlenül a társadalmi rangtól és a hivatali beosztástól. Ebben a világban az arányok eltolódnak, groteszk módon eltorzulnak. Tipikus képviselje a felduzzasztott hivatali apparátus kishivatalnokainak, az állam rabszolgáinak. Egy abszurd módon beszűkült, szegényes és korlátolt világban él, ahol ő már csak egy jelentéktelen, emberi vonások nélküli gép. Végtelenül üres letében minden nap ugyanakkor, ugyanúgy, ugyanazt teszi. A „belső gyönyörűség”, a hatalmi mámor rögeszméjének tudatában a képtelenségig eltúlozzák saját jelentéktelen fontosságukat. A lélekölő másolás ezeknek az embereknek a tudatában megegyezik a gyönyörűség érzésével. Már a kabát első viselése is felemelő érzést tud okozni az ilyen emberek számára: „... a legünnepélyesebb hangulatban baktatott a hivatal felé.” Diadalünnep volt ez Akakij Akakijevics számára.
A főszereplő halálát többféleképpen is lehet értelmezni. Az egyik, miszerint Akakij köpönyegével együtt emberi méltóságát is elrabolták, s a szerencsétlen kishivatalnok ebbe halt bele. Sokkal valószínűbb, hogy életének megszakadása a csinovnyik-létével kapcsolatos. Egész pályafutása alatt megalázkodó, mintaszerű hivatalnok volt. Mindig a magasabb állású személyiségek értékrendjéhez igazodott. létének legfőbb értelmét abban látta, hogy a felette állók elismerését kivívja.
Akakij Akakijevics olyan helyzetbe jutott, amilyenbe egy igazi csinovnyik képtelen élni. Kiváltotta egy nála magasabb állású ember rosszallását, haragját. Ezzel megszűnt csinovnyiknak lenni. Addigi élete összeomlott.
Csehov A csinovnyik halálában mutatja be hősén keresztül egy kisember szánalmas megalázkodását. Közel 40 évvel később született meg Csehov műve, de főhőse, Ivan Dmitrics Cservjakov hagyatéki végrehajtó ugyanolyan megnyomorított lelkű kishivatalnok, mint közeli rokona, Akakij Akakijevics. Már ez is a hasonlóságra utal, azzal a különbséggel, hogy ő, a sajátosan leszűkített világában megelégedett ember, és jól érzi magát.
Ez is egy groteszk mű, amelyben a bonyodalom akkor kezdődött, amikor egy színházi előadás alkalmával Cservjakov letüsszentette az előtte ülő Brizzsalov államtanácsost. A szolgalelkű, alázatra nevelt kishivatalnok számára azonban ez az ártalmatlan élettani megnyilvánulás szörnyű bűnné terebélyesedik, hiszen a tábornoki rangban lévő államtanácsost tüsszentette le, s ezzel egy magasabb állású személynek, egy főtisztviselőnek okozott akaratlanul is kellemetlenséget. Cservjakov azonnal bocsánatot kért, s a tábornok egy legyintéssel napirendre tér az eset felett. A szerencsétlen csinovnyikot viszont tovább gyötörte a bűntudat. Ismételt bocsánatkéréseivel zaklatta a tábornokot, s mikor hatodszorra is Brizzsalov elé alázatoskodott, a tábornok nagyon megharagudott rá, s dühösen kidobta.
A befejezés tragikomikusan jelképes értelmű. Cservjakov hazament, s vadonatúj egyenruháját le sem véve végigfeküdt a díványon és meghalt. Nem a lelkifurdalásba és nem is a rettegésbe halt bele, hanem abba, hogy ő egy nálánál jóval magasabb beosztású személlyel tett olyat, amit az nem helyeselt, ez viszont teljesen összeférhetetlen a csinovnyik léttel. Cservjakov ezzel egyszerűen megszűnt létezni.
Csehov hőse, az öntudatától megfosztott kisember, csak csinovnyik módon tudott élni is, meghalni is.
Az író az olvasóra bízza az értékelést, de a kíméletlen feltárásban benne van a javító szándék. Jegyzetében ezt így fogalmazta meg: „Az ember akkor válik jobbá, ha megmutatják neki, hogy milyen.” A túlvilági misztikumba való menekülés, a jó győzelmébe vetett hit teljesen hiányzik Csehov írásaiból. Szembe is fordul a „próféta” Tolsztojjal, de hű tanítványa marad a társadalomábrázolásában. Közös témakörük az „ember” és a „rang”. Az embert a rang határozza meg és torzítja el: mint ahogyan ezt Cservjakov élete is bizonyítja.
Az orosz irodalom legismertebb írja Tolsztoj. Ő írta az Ivan Iljics halála című művet. Az elbeszélésben az író megbontja a hagyományos időrendet, az eseményeket egy hivatalnok halálhírével és a gyászszertartással kezdi: „in medias res”, a dolgok közepébe vágva. Tolsztoj már az elején azt mutatja be, hogy törvényszéki bíró ismerősei hogyan reagálnak Iván Iljics halálhírére. Halála nem volt váratlan, betegségéről tudták, hogy gyógyíthatatlan. A hírre a bírósági szobában egybegyűlt urak mindegyikének az volt az első gondolata, hogy milyen hatással lehet ez az eset saját rangjára, előmenetelére. Mindez csupán azért okozott kellemetlenséget nekik, mert a részvétlátogatás miatt nem tudtak elmenni a szokásos kártyapartira.
Főhősünk nem volt tipikus csinovnyik, mert ő jogtudományi tanulmányokat végzett, küzdött a felemelkedéséért. Ivan Iljicset nem valami szenvedély vezette a pályára, egyszerűen csak apját követte, aki szintén tisztviselő volt. A hősben nincs semmi magasabb eszmeiség. Betölt egy posztot egy gépezetben, s észre sem veszi, hogy a céltalan élet megöli a tehetségét.
Tolsztoj az erkölcsi öntökéletesítés és a társadalmi forradalom mellőzésének híve, s ezt bizonyítja kisregénye.
Ivan Iljics boldog ember volt, bár igaz, hogy csak saját világában. A szabályos pálya mögött ott a nyomasztóan rossz közérzet, a magánélet és a közélet kettőssége, mélyén ugyanazzal a hazugsággal: a másik iránti közömbösséggel. Ivan Iljics a magánéletben a családja, a közéletben pedig az ügyfelei sorsa iránt közömbös. Ezért maradt társtalan egész életében, se igaz barátja nem volt, sem pedig szerető felesége, hiszen feleségét sem tudta elfogadni. Öntörvényűen akarta átformálni. Ennek érdekében dolgozta ki a házasélet módszereit, amely élete alapelvén működött: a csinovnyik mindent szabályszerűen csinál.
Egyre többet veszekedtek, ezért a munkájába menekült, s magas beosztású ügyész lett. Életében addig talán soha nem volt olyan boldog, mint amikor jól fizető állást kapott Péterváron. Családjának egy új otthont teremtett, hogy az előkelőségben is méltó helye legyen. Házat rendezett bel, s amikor fel akarta tenni az ablakra a függönyt, megütötte az oldalát, és ez okozta végzetét. Amilyen unalmasan egyszerű volt élete, olyan egyszerű volt halála is, hiszen olyan egyszerű kis dolgon múlott, mint egy függöny felrakása.
Egyre rosszabbul érezte magát. Szenvedéseiben egyedül maradt.
A regény tere egyre jobban leszűkül, végül a színhely Ivan Iljics betegszobája, s a szereplők is fogynak. A hős egyedül marad. Fájdalmai napról napra erősödnek. Látja, hogy senki sem sajnálja, csak szolgálója marad mellette. Ivan Iljics magányában egymás után felidézi múltját. Átértékeli létét és rádöbben, hogy élete csak élethazugság, nem volt boldog, nem voltak emberei kapcsolatai.
Halála előtt fia belopódzott apjához, kezét az ajkához szorította és sírva fakadt. Ivan Iljics ekkor „meglátta a fényt”, s megvilágosodott előtte minden. Észrevette, hogy mások is szenvednek, s lelkében feltámadt az önzetlen szeretet, a jóság, a sajnálat a szenvedők iránt. Erkölcsileg megtisztult, eltűnt a fájdalom, a halálfélelem, s boldogan halt meg.
Az orosz realizmus mindhárom nagy alakja egy-egy csinovnyik, a bürokratikus társadalmat szolgáló hivatalnok életén át mutatja be kora társadalmi kiszolgáltatottságát, a benne élő emberek lelki torzulását. A groteszk ábrázolásmóddal az írók az emberi élet lényegét és értelmét fejezik ki. A téma – egy tisztviselő halála – közös a három műben, de az ábrázolás alapvetően más. Tolsztoj hőse csinovnyik módon élt, de halálos ágyán újra megtanult emberien gondolkodni. Csehov és Gogol hőse csak csinovnyik módon tudott élni is, meghalni is. A művek eszmeisége itt rejlik: minden ember olyan halállal hal, amilyen életet élt. Csehov csinovnyika korlátolt és maradi életet élt, mert erre az alázatosságra nevelték. Így halála sem lehet más, a bűntudatba, a megaláztatásba meghalni. Ellentétben Tolsztoj Ivan Iljicsével, aki igaz, hogy csak a halála előtti percekbe, de rádöbbent arra, hogy élete hazugság volt, észrevette, hogy másoknak mennyi szenvedést okozott. Úgy halt meg, hogy szemében ott volt a szeretet, a megbocsátás fénye. Tolsztoj alakjai már próbálják keresni az élet értelmét, s hőseiben előbb-utóbb kigyullad a fény, s példát mutatnak arra, hogyan kellene élni.
Mindhárom író a korának lelkileg eltorzult, hétköznapi emberein mutatja be az orosz társadalom tudatlanságát, hogy felhívja a figyelmet a tarthatatlan állapotra, a változás szükségességére. Egy eltorzult világban eltorzult értékrenddel rendelkező, eltorzult jellemű emberek élnek. A szereplők célok nélkül, vagy éppen abszurd célokkal tengetik egyhangú életüket. Persze a jellemtorzulás nem csak a társadalmi helyzettel függ össze, bár általában az írók a felduzzasztott hivatali gépezet egy apró fogaskerekét ragadják ki, a csinovnyik-életet. Ezeknek a szerencsétleneknek nincsenek vágyaik, céljaik, egyik napjuk úgy telik, mint a másik, mégis tökéletesen elégedettek, nem érzékelik megnyomorítottságukat, ürességüket, nincs meg bennük elviselhetetlen életük tudata, nem akarnak többet, boldogok jelenlegi helyzetükben. A művek olvasása nem egyszerűen a kisember sajnálatát váltja ki, hanem inkább az egyént eltipró társadalommal való szembefordulást.
(Forrás: Házi dolgozatok könyve 3. - A romantika irodalmából - Szerkesztette: Maczák Edit – 46-50. o. -ITEM Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése