Tóth Béla: Irodalm iéletünk hibái

Mikor a legelső magyar költő, Balassa Bálint, egy bujdosása előtt leszámol életével, mindenhez és mindenkihez talál jó szavakat, csak verseinél kapja fel a fejét:

Ti penig szerzettem átkozott sok versek,
Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek,
Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek,
Mert haszontalanok, jót nem érdemletek.

A kedves Csokonainak szájában is keserű ízek futnak össze, ha a magyar költősorsra gondol. Egyik darabjának ilyen címet ad: Tempefői, avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. A legutolsó magyar vátesz, Ady pedig mintha Csokonai kifakadását magyarázná meg: „Ki magyar tájon nagy sorsra vágyik, Rokkanva ér el az éjszakáig”. És Balassa és Ady, a két pólus között hosszú sora a penna megszállottjainak, kiknek külső és belső sorsa elé bátran odaírhatnánk: „azon nótára”. Zrínyi, Berzsenyi, Katona, Széchenyi, Kemény, Madách, Arany, hogy csak legnagyobbakat említsük. Egy pillantás a magyar irodalomra s látjuk, hogy egy borzasztó katalaumi harc folyik ennek virágtermésre rendelt mezején. Csodálatos hősök küzdenek itt egy láthatatlan, rémes, levegőbeli ellenséggel s hullanak el, bénulnak meg, vagy válnak földönfutó menekültekké. Még megdöbbentőbb lesz ez a kép, ha felemlítjük, hogy egész irodalmunkban két ember jutott fel a zavartalan teremtés Olympusára: Gyöngyösi és Petőfi. Természetesen mindenik olyan magasra, amilyet megérdemelt. Van még egy magasság, ahová a magyar szellem legnagyobb szárnyalású megtestesítőiben eljutott, ez a tragikum életünket kicsúcsosító nagy komor hegye. De milyen kevesen értek el ide is. A legmagasabbra talán Ady. De erről majd később.

Egyelőre nézzük: mi ennek a helyzetnek az oka? A magyar irodalom a magyar élet szerves része. Ha életünk valamely funkciójában zavar áll be, azért az egész szervezet felelős, mondja az újabb orvostudomány. A magyar irodalom baja a magyar élet betegsége. Mi az élet? Küzdelem a bennünk és a környezetünkben adott akadályokkal, a nekünk jutott tehetségek fölhasználásával, a számunkra adatott legvégső határokért. Itt legvégső helyett végtelent is mondhattam volna s határok helyett lehetőségeket: mindegy. E meghatározás tényezőit népek életére alkalmazva azt mondhatjuk, hogy életük az alkatukban adott lehetőségek teljes kihasználása történelmi s földrajzi helyzetük segítségével vagy annak ellenére.

Milyen a magyar alkat? Legősibb vonása a finitizmus, állapította meg nemrégen egy fiatal tudósunk, Prohászka Lajos. Az a tulajdonságunk ez, „amely idegenkedik mindattól, ami problematikus, ami megoldatlan és várakozásra késztető, viszont elszántan a szűkös, a biztos, az állandó felé húz és tetté csak ott válik, ahol a maga létének jó elhatárolásában, úgyszólván körülsáncolásában nyilvánulhat”. Ez a szellem emelteti a gyepüket a honfoglalókkal, ez teremti meg a rendi államot a maga élesen határolt rétegeivel, ez tagolja ma osztályokra a magyarságot, melyek messzebb vannak egymástól, mintha óceánok választanák el őket. Ezt a vonásunkat revelálják külsőségeikben az ún. művészeti irányok, melyek egymásról mit sem tudva csinálják sokszor ugyanazt. Ez barikádozza el életünket az illúziók ködfalával; ez hiteti el velünk: extra Hungarian non est vita. A finitizmust Kelet végtelen pusztái oltották belénk, s sorsunk alakításában így fonódnak a történelmi s földrajzi tényezők: a magyarság ez ösztön születési helyéről egészen más szellemi éghajlatú vidékre került; Nyugatra. És itt a régi szellem hiába emelte a gyepüket: nyugodt állandósághoz, biztos határokhoz szokott alkatunkba beszüremkedett az új környezet, „örök változásban örvénylő és végtelen felé ívelő életformája”. Azt mondtuk az imént, az élet küzdelem; nos, nekünk a küzdelemből bőven kijutott; de miféle küzdelem ez? Lelkünknek két meghasonlott fele egymás ellen fordult, ettől kezdve a magyar szellem nem teljes valójával egy lényének megfelelő abszolút cél érdekében harcol, hanem önmagát emészti erőivel. Itt van a magyar visszavonások, pártoskodások gyökere, itt a magyar küzdelmek bőszültségéé, mely üt, de nem tudja hová, él, de nem tudja, miért. Bujdosunk e földi téreken. Nem tudjuk, honnan jövünk s hová megyünk. A magyar élet élet az élet színe alatt. Szkizofrénia.

S most térjünk az irodalomra. A magyar író az az istenáldotta, vagy istenverte valaki, aki kilát ebből a magába gabalyodott életből, akinek van szeme az igazi, a teljes élet meglátására, s ez a gazdagodás, mely nem a gubbasztást, hanem a szárnyalást teszi vérévé, ez szüli tragédiáját. Mert a magyar író, aki egy csoda folytán felrettent népe áloméletéből, a zajló, a nagy élet fénye mellett meglátja annak szörnyű helyzetét, - s mit nem tesz a vér? – ahelyett, hogy saját horizontokba táguló életét foglalná remekművekbe, lemond az előtte nyitva álló öröklétről s visszajön egy magába hamvadt, az élet kapujában elbotlott nép költőjének. Külsőleg is illusztrálják ezt a típust Sz. Molnár Albert, Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kis Miklós. Itt azonban hangsúlyoznom kell: ez a visszatérés az üdvösség küszöbéről nem akaratai elhatározáson fordul meg: az írók halhatatlansága egy népük halhatatlanságával. Egy nép fia sem szakadhat ki büntetlenül saját szellemi körének gravitációjából. Még a legrebellisebb titán is csak fel-feldobott kő tud lenni ebben a világban, amely mindig visszahull földjére: százszor is, végül is. Ez a végzetszerűség a magyar író tragédiájának legbensőbb rétege: alkotása tiszta vonalait megtörik vagy zilálttá cibálják a talaj-élet visszásságai. Itt kell megmagyaráznom, s már meg is lehet, Gyöngyösi, Petőfi s Ady sikerét. A sikert persze belülről, költészetük felülnézve s nem a közönségre való hatásukban. Utóbbi már csak az előbbinek a függvénye. Gyöngyösi és Petőfi a magyar életnek két olyan szakát örökítik költészetünkben, melyekben a magyarság legközelebb állt ahhoz, hogy saját szűk-köréből kitörve az élet egyetemes áramába vesse magát. Gyöngyösi korában a reformációval megindult szellemi erjedés folytán, Petőfinél a 20-as évek reformmozgalmai következtében. Hogy az áttörés egyikszer sem sikerült, az más kérdés. Ami nem adatott meg a valóságban,az beteljesült a két költő művészetében. Ezt szerette a magyarság Gyöngyi költészetében Petőfiig s ezt szereti Petőfiben máig és örökre. Ady sikere már nem ilyen napsugaras. Az ő jöveteléig a magyar költő, mint már az előbbi hasonlatban is kifejeztük, mint valami láthatatlan levegőbeli ellenséggel küzdött sorsával, ezzel a tehetségét bénító, életét nyomorító erővel. Ady sikere abban áll, hogy leszáll oda, ahol ez a sors szövődik s ezt a fájó, de fenséges eleve elrendeltséget lírává formálja. Úgy menekül végzete elől, hogy közepébe helyezkedik. S ez pótolhatatlan érdeme: a magyar életet metafizikai középpontjából tekinti át, a végső tényezők hálóját ő vetíti rá életünkre először s ezzel bekapcsolja az örökkévalóságba.

A magyar élet ilyetén volta azonban nemcsak íróink és munkásságuk sorsát szabta meg elhatározóan, hanem műfajok tekintetében is döntően hatott. Közhely, hogy a magyar irodalomban leggazdagabb ere a lírának van s legvéknyabban a tragédiáé buzog. Miért van ez s mit mutat? Erre a kérdésre a két műfaj természete adja meg a feleletet: a líra az élet reflexe, a tragédia maga az élet. A magyarság, láttuk, kívül rekedt az életen, csak ott ül a partján, a maga vonta gát előtt; az életet áhító, az élet felé szárnyaló, de megkötött magyar erők zokogása: ez a magyar líra. Ebben elsők vagyunk Európában. A tragédia viszont, mely az élet tengerének metafizikai mélységű hullámzását eleveníti meg, nem a mi műfajunk. Hiszen mit tudunk mi az életről? Minden élők életéről, vagy csak a magunk életéről is? Az élet alapjában véve tragikus, hiszen ha az előbbi meghatározást vesszük alapul: a küzdő erők, célok mi vagyunk s akármelyik győz, mi bukunk... A magyar élet meg kétszerte tragikus, mert ezen a nagy kozmikus tragédián belül, ott hordja a maga egyéni tragikumát... Mindez azonban nem jelent semmit, ha nem tudunk e sorsban feloldódni, az összes összetevők tudatára jutni. Ady Endrének csak egy volt. Csodálatos!

Hozzávetőleg jegyzem még meg, hogy ugyanezen okból nincs magyar filozófia: kit érdekelt itt valaha az első és utolsó kérdésének nyugtalanító problémája. Ezért nincs mély gyökerű, gazdag hagyományú magyar vallásosság, ami volt és van, az a felszínen tengődött és tengődik. Ezért nincs általános érdekű, mélyszempontú, sorsunkat felelevenítő magyar történet- és irodalomtörténetírás. Életünk legmélyebb kérdéseihez ez a két tudomány sem nyúlt hozzá a maguk teljességében. Pedig: mi értelme van egyébként létezésének? Qno, quo, scelesti ruitis?

Vezess új útra Lucifer! További fejtegetéseink megértetése végett ismét egy kis általános elmélkedést kell előre bocsátanunk az élet természetéről. Minden élő két alapfunkciót végez: megszerzi a fennmaradásához szükséges anyagokat, aztán magához asszimilálja azokat. Így van ez a szellemi életben is. A műveltség számunkra elérhető elemei az anyag, melyet lelki struktúránkhoz hasonlítunk, így víve bele új színt, új értéket az életbe, melynek legfőbb vonása ez a folytonosság, mondhatnám: végtelenség. Ez a folyamat játszódik le a közösség szellemi életében is. Itt a műveltség csúcsain járók azok, akik a legmegfelelőbb táplálékot szerzik meg közösségüknek, melyet az sajátos alkata szerint feldolgoz s mint egyéni népi kultúrát sugároztat ki újból csak csúcstagjain keresztül. Ez a népek hivatása is: így játszani szerepet rendeltetésünk, a szellemiség kiteljesítésében, az élet folytonosságának, halhatatlanságának, saját halhatatlanságunknak biztosításában. Hogy állunk mi e követelményekkel szemben? Át tudjuk-e venni azokat a javakat, melyekkel a szellem emberei kalandozásaikból megtérve zsákmányul hoznak nekünk s csaléteknek, hogy gyepüink mögül kilendítsenek, vagy az esetleg átvettekkel szellemünket gyarapítva, vissza tudjuk-e azt adni sajátos népi kinccsé feldolgozva e halhatatlanság felé ügető követeinknek? Nem. Az a finitisztikus hajlam, mely hálót dob a végtelenség lovagjai elé s visszatéríti őket, a megtérülteket koncentrációs táborba gyűjti s úgy rekeszti ki magából, mint kultúrállam a leprásokat. Közmondás: hogy a magyar írót csak holta után ismerik el. Sajnos: ekkor is csak elismerik s nem megismerik. Nálunk az élő íróval is elbánnak, mennyivel könnyebb elbánni a halottakkal. Irodalomtörténetekbe szelídítik őket, szobrokat emelnek nekik, mennél nagyobbat, hogy annál jobban eltakarja az ábrázolt igazi valóját, társaságokat neveznek el róluk, amelyek úgy viszonylanak névadójukhoz, mint a Petőfi Társaság Petőfihez. Ez a körülmény okozza aztán, hogy nincs igazi élő, gazdag hagyomány az irodalomban, ahol pedig annyi nagy hagyományozó volt. Jóformán minden magyar írónak elülről kell kezdeni mindent s a magyarság egyetemét sem nevelik azok, akik érette áldozták életüket! „Itt üdve nincs a keresztnek.”

De alulról fölfelé is el van zárva az út. Beszélni szoktuk a magyar népi erő gazdagságáról és ha egy pillantást vetünk kulturális életünkre, látjuk, hogy ez az erő csak igen vékony erecskékben felszivárogva tudott itt-ott érvényesülni. Mit jelent ez az irodalomban? Pusztán külsőleg tekintve is a dolgot, nem véletlen, hogy pl. legújabb irodalomtörténetünk szerzője, Szerv Antal, osztályszempontok szerint oszthatta korokra irodalmunk életét, s ezer év kellett hozzá, hogy a penna a legmagasabb rangú rétegek kezéből a legszélesebb magyar társadalmi rend, a kifogyhatatlan sereget jelentő parasztság kezébe eljutott. Belülről vizsgálva a kérdést pedig, gondoljuk el, ha a szellemi élet funkcionálásához szükséges két réteg egészségesebb közelségben lett volna egymással, nemzeti irodalmunk ma mennyivel gazdagabb lenne nemzeti s emberi értékekben. Így sok minden lefelé haladó kultúrkincs elkallódott az át nem hidalt űrben, a fennmaradó elemekből pedig sokat nem tudott árthatni a nemzeti eidos, így ezek is elvesztek. A kultúra tékozló fiai vagyunk. – De nem vagyok vak! Nagyon is jól látom, irodalmunk egyike Európában a legnemzetiebbeknek s leggazdagabbaknak, még így is, de gondoljuk el, gondoljunk arra, amit az imént mondtam s mondjuk hangos szóval: mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa. Mennyi heroikus – milyen keveset jelent ez a szó annak, aki nem látja magát a tényt, - igen, mennyi heroikus erőfeszítésébe került a magyar irodalomnak, hogy a ráburjánzó idegen áramlatokból az alig szivárgó nemzeti erők segítségével létrehozta a legnemzetibb klasszicizmust, a Petőfiét és Aranyét. Én ebben az erőfeszítésben látom irodalmunk legjellegzetesebb és legértékesebb vonását.

Nem hallgathatom el, bár nem tartozik szorosan ide, hogy kultúránk egyéb területein még rosszabb a helyzet. A magyar képzőművészet még talán futó pillanatokra sem váltott csókot az anyafölddel, legfeljebb ma érezhető némi mozgolódás e téren. A zenében is teljesen friss keletű az a mozgalom, mely a magyar népzene értékeivel is meg akarja ajándékozni az egyetemes zenekultúrát. De ez a helyzet a politikai és gazdasági élet körében is. Ma talán inkább, mint bármikor.

Ezek a magyar irodalmi élet főbb hibái. Eddig a diagnózis. A terápia? Új és teljes magyarság. Életünk küzdő erőit kiegyensúlyozni s lendületükkel felkapni az élet csúcsára, oda, hol a többi népek is járják útjukat. Az a feladat ez, melyet Széchenyi így jelölt meg: egy népet megmenteni az emberiségnek.

(Forrás: Tiszántúli Figyelő – 1935. jan.)