Elvették nyájamat. Bánjam-e? Többé semmi dolgom,
nincs felelősség: menhelyen könnyű az aggnak élete.
Legelőbb a papot kergették el, az agancsos félrebeszélőt
deszkájáról ahonnan égbe röppent naponta – bolond! –
és okosabb papokat válogattak; később a királyt, a védő
védtelent, és kardos királyokat fogadtak; aztán a bölcset,
hiszen van tudósunk elegendő; végül a költőt,
minek számlálja ujjait gagyogva? tódulnak helyébe
a kivánalmak célszerű dalnokai megbízás szerint.
Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal.
Csordám a vályunál tolong: mennyi vidám vadonatúj
nagyszerüség úszkál benne! Orr orr mellett, orr az orrot
kitúrja – bánjam-e? – már nem hivatásom,
agyarat döfnek belém, ha látom: mi lesz a roppant
szaporulatból, a kapart anyaméhből, falánk
bódulatban, gyorsuló iramban, a gyilkos sugarakból,
a kapuba rakott robbanásból –
Mint ha sínén a vonat
rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs –
bánjam-e? – lehet, megállítják a végső percben;
vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok;
talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül:
ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.
Nekem már mindegy: pásztorbotom eltört,
könnyű szalmán heverni, évezredek
fáradalmát kipihenni. Nem látnak, fejük a vályuban,
én is csak farukat s lobogó füleiket látom.
*
Tipikus szerepvers, s a maszkokat, hangokat szívesen próbálgató, váltogató, „próteuszi alkatú” Weöres Sándorra igen jellemző. Fontosságát kötetcím-adó volta is tudatosítja, jelentőségét a korabeli kritika egy része azonnal fölismerte. Elöljáróban megemlítendő sajátossága, hogy a költő uralkodó vonásainak egyikét, a humort, a derűt itt hiába keressük.
*
Kronosz titánt Uranosz és Gaia: az Ég és a Föld nemzették. Amikor már erősnek, egyeduralomra termettnek érezte magát, egy sarlóval – melyet anyja nyomott a kezébe – megfosztotta atyját a férfiasságától, és átvette a világ fölötti hatalmat. Állandóan rettegett azonban ama jóslat miatt, hogy majd őt is valamelyik sarja taszítja le a trónról. Ezért a felesége, Rheia által világra hozott gyermekeket – Hesztiát, Démétért, Hérát, Hádészt, Poszeidónt: a görög mitológia majdani hatalmasságait – születésük után elevenen elnyelte. Zeuszt már nem, mert a fájdalmas anya ravaszsághoz folyamodott: a kisded helyett egy követ csempészett a pólyába. Zeusz, fölcseperedvén, valóban diadalmaskodott Kronoszon, akinek gyomra, torka a testvéreket is sorban, épen visszaadta a létnek. A bukott király sorsa a véget nem érő rabság lett a föld és a tengerek alatt. Más mitológiai változat szerint viszont a Boldogok szigetén töltötte száműzetését, és ott a társuralkodói rangot viselte, vagy csupán – megint más változat ezt tanúsítja – örömteli, örök szendergésbe merült.
Ez a titán a homéroszi istenek körében nem kapott helyet, s akiről Homérosz megfeledkezett, annak mitologikus utóélete megpecsételődött. Kronoszé azzal, hogy már a régi görögök is kezdettől össze-összecserélték Khronosszal, az Idő Atyjával. A rómaiaknál Saturnus lett az istenség neve, a parasztok és a betakarítás nyájas isteneként tisztelték. (Satur latinul jóllakottat, gazdagot jelent. A sator szó vető, ültető, kezdeményező jelentéssel bír. Egyes kutatók ezt a sator szót vélik fölismerni az egész Római Birodalomban elterjedt ún. SATOR-négyzet első sorában. Az öt sor arról nevezetes – s ettől lett varázsformula is -, hogy mindegyik jobbról balra és vissza, és föntről lefelé, lentről fölfelé is kiolvasható. Bűvszavai. SATOR – AREPO – TENET – OPERA – ROTAS. Ennek a mondatnak (?) az értelmét kétezer éve keresik.)
Saturnusnak hódoltak a máig híres Saturnalia ünneppel. Ezt kevéssel december közepe után, az esztendő legrövidebb napjain tartották, amikor az aluvó természet éppen megújulni készül. Ilyenkor egyheti egyenjogúság, vidámság, bőséges lakmározás, henyélés volt osztályrésze a rabszolgának is. E téli vonatkozás és más mitikus összefüggések magyarázzák, hogy éppen a Naptól legtávolabb keringő, lomha bolygó kapta a csillagászoktól a Szaturnusz nevet.
A Merülő Saturnus címszereplője, egyes szám első személyben keserűen beszélő vershőse e vázlatosra szűkített istenképből csupán egy-két vonást visel. Weöres Sándor erősen érdeklődött az emberiség történetének korai, ködbe vesző, világrengéses és világalakító szakaszai iránt, a későbbi fejlemények előképének, jövendölésének tartva azokat. Eklektikus, tágas olvasottsága révén jártas volt a görög, a római, a keresztény, a zsidó mitológiában, a különféle keleti mítoszokban. A nagy kultúrhistóriai témák műfordítóként is gyakorta megérintették. Nyilván tudta tehát, hogy Saturnus nem csupán az az elcsapott öreg pásztor volt, akinek ő láttatja (fölidézve a figura bizonyos képzőművészeti ábrázolásait is). Ám a költemény keletkezésekor, 1967-ben erre az alakra volt szüksége a vallomáshoz. Az amúgyis ellentmondásos mitológiai hős és a címszereplő énje közti feszültség javára szolgál a mű dinamizmusának. Weöres 1968-ban megjelent kötetének homlokára a Merülő Saturnus cím került.
A téma kidolgozásához legalább két külföldi költő-előd nyújtott segédkezet. A ciklus mottójául választott sorok(„Múlik A Saturnus-erő, / Gonosz lesz ez a jótevő, / Mihelyt az ősz fürtöket fonja...”) Tarasz Sevcsenkótól, a nagy ukrán költőtől erednek, akinek Weöres több versét tolmácsolta magyarul, s akiről-akinek írt is verseket (Variációk Sevcsenko témáira). A költemény ajánlása így szól: T.S. Eliot emlékének. Az amerikaiból angollá lett Eliot néhány alkotását ugyancsak Weöres Sándor szólaltatta meg nyelvünkön (hogy komor fejtegetéseinket mégiscsak enyhítsük derűsebb tudnivalókkal, emlékeztetünk rá: a világhírű musical, a Cats alapját képező Eliot-verssorozat, a Macskák könyve egyik-másik darabját is a nagy cicabarát hírében álló költő, Mióki macska versbe örökítője fordította le). T.S. Eliot 1922-ben publikálta The Waste Land című fő művét, mely nálunk A puszta ország és Átokföldje címen is ismeretes. Az öt tételes, roppant bonyolult, rengeteg célzással és citátummal terhelt szabadvers új fejezetet nyitott a 20. századi lírában. Főként a dicső múlt és a kaotikus jelen ellentétét szuggerálja. Ebben találkozik a Merülő Saturnusszal. Az angol poéta egyébként – harminckét éves korában! – közzétett egy olyan vallomásverset az öregségről, amely tartalmilag és formailag még sokkal közelebb esik Weöres e művéhez, általában pedig életfelfogásbeli sajátságaihoz. Ennek fordítója, Vas István megtartotta az eredeti címet, a részben kitalált Gerontion szót, mely magyarul nagyjából „elaggás”-ként adható vissza.
1967-ben Weöres Sándor már a kortárs magyar irodalom legnagyobbjai közé számított. Korábbi méltatlan (hatalmi, cenzurális szóval történt) visszaszorítottsága megszűnt, népszerűsége az 1964-es Tűzkút óta is emelkedett (abban látott napvilágot a jóval korábbi és hosszadalmas keletkezésű, „botrányos” Fairy Spring ciklusa is). A költő ereje teljét az épp a Merülő Saturnus című kötetben megkezdett Psyché-ciklus is igazolta, amely négy esztendővel később terebélyesedett önálló művé. Kritikai meg-nemértéssel innen-onnan még jó ideig számolnia kellett – már amennyiben egyáltalán érdekelte a visszhang -, ám 1970-ben a Kossuth-díjat, a legmagasabb művészeti elismerést is megkapta. Közvetlen történelmi vagy életrajzi indíttatás nincs elemzendő, baljós versünk hátterében. S mégis a kor – az életkor meg a históriai kor – vezette a tollat. Ahogyan akkortájt Lengyel Balázs ráérzett: az ötvenes évei közepén járó Weöresnél egy új hang, „új költői téma” zendült meg: az öregedés, a halálközelség érzése. Szerencsére még több mint két évtized volt hátra életéből. Ő azonban más mértékkel mért, s a még csupán kétharmadáig pergett évszázadot – illetve a lassan kitelő évezredet – is reménytelenül hanyatló aspektusában látta. Nemhiába tartják Weörest a katasztrofista világfelfogás, illetve a szimbolizmus és az avantgardizmus mellé társuló harmadik nagy e századik művészeti irányzat, a katasztrofizmus legjelentékenyebb magyar reprezentánsának: ez a vers is a katasztrófatudat verse.
A Merülő Saturnus címszereplőjét nem azért csapja meg a tragédia szele, mert öreg, vagy mert retteg a haláltól. Weöres Sándor maga mosolygott az időskoron, és engedte, hogy az is mosolyogjon őrajta. A halált nem félte, sőt az összehasonlíthatatlanul teljesebb, ismeretlen létezés kapujának vélte. (Felesége és költőtársa, Károlyi Amy 1989 januárjában csak ennyit írt a gyászjelentésre: Weöres Sándor hazatért. Engedjük el Isten nevében.) Saturnus, a pásztor az elűzetés, a feleslegessé válás, a tehetetlenség drámáját éli át a fényes múltját, bölcs tradícióit, hasznos szokásait ostobán és otrombán szétdúló világban. A vershős fájdalmas, fogcsikorgató attitűdje általában a világrend negatív változásának szól, de talán nem jár messze az igazságtól, aki az 1960-as évek Közép-Kelet-Európájának társadalmi-történelmi konkrétumait részben mégis belelátja a költeménybe.
Saturnust nem öregsége miatt fosztják meg nyájától, hanem mert a régi bevált, ám mára népszerűtlen, konzervatívnak tetsző, kényelmetlen értékek letéteményese. Az agancsos félrebeszélőként nevetségessé tett isteni közvetítőt, a papot (sámánt) már éppúgy elkergette a háborodott közösség, mint az isteni hatalmat jelképező és a népet személyébe sűrítő, szimbolizáló védő védtelent, a királyt. Kiadták az útját a bölcsnek, hogy ne szívja el a levegőt a praktikus tudósok elől, és a költőnek, hogy a kívánalmak célszerű dalnokai kapkodhassanak a babér után. A pap, a király, a bölcs, a költő és a pásztor kiebrudalásával az értékek iránti általános, teljes érzéketlenség regnál. A totális értékvesztés. A jóvátehetetlen folyamat rohamosságát a nagy mondatot épp hogy csak meg-megszakasztó pontosvesszők, egyes írásjelek elhagyása (például: deszkájáról után hiányzik a vessző), és a kérdőjelet követően is kisbetűvel folytatott szöveg érzékelteti.
A Saturnus megélte helyzet, a mostani helyzet, a vershős a most-ban szólal meg, de a versre Khronosz-Kronosz szép hármas időszerkezetet hagyományozott. Az első szakasz kilenc sora volt a régmúltat megcsúfoló, barbárul csörtető közelmúlté. A második nyolc sor – amelyből a kilencedik, egy félsor le is szakadt – a jelené. „Így állok, arccal falnak fordítva, törött pásztorbotommal” – érkezik a tömör híradás a tehetetlenséget, halálraítéltséget sugalló stádiumról. A – majd még egyszer megemlített – törött pásztorbottal a pásztorról formált, idealizáló és szimbolikus (antik vagy bibliai) képzetek is széttörtek. Ez a pásztorbot nem kevésbé jelképes, mint A vihar című Shakespeare-darab Prosperójának híres varázspálcája. Csakhogy Prospero azt a maga akaratából, varázshatalmáról lemondva, a megbékülés érdekében, önfeláldozó gesztussal törte el – Saturnusét viszont eltörték, vagy eltört a viaskodásban. Pillanattá zsugorodik, borzalommá semmisül a jelen, hogy aztán a harmadik strófa kilenc (vagy az odaszakadt félsorral kilenc és fél) sorát a jövő még sötétebb rémképei (szakadék; meredély) szállják meg.
A három idődimenziót a strófánként egyszer-egyszer beékelt „Bánjam-e?” kérdése abroncsolja össze. Az eldöntendő kérdésre a ne, a nem tűnik válasznak. Ezt bizonygatja a pásztor maga is: „... menhelyen könnyű az aggnak élete”; „már nem hivatásom” – ti. az őrzés -; „Nekem már mindegy”; „... könnyű szalmán heverni, évezredek / fáradalmát kipihenni.” Csakhogy az igazi pásztor, az örök, a jó pásztor akkor is pásztor, ha az emberi közösségre is szívesen alkalmazott, gyönyörű nyáj szavunkat a rút csorda kitúrta. A pásztor akkor is bánja, ha hivatásának értelme és humánus, szép szimbolikája odaveszett, és csupa állatot, állatiasságot lát és hall maga körül. Az animalizáltság szókészletében – csorda, vályu, agyar, szaporulat stb. – a kapart anyaméh az utolsó, szörnyű emberi emlék: a maga embertelenségével.
A pásztor akkor is csak igent felel(ne) a „Bánjam-e?” dilemmájára, ha teljes a világgal való szembenállása. A katasztrófa fölismerése nem zárja ki a katasztrófa miatt érzett fájdalmat, szégyent, reménytelen tiltakozást. A katasztrofizmus valamennyi jelenségében – így például az abszurd drámában – egyértelmű ez, amint az is, hogy virulhat a komikus katasztrofizmus is, a tragikus katasztrofizmus párjaként.
Az „ők tudják, mint én” a névmásokkal is kimondja az ők – én elszakadtságot, a magányt, s a paradox reményt, hogy tán „vak vagyok”, és az emberiség vonata talál sínt az űr felett. A vakság az antikvitásban adományt, benső látást, látnoki mindentudást jelentett. A túlgyorsult, esztelen ezredvég közelebbről meg sem nevezett lényei, népségei nem látnak. A szó kettős értelmében: világtalanok. A pásztor tragédiája, hogy nem vak, hogy látva lát, és nem láthat mást, csak orrot orr mellett, fart, lobogó füleket. Még az állati alak sem egész: részek, szervek taszító halmazává silányult a banda. Meddig fog a pásztor menhelyen, szalmán heverni? Aligha sokáig: Saturnus – mert Saturnus – belehal abba, hogy az élők úgy élnek, ahogy élnek. Legföljebb a fölényes, cinikus szkepszis menthetné meg.
„Minek számlálja ujjait gagyogva?” – gúnyolták az elkergetők az elkergetettet, a „Felesleges”, a „haszontalan” költőt. Weöres Sándor e versben hangsúlyt, időmértéket nemigen számolgatott, rímet nem szabott. Fájdalmát és dühét biztos iramú, sok áthajtással (enjambement-nal) élő, energikus szabadversbe áramoltatta, melynek mégis fölsejlenek töredékesen antikizáló metrum-torzói. A forma dinamizmusa sejteti, hogy Saturnus, a pásztor – és a pap, a király, a bölcs, a költő: mind, aki gondolkodó fő, még bírná tennivalóját... A leghosszabb sorok – a 19 szótagos harmadik és ötödik – majd’ kétszer olyan hosszúak, mint a „könnyű szalmán heverni...” sor a maga 11 szótagjával. A két határ között szinte valamennyi lehetséges szótagszám-variáció fölbukkan, az indulatok viharzását, a „bánjam-e?” vívódását érzékeltetve. A sok évezredes mitopoétikai hagyomány modern versformában él tovább.
Érdekes, hogy ez a kiváló, emlékezetes kompozíció majdhogynem páratlan Weöres életművében – persze nem kiválóságával, hanem tematikájával. A problematika és a kidolgozás talán inkább rávallana a hatvanas-hetvenes évek fordulóján keletkezett Nagy László-versek egy részére. Az ő haramiái, remetéi, barlanglakói: versben bujdosó, társadalomból kivert, és mégis az emberi közösségért jajduló, ingerült és konok vershősei, grandiozitásukat őrző elveszettjei közeli rokonai az elkergetett Saturnusnak. Megkapó véletlenként egy szóval is összerímel a két költő (akik kölcsönösen becsülték egymást). Weöres a vegetálást, a halódást, az elmúlást fogta a folyamatos melléknévi igenévbe, a merülő jelzőbe. Valóban a folyamatot, azt, hogy éppen zajlik a hős, és vele a világ drámája. Nagy László nagyszerű felelősségverse, a küldetéstudat, az elhivatottság egyik híres magyar költeménye, a mitologikus elemektől dús, még a titánokra is utaló Ki viszi át a Szerelmet (mely pár évvel korábbi keltezésű) a „Létem ha végleg lemerűlt...” kezdéssel, az igei alakkal a jövőbe tolt múltat énekelte. Ki lesz, mi lesz a halálom után, nélkülem? A költő nélkül? Mi lesz utánam?
Weöres Sándor maga is kivételként kezelte most bemutatott költeményét. Azt vallotta: „A reménytelenség könyve legoptimistább versem, s ezt még senki se vette észre, annyira sötét színekkel festettem. (...) Ez a poéma tehát a várás és remény nélküli most himnusza. Sőt boldog himnusza! – Persze vannak pesszimista verseim is: De profundis, Merülő Saturnus; de hitetlen egy sincs.”
Ez utóbbi félmondattal talán az elkergetett pásztor, a letaszított isten, az arccal falnak fordított (kivégzésére váró?) Saturnus monológját is „kinyitotta” a költő. A szabálytalanul szabályos, ziláltan összefogott háromszor kilenc sor után talán dereng egy képzeletbeli huszonnyolcadik sor, hogy ne legyen olyan riasztó a „mi lesz utánunk?” ezredvégi döbbenete? Vagy ez az elképzelt sor végképp a sötétségé, a káoszé lenne?
*
A vers kötetben először az 1968-as Merülő Saturnus élén volt olvasható (5. oldal). Bekerült a költő számos válogatásába, gyűjteményébe. Ajánljuk az Egybegyűjtött írások 1986-os, ötödik, bővített kiadását: II. kötet, 457. oldal. Az említett ciklus-mottó csak a gyűjteményekben szerepel, az első kiadású kötet élén nem.
*
Weöres Sándor (1913-1989)
Csodagyerekként indult, és személye is, életműve is mindig „csodának” számított a magyar líra értő olvasóinak szemében. Egyénisége, pályája, irodalomfölfogása, munkamódszere minden szabályosat, megszokottat nélkülözött. Saját vallomása szerint életkorszakai egymásra torlódtak. Még nem járt iskolába, de már klasszikusokat olvasott, tizenhárom évesen pesszimista aggastyánként bóklászott, negyven fölött ismerkedett a kamaszkedéllyel.
A közvélekedés szerint (még a sírjánál is ez hangzott el) „az Isten is költőnek teremtette”, holott előbb gépekkel bajmolódó „mechanikusnak”, majd újságírónak készült. Megtalált hivatására, roppant termékeny – a műfordításban, a drámaköltészetben is virágzó – lírikusi munkásságára így legyintett a csúcsra érkezve, hatvanévesen: „Idegenkedésem a költészettől máig sem múlt el egészen. Úgy vagyok vele, mint a hentes a hússal, pap az imádsággal. Írom és nem szeretem a verset. A vers annak jó, akinek ad az élethez valamit, aki befogadja, de nem annak, ki írja...”
Sok esetben ciklikus szerveződésű poéziséből többek között a három Rongyszőnyeg, az erotikus Fairy Spring, néhány „gyerekversként” elkönyvelt játékos-dallamos mű, valamint az epiko-lírai karakterű Psyché (1972) különösen nagy megbecsülést és népszerűséget szerzett számára. Sorsában, habitusában, alkotásai értelmezésében annyi a szín, a polemikusság, a fordulat, hogy tán csak ez az életidegen csudabogárnak – noha zseninek – vélt ember látta tisztán önmagát. S éppen a lángelméjére ügyet sem vetett. Köszöntését a jövő évezrednek postázva, leginkább a mindig bátor ifjúságnak üzente: „Nem áhítok sikert és dicsőséget a jelentől, még kevésbé a jövőtől. A költők úgy gondolnak az utókorra, mint csalhatatlan isteni ítélőszékre; pedig taknyos csecsemő, örüljön, ha kicserélem a vizes pelenkáját, nekem ne osztogasson babért. Birkózzék velem, mint kisgyerek az apjával, és a birkózásban erősödjék. Mihelyt számára elfogadható leszek, szabályokat és gátakat farag belőlem: még síromban is azokkal tartok, akik nem tisztelik rám fogott vagy valódi rigolyáimat, bátran túllépnek a bearanyozott hülyén, olyan kezdemények és tetők felé, amilyenekről én nem is álmodhatok.”
Tarján Tamás
(Forrás: Magyar irodalom 1945-1995 – műelemzések Corvina 1996. 37-42. old. – Tarján Tamás szerző írásos engedélyével)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése