szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
istennek tégedet felellek.
(József Attila: Áldalak búval, vigalommal)
„Igen tisztelt Uram!
Körülményeim arra kényszerítenek, hogy megkérjem Önt, mint a Baumgarten Irodalmi Alapítvány gondnokát, legyen segítségemre az Alapítvány anyagi erejével. Kérésem okát - szinte a költői szemérem maradványa nélkül - a következőképpen vélem előadhatónak.
Feleségemmel együtt hosszabb idő óta a szó szoros értelmében éhezünk. Ellenőrizhető adat: az Írók Gazdasági Egyesülete ebéd gyanánt egy kávét és egy zsömlét utalt ki számomra a Club kávéházban, ezt a segítséget hónapokon át igénybe vettem, azonban ez év jan. 1-jével ez megszűnt. Feleségem házimunkák fejében rokonoknál ebédelt. Ez már kínossá vált.
"Jövedelmem" ez évben 15. tizenöt pengőt tett ki. Ezt az összeget - mint a kávét - az I. G. É.-től kaptam.
Majdnem minden holmink - beleértve az ágyneműt is! - zálogban van. Lakbérhátralék miatt aggódnom kell és féltenem azt a barátságtalan szoba-konyhát, amelyben még lakunk. Szeptember 8. óta nem tudtam villanyszámlát fizetni. Ma kaptam négy havi áramfogyasztásról szóló p. 19,35-t kitevő egyesített számlát, amelyet hétfőig - ma szombat van - ki kellene fizetnem, különben nem kapok világítást.
Nem fűtünk. Nincs cipőm. Azaz egy 43-as, gombos, betétes lakkcipőben járok. 39-es lábam van. Szobánk ajtajának kilincse fél éve le van törve.
Nem takart seb kell, hanem festett vérzés - mondhatnám, hogy száraz kenyérhéjon rágódunk. Az igazság az, hogy pl. tegnap este vacsora és cigaretta nélkül lévén, olyan száraz kenyérdarabokat szopogattam, amelyet a feleségem prézlinek rakott el régen. Tartozom azzal, hogy nem az éhség vitt erre, hanem a cigarettahiány. Az éhséget megszoktam.
Megszoktam. Hogy miért ezt a pillanatot választom ki, hogy a kissé keserű pohár után nyúljak? Egy hétig majdnem negyven fokos lázban feküdtem. Egyetlen közönséges keskeny díványunk van, azon alszunk ketten. Lázas beteg mellett, vele egy takaró alatt aludni, kevés a szerelem. Feleségem a földön csinált fekhelyet magának, derékaljul összehajtott egy pokrócot, és kabátokkal takaródzott. Mire a lázam 38 alá csökkent, a feleségemnek volt 39. Ő feküdt a díványra és én a földre. Most nap mint nap az fekszik a díványon, aki rosszabbul van. Aki lázasabb, aki jobban köhög, vagy aki jobban izzad. - És így tovább.
Nagyon sajnálom, hogy Öntől, akit megbántottam, pénzt kell kérnem. Nagyon sajnálom ezt a festett vérzést is.
Kérem, fogadja tiszteletem kifejezését.
József Attila” 2
Rosszul kezdődik tehát ez az esztendő. S a személyes sors tragikus buktatóin kívül a kor társadalmi viszonyai is súlyos fordulatokat ígérnek. A költészetét, személyét ért támadások, a megnemértettség, az alaptalan vádaskodások, „az elvaduló csahos” harapásai emberi-költői válsággal fenyegetnek. Már-már a semmi partjaira ér, a reménytelenség, a hiábavalóság görcsei szorongatják. S ha a versek számát tekintjük, mintha valóban egy hallgatási periódust konstatálhatnánk. De az alig egy tucatnál több vers között olyan szintézisteremtő alkotások vannak, mint a Téli éjszaka, A város peremén, az Óda, az Elégia. A mi szempontunkból most az oly sokszor elemzett (s teljességgel sohasem megfejthető) Óda az érdekes. A költemény eddigi legteljesebb vizsgálata Fülöp Lászlótól3 való, de nagyon érdekes - még ha az alapkoncepció kissé vitatható is - Levendel Júlia és Horgas Béla4 elemzése. A vers motívumrendszeréről Tamás Attila5 írt tanulmányt. Értékes szempontokkal, megfigyelésekkel gazdagította a versről való ismereteinket a róla kibontakozott vita a Kortárs hasábjain. 6
ÓDA
1
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.
4
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...
Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontja bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!
Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!
Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.
5
Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.
De addig mind kiált -
Kit kétezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...
(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)
6
(Mellékdal)
(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Íme a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)
Az Óda megszületése óta több mint fél évszázad telt el, s ahogyan távolodunk a keletkezés pillanatától, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy „a legnagyobb materialista szerelmi vers”.7 A huszadik századi ember vallomása csendül fel az Ódában, azé az emberé, aki a mindenséggel méri magát. Ami a verset a nagy szerelmi vallomásoktól megkülönbözteti az, hogy „tulajdonképpen a magányba sodródott ember hatalmas - modern - fohásza; roppant kísérlet az egyedülségből való kioldódásra, az izoláció szétfeszítésére, az egyetemes érvényű azonosulásra.”8 A boldog, a beteljesült szerelem állapota helyett voltaképpen tehát a hiány énekel a versben. Olyan hiány, ami éppen ezáltal szüntethető meg, hogy nem sejtés, hanem felismert valóság.
Az Óda egyik leghangsúlyosabb vonása, hogy benne a költő az egyes ember legszemélyesebb érzelmeinek a megfogalmazásától eljut a létezés legátfogóbb értelmezéséig. Igaza van Tamás Attilának, amikor azt írja, hogy a „legszemélyesebb érzelmek kimondása szabadítja fel a világ egészéről szóló vallomást: a tájban, a természetben való spontán feloldódás élményétől az ámulás és a fájdalmas kérdezés felkiáltásain át az élet egyetemes törvényeinek teljes magáévá tevéséig szinte az egész emberi én feltárul és megszólal itt”.9 A szerelemben önmagára is rádöbben az ember, lehetőségeire, korlátaira. József Attilát segíti kitörni a „modern elszigeteltség börtönrácsai közül”10, a „szorongató külvilág” és „a társra vágyakozás”11 pólusai között így válik ez az élmény, ez az érzés egyetlen lehetőséggé, menedékké. Belső szükségszerűséggé tehát, igénnyé, amelyet - éppen a harmónia elérése érdekében - valamilyen szinten meg kell valósítani. Az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) 1933. évi júniusi „kongresszusa” kínálja ezt a lehetőséget, s a költőnek „szerencséje” van, élni is tud vele. Itt ismerkedik meg dr. Szöllős Henrikné Marton Márta művészettörténésszel. Az asszony szépségéről Pátzay Pál elragadtatással beszél: „Szebb nőt képzőművész létemre keveset láttam. Műveltsége, kelleme mellett ez a kivételes szépség egyszerűen nem maradhatott hatástalan senkire, aki a közelébe került.”12 Rajk Andrásnak a vers akarattalan múzsája így nyilatkozik: „József Attilával ezekben a napokban ismerkedtem meg. Megmondom teljes őszinteséggel: tudtam, hogy jeles költő, de hogy nagy költő, azt én akkor még nem tudtam. Néha beszélgettünk ezekben a napokban, műveltsége, egyéniségének érdekessége megfogott. Amolyan játékos, jelentéktelen udvarláson felül semmilyen szubjektív kapcsolatról nem beszélhetek. Mondhatom, nem álmodhattam, hogy ebből az ismeretségből vers szülessék.”13 A vers megírása után néhány nappal személyesen is felkereste őt a költő, de az asszony hűvös magatartása megértette a költővel: ódája hatástalan maradt.
Sokáig úgy tűnt, hogy a hirtelen fellobbant szerelem egyetlen versre ihlette a költőt. Pedig az Az a szép, régi asszony ennek az élmények három évvel későbbi megjelenése. A versről folyó vita résztvevőinek ez a nyilvánvaló tény elkerülte a figyelmét. Szabolcsi Miklós14 szerint a vers tárgya csak a mama lehet, Lengyel József15 Szántó Juditra gondol, Tamás Attila megfogalmazása szerint „nem is valamilyen szerelmi érzés újul meg a versben, hanem maga az emlékező magatartás jut benne nagy szerephez, a gyönyörködő szemlélődés mozzanata iránt érzett nosztalgia támad fel a sorok írójában.”16 Az, hogy Az a szép, régi asszony című versben az Óda ihletője bukkan fel ismét, felületes elemzéssel is igazolható. A költő emlékező maga¬tartásán még három év után is átsüt az egykori szenvedély, az elragadtatás.
Jóllehet a múzsa személye szakmai műhelyekben ismertnek tekinthető, időről időre mégis megjelennek olyan írások, amelyekben egy ismeretlen asszonyról van szó. Somlyó György költői invencióban gazdag elemzésében például nem vesz tudomást erről a tényről.17 De a verset tárgyaló középiskolai tankönyvek is ismeretlen asszonyról, nőről beszélnek.
Az Óda kezdő mondata (Itt ülök csillámló sziklafalon) ugyanolyan indítás, mint sok más versében. Az ülő ember testtartása, helyzete a meditációra készülő emberé. Mintha Rodin Gondolkodóját látnánk: „a fej lehajlik és lecsüng / a kéz”. Megpihen, rendezi, értékeli belső világát, szembenéz élményeivel, s annyit fogad be a külvilágból, amennyi abból harmonikusan, zavar nélkül beépülhet. Az Óda első részében a külső látvány és a belső látomás kettőssége hozza létre azt az állapotot, amely a második rész izgatott vallomásos alapjául szolgálhat. Amit néz a költő, az valóságosan létezik: a hegyek „sörénye”, a Szinva-patak, a holdfényben megcsillanó fehér kövek. Amit lát, azt a belső izgalom, nyugtalanság rajzolják: a szélben meglebbenő szoknya, a haj, az elővillanó, nevető fogsor. „Tündéri realizmussal” megrajzolt képek sorakoznak a kedves vacsora áhítatához. Elcsöndesül a táj. Tökéletes harmónia jön létre a táj és az ember között, és az emberben magában. A harmónia a bizonyosság hangjait erősíti, a szerelem túlárad a költőn, kivetül a környezetére is. Ezért a leghangsúlyosabb szó ebben a részben a: látom. Minden a kedvest, a szeretett nőt idézi. A vers tehát „a pillanatnyi, egyszeri és egyedi realitástól... indul. Impresszionista kép, semmit sem találni rajta, ami ne a közvetlenül látható valóság volna”,18 de azt is látnunk kell, hogy ez a valóság erősen átlényegített, érzelemmel telített. Ebben a reneszánsz tájban jelenik meg a kedves, de „csak a fantázia rajzolja a közelség képeit, a valóságos helyzet a társtalan egyedüliség állapota. A magányosság alap¬helyzete ez, innen hangzik föl a dallam, s terebélyesedik telt zengésű sokszólamú szimfóniává.19 A költőből felszakadó óh sóhaj zuhatagot indít el: a vízesés ereje, képe szinte az egész versen végigvonul. A „fondor magány” hálójában vergődő ember, költő sokat köszönhet ennek a szerelemnek: újra kimondhatja önmagát. A vízesés robaját túlszárnyalva, a fortisszimóig felerősödve szólal meg az öröm, a költő zengi, sikoltja: „szeretlek, te édes mostoha!”
A túláradó érzés szavakat keres. A harmadik rész indító hasonlatai elsősorban konkretizálni akarnak: „Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint a fényt a termek, / mint lángot a lélek, test a nyugalmat! / Szeretlek, mint élni szeretnek / halandók, amíg meg nem halnak.” A költő számára a szerelem ugyanolyan törvény, mint a természeti létezőkre érvényes törvények, egyszerre biztosítja a szabadságot és nyújtja a kiszolgáltatottságot: „kikerülhetetlen bizonyosság, mint a hulló tárgyaknak a föld.”20 A szerelemben eggyé olvad az értelem és a biológiai érzékiség, a szerelem az értelem dolga is! A „minden lényeget” kitöltő kedves iránti érzés az egyén számára az örökkévalóság egy darabja, a létezés értelme és csodája. A szerelemben az ember megszabadul léte véges voltától, túlléphet a tér-idő korlátain: „Csillagok gyúlnak és lehullnak, / de te megálltál szememben.”
Ami az egyes ember számára megismételhetetlen csoda, az nem más, mint objektivitásának következménye, anyagiságának eredménye. Nem véletlen, hogy az érzelmeit a fehér izzás hőfokán átélő költő az elragadtatás után gondolkodóba esik: „Óh, hát miféle anyag vagyok én, / hogy pillantásod metsz és alakít?” A negyedik rész az ember anyagiságának is himnusza. Megfogalmazza azt is, hogy csak így, csak ezáltal vagyunk képesek érzelmekre, szerelemre. Az Óda negyedik része a vers legvitatottabb eleme. „A vers - írja Szabó Ede - eddig sem állított elénk holmi testetlen szerelmet, s eddig sem mozgott transzcendens régiókban. Itt azonban mint¬ha már programszerűen akarna materialista lenni... Valami zavaró mégis van ebben a mikroszkopikus-biológiai szemléletben, s azt, hogy Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain - kissé már naturalistának érezzük...
Problematikussá az teszi ezt a részt, hogy az ilyenfajta szemlélet, ami itt megnyilvánul, könnyen tévútra vezetheti egyes fiatal költőinket.(!) Az élet jelenségeinek ez a „bonctani” megvilágítása nagyon könnyen válhat öncélúvá, s végső fokon emberileg részvétlenné, atomizált, széthulló világképpé.”21 Fülöp László inkább funkciójában vizsgálja ezt a részt: „A hangütés mindjárt figyelmeztet, hogy az egyetemes élet himnuszát zengi a költő; nem a biológia, mint tudományos diszciplína érdekli, nem az emberi test részeinek naturális leírására vállalkozik. A rácsodálkozás ennél sokkal átfogóbb érvényű. A lét titkaiba pillant be, a viruló test szorgos lüktetésének szíveleven ritmusának átérzése az össz¬hangzó mindenségben működő törvények, az általuk teremtett rend, s e rendben megnyilatkozó összefüggések felismeréséhez juttatja el.”22 Úgy véljük, hogy ennek a „költői fantáziával megírt anatómiának”23 a funkcionális vizsgálata a döntő. Az Óda elemzőinek egy része eleve elutasítja ezt a részletet, mint költőietlent, túlzottan naturalistát, illúziórombolót stb. Ennek az az oka, hogy a részlethez elsősorban - olykor kizárólagosan - saját erkölcsi felfogásuk, ízlésük felől közelednek. Ezzel kapcsolatban írja Bóka László: „Adyt, ki még teljesen a régi világkép alapján ugyan, de újszerű nyíltsággal szól a test szexuá¬lis vonzalmairól, demorálisnak tartották. József Attilában mit is láthattak Ady vádolói mást, mint merő amoralitást... Dehogy érezték meg, hogy a Gazdag Élet legszebb himnuszát olvassák!”24
A fenti megjegyzések után úgy véljük, feltétlenül szólni kell az Ódával kapcsolatos vita egyik kérdéséről. A lényeg az: eredeti alkotás-e a vers vagy Th. Mann Varázshegyének lírai transz¬ponálása? Heller Ágnes a Kortárs 1962. évi decemberi számában kijelenti: „valószínűtlen az, hogy egy átmeneti, nyomot sem hagyó kapcsolat tükre legyen olyan mű, melyet az érzés mély¬sége és pátosza mellett, illetve azzal együtt szerelem, élet és halál problémáinak gondolati feldolgozása jellemez. Ez csak úgy lehetséges, ha a futó élmény egy másik, nála erősebb gondolati élménnyel találkozott, ha a kettő egymásra rezonált, felerősítette egymás hatásait. Ez a másik - döntő - hatás Thomas Mann Varázshegyének művészi és eszmei világa volt.”25
Heller Ágnes bizonyítékokat sorakoztat, amelyek érdekesek, izgalmasak, végiggondolásra ingerelnek, ott a baj, hogy előbb van meg a végkövetkeztetés, s csak utána jönnek a tételek. Heller az Óda negyedik részének anatómiai, biológiai mozzanatait egyenesen a Varázshegy Hans Castropjának szerelmi vallomásából eredezteti.
Érdemes idézni: „Ó, elbűvölő szerves szépség, mely nem áll sem kőből, sem olajfestékből, hanem élő, romlékony anyagból, telve az élet és rothadás lázas titkával! Nézd az emberi épület csodálatos szimmetriáját, a vállat, a csípőt, a mellen kétoldalt virító csecsbimbókat, a párosával elhelyezett bordákat, a köldököt a has lágyságának kellős közepén, a nemi szerv árnyékos sötétjét a combok között... Én istenségem, engedd szagolnom térdkalácsod illatát, ahol a bőr alatt az elmés berendezésű ízületi hártya választja kis síkos olaját! Engedd, hogy ajkammal hódolón érintsem az arteria femoralist, amely combod tövében ver, és lejjebb a tíbia ütőerének két ágára oszlik! Engedd beszívnom pórusaid kipárolgását, megérintenem pehelyszőreidet, te vízből és fehérjéből alkotott s a sír anatómiájára szánt emberi kép, és engedj meghalnom, ajkammal ajkadon!”26
Heller Ágnes számára csodálatra méltó ugyan a negyedik rész költőietlen tárgyának költőivé emelése, de szerinte erre a megoldásra csak egyetlen magyarázat képzelhető el: József Attila Hans Castorp helyzetébe képzelte magát. Hogy csak hasonlít egymásra a két részlet? Erre a műfajkülönbség ad magyarázatot. Hasonló eredményre jut nagy lélegzetű tanulmányában Halász Előd is.27 Ha írásában - a végső összegzésben - óvatosan fogalmaz is a Varázshegy és az Óda kapcsolatáról, elemzéséből kiderül, hogy József Attila tárgyának feldolgozásában Thomas Mann epikai modelljét alkalmazta, a lírai transzformációban átalakítva. Az érvek meggyőző erejűeknek látszanak, kérdés, vajon érdemes-e, szükséges-e az olvasmányélményeket és a valóságos élményeket az egyéniség rétegeitől leválasztani, kihámozni a költői felfogásból (az adottból, de az állandóan változóból) azokat az elemeket, amelyek e változásokat esetleg létrehívták. Minden ember szuverén világ, de réghalt őseink folytatása is - mondhatnánk közhelyszerűen. Kigyűjthetnénk filológusi szorgalommal a világirodalom remekműveiből különféle részleteket, s érvelhetnénk: ez és ez a költő innen és innen vette neki tulajdonított metaforáját, költői képét. Kiválogathatnánk a műveket: ez saját, ez nem saját élményből született. „Valóságos, személyes élmény szülötte az Óda, mint minden igazi remekmű” - írja Tamás Attila Heller Ágnessel vitatkozva.28
Nem véletlenül idéztük az előbb Hans Castorp vallomását olyan részletesen. Az Óda negyedik részének „biologizmusa” nagyfokú költőiséggel telítődik, nincs benne túlfűtött erotikus szenvedély, mint abban. „Minden sorát a költő tiszta érzése szellemíti át”29, a gyönyörködtetni tudás és akarás. József Attilánál a vérkörök rózsabokrokként reszketnek, a lombos tüdők susognak, csillagképek rezegnek. A képekből kiinduló asszociációk eltávolodnak az adott tárgytól, új képzeteket kapcsolnak be az indító képbe. Elsősorban a természetet, az öntudatlan szépséget kínáló környezetünket asszociálják. Ezek a távolító, mégis a lényeghez rendkívül szorosan hozzátartozó asszociációk eredményezik, hogy a naturalista aprólékosságnak, a biológiai leírásnak valóságos helyet, szerepet tulajdoníthatunk. „József Attila ugyanis - írja versértelmezésében Balogh László - olyan természetes, magától értetődő egységben látja a nőt, a testet, az érzelmeket, a szerelmet, és a szerelem közegét, hogy ez a szemlélet beragyogtatja, a költészetbe emeli az örök anyagot.”30 Így válhat, ezért válhat a negyedik rész utolsó versszaka az érzés egyetemes érvényű megfogalmazásává. Az öntudatlan szerves és szervetlen világ együttes munkálkodása a feltétele annak, hogy a tudatos ember felülemelkedjen önmaga létén, s jól értelmezze viszonyát a létezés egészéhez. Erről vall az Óda ötödik része.
Ahogyan az Óda első részében a konkrét látványtól a látomásig jut el a költő, e látomástól a valóságba való visszatérés az ötödik szerkezeti részben kezdődik, s a Mellékdalban fejeződik be. Az önmagára és a világra eszmélő költő tudja, hogy a lét és a törvény nem azonos dolgok. A lét „éli a maga életét”, nem tud a törvényről, de létét a törvény határozza meg. „Az elmúlás visszavonhatatlan - írja Tamás Attila -, s az elme, a tudat lázadva veszi tudomásul, hogy néha az esetleges, a véletlenszerű elfedi a törvényt, melyet az értelem a maga elvont tisztaságában képes fölismerni. József Attila megért és lázad egyszerre. Szigorúan tárgyilagos, mert tudja, hogy a valósággal szembe kell nézni, és szenvedéllyel teli, mert tudja, hogy a törvények ismeretében az ember változtathat sorsán.”31 Az elmúlással pörölő elme a versben először válik aktívvá: nem befogadó többé, nem a szerelem himnuszát zengő hangszer, hanem a beteljesülésre vágyakozó ember: „te egyetlen, te lágy / bölcső, erős sír, eleven ágy, / fogadj magadba!...” Az idézett részlet méltán tekinthető a vers kompozíciós csúcsának, hiszen az önmagát és a világot szemlélő költő, aki a „semmiség ködén” bejárta az emberi létezés világát, aki rádöbbent ennek a létnek a csodáira, értelmére, aki szembenézett a tragikus elmúlás szükségszerűségével, tudja már, hogy csak a szerelemben születhet újjá az ember. „Az érzések paroxizmusa ez..., amelyben feloldódik az egyéni létezés: a költő összeolvad vágya tárgyával” - írja Szappanos Balázs.32 A szerelemben megsemmisül, de új életre ébred az ember - a vers képei ezt egyértelműen jelzik. A szerelmi beteljesülés utáni pillanatokban a költő újra észreveszi maga körül a természetet: „Milyen magas e hajnali ég! / Seregek csillognak érceiben.” Ha nem is lehet teljes egészében egyetérteni Levendel Júliával és Horgas Bélával abban, hogy a vers hangulata, a szavak és mondatok hangteste, hangformája, mint a mű kísérőzenéje, egy szeretkezés modelljét építi fel, 33 annyi mégis bizonyos, hogy a zárójelek egy nagy érzelmi vihar utáni csöndet jeleznek. Arra a sajátos helyzetre utalnak, amelyről Török Gábor az Óda kommunikációs szerkezetéről írva azt mondja: „A lírai én tehát rádöbben..., hogy látomáshoz beszélt, hogy egyedül van. Eszmélkedve méri föl valódi helyzetét, melyet már az első sorok meg¬jelöltek, s e szituációban az elveszettséget már nem a látomásnak vallja, hanem önmagának.”34
Érdemes figyelni a valóságos helyzetre is. Ugyanott vagyunk, ahonnan az Óda elindult. Körülöttünk a magas hegyek, hallani a Szinva-patak habjainak csobogását, csak közben előbújtak a sötétből a tárgyak, amelyek arra kényszerítik a költőt is, hogy visszatérjen a valóságba. A „Bántja szemem a nagy fényesség” sor éppen erre utal: a látomás nem folytatódhat. A már-már kozmikus szívdobogás a lélek megrendült, de boldog állapotát jelzi. Ezzel a szívdobogással, „mint egy szenvedélyes szimfónia halk, emberi zárótételével zárul voltaképpen az Óda.”35
A hatodik szerkezeti egységnek sajátos a szerepe. Az Ódában gondolati-érzelmi küzdelem vonul végig. A személyes sors, az egész létezés nagy kérdéseire adott válaszok nem megnyugtatóak. A Mellékdal feladata, hogy harmóniává oldja a feloldhatatlannak tűnő ellentmondásokat. A költő tudja, hogy a tovatűnő látomás látomás marad, de még így is képes „mozarti derűvel tovalebbenni”36, és felmutatni a valóság lehetőségeit. Egy korai elemzésben az olvasható, hogy a költő „nem állhatja meg, hogy a szeretett nő után ne utazzék, s már el is képzeli, halk bizakodással, szerelme beteljesülését”.37 Persze, a valóság sokkal bonyolultabb ennél. Szabó Ede tanulmánya szerint az otthon utáni vágy szólal meg a Mellékdalban, „az otthoné, az élettársé, az értelmes, harmonikus, szép emberi életé. S kell-e mondani, hogy ez a szerelem az emberi élet igazi törvényeinek s munkás, boldog örökkévalóságának a szerelme is?”38 Ha a Mellékdal előzményeire is figyelünk, valóban azt látjuk, hogy a „kozmikus elveszettségből, szorongásból ismét a megvalósítható szerelem köznapi varázslatába visz” - ahogyan Fodor András39 írja, de az is igaz, hogy „a legigazibb dráma a vad-vad önáltatás - hogy a csodálatos kristályrendszerekbe bűvölt emlék nem halhat meg, és eljön a pillanat, melyben a távolodó kedves még visszatér és megszólal... szívet roncsoló, valószínűtlen álom ez a Mellékdal.”40
Valószínű, hogy Fülöp László áll a legközelebb az igazsághoz, amikor arra figyelmeztet, hogy valóságos ugyan a Mellékdalban megjelenő világ, de sajátosan az, mert „inkább a képzeletben létezik, s felsejlik benne az elérhetetlenség mozzanata is.”41 Erre a bizonytalanságra utalnak az első sorok „talán”-jai: „talán ma még meg is talállak, / talán kihűl e lángoló arc, / talán csendesen meg is szólalsz.” Az bizonyos, hogy az Óda éppen a Mellékdallal együtt teljes, mert fel¬mutatja az ember másik lényegét is. Harcaiban, küzdelmeiben a teljes lét titkai foglalkoztatják, de hamis lenne az emberről rajzolt kép, ha a költő nem mutatná meg a „roppant küzdelmei között az élet mindennapjának örömeire vágyó huszadik századi ember” arcát is.42
A Mellékdallal kapcsolatban egy kérdést feltétlenül tisztázni kell. Kihez íródott? Vannak, akik logikus folytatásnak tekintik a hatodik részt (tehát dr. Szöllős Henrikné Marton Mártához), s vannak, akik szerint Judithoz. (Szabó Ede, Apáti Miklós) Nézzük, hogy állunk ezzel a problémával! Apáti Miklós szerint a Mellékdal „egyszerűsége, a mindennapok felé forduló képei az igazi valóságot hozzák vissza. És ez az igazi valóság: Judit.”43 Melyek Apáti bizo¬nyítékai? „Visz a vonat, megyek utánad” - írja József Attila. Mivel az Óda vershelyzete lillafüredi, érvel Apáti, innen elutazni csak Judithoz lehet. De valaki után csak akkor lehet utazni, ha előttünk már elutazott. Judit viszont Pesten tartózkodik! A költő június 13-án szűkszavú üdvözlőlapot is küld neki. (Egy nappal az Óda megírása után!) Összegzésképpen érveléséhez Apáti még hozzáteszi: „a vers két nő közötti választásról is szól. Ez a különlegesség a vers minőségét érinti. Csak így válik érthetővé az ódai emelkedettség és a népdalszerű egyszerűséggel megidézett mindennapiság ellentéte - egy versen belül.”44 Szántó Judit visszaemlékezésében a következőt írja: „A mentőkocsiba Attila is beszállt, fogta a kezem. A dalocskát a végén, emlékszel, már hozzád írtam... - mondta. Nem válaszoltam, nem is hittem, nem is hihettem.”45 Miután a költő és Szántó Judit kapcsolata megszakadt, József Attila egy baráti társaságban elítélően nyilatkozott róla. Vágó Márta csodálkozva kérdezi, hogy valóban semmi jót nem jelentett neki? „Dehogynem, hisz olyan remek ételeket tudott főzni - mondta gyorsan, hirtelen kis szégyenkezéssel és valami durva vonással szája körül, amit eddig nem ismertem” - idézi a költőt Vágó Márta.46
Az érveket úgy lehetne összefoglalni, hogy a Mellékdal első versszaka minden kétséget kizáróan a kiváltó élményhez, a múzsához kötődik, a második viszont a kézzelfogható realitás képeinek megrajzolásával Judithoz íródott. Az első versszak elbizonytalanított jelentésű igéi, a lángoló arc képe azt a lelkiállapotot rajzolják, ami a látomásként megélt szerelem után a földi realitásban a költőre jellemző. A második versszaknak Judit úgy tárgya csupán, hogy a múzsa helyére „tolakszik” a gondolatban, hiszen ő képviseli a megvalósítható (megvalósuló) lehetőséget. József Attila úgy képzeli el az idillt, hogy annak elemeit Judittól „kölcsönzi”: a csobogó, felfrissülést nyújtó vizet, az áhítattal átnyújtott kendőt, az étvágyat enyhítő (nem megszüntető!) húst és a szerelmi boldogságot.
Bizonyos szempontból fikciók az itt elmondottak, de alkotás-lélektani szempontból nem elképzelhetetlenek. Ha elfogadjuk, hogy az első versszak a múzsához íródott, és dallá sűrített vallomása a korábban részletezett nagy szenvedélynek, akkor a második versszak a múzsa elképzelt hangján szól (ezt jelzi az első versszakot záró kettőspont), így fogadja - nyílt természetességgel - a költő vallomását.
Jegyzetek
1. Az előzményekről röviden csak annyit, hogy a Nyugat 1929. dec. 1. számában (649-650. o.) Németh László tollából egy fölényeskedő, sértő kritika jelent meg József Attila Nincsen apám, se anyám című kötetéről. A költő Babitsot hibáztatja az írás megjelenéséért, és - válaszul - A Toll, 1930. január 10. számában (10 -22. o.) hasonló hangnemű (vagy kissé élesebb) bírálatot ír Babits az Istenek halnak, az Ember él című kötetéről. A sértődés még egy verset eredményez: Egy költőre (Sakál kiált...). Később József Attila megbánja a támadást, aminek az egyik jele a levél is, illetve az 1934-ben írt (Magad emésztő...) és az 1935-ben keletkezett Mint a gyermek című versek. A probléma vázlatos elemzése megtalálható Gyertyán Ervin Párbeszéd sokszemközt (Bp. 1973.) című könyvében (József Attila társadalmi helyzete és kritikai fogadtatása I. m. 65-115. o.) Lásd még: József Attila összes művei III. k. (Kritikai kiadás). Bp. 1958. 297-304. o.
2. József Attila válogatott levelezése. (szerk. Fehér Erzsébet) Bp. 1976. 290-291.o.
3. Fülöp László: Az „Óda” (József Attila versének elemzése.) Studia Litteraria (Debrecen) 1966. 81-104. o.
4. Levendel-Horgas: A szellem és a szerelem. Bp. 1970. (Gondolat)
5. Tamás Attila: A költői műalkotás főbb sajátosságai. Bp. 1972. 260-271. o.
6. Heller Ágnes: Az Óda és a Varázshegy. Kortárs, 1962. 12. 1628-1831. o.
Tamás Attila: Valóság és olvasmányélmény? (József Attila Ódájáról) Kortárs, 1963. 2. 316-318. o.
Heller Ágnes: Valóság és olvasmányélmény. (Válasz Tamás Attilának) Kortárs, 1963. 2. 318-319. o.
7. Szabolcsi Miklós: Költészet és korszerűség. Bp. 1959. 35. o.
8. Fülöp László: I. m. 82. o.
9. Tamás Attila: József Attila. (A magyar irodalom története 1919-től napjainkig. szerk.: Sza¬bol¬csi Miklós) Bp. 1966. 365. o.
10. Révai József: József Attila. Bp. 1974. 40. o. (Esztétikai kiskönyvtár.)
11. Levendel-Horgas: I. m. 65. o.
12. Idézi Bokor László: József Attila „svéd asszonya” Élet és Irodalom, 1973. aug. 11.
13. Rajk András: Az „édes mostoha” (József Attila „Ódájá”-nak története.) Népszava, 1964. január 19.
15. Lengyel József: Egy kései József Attila-vers megfejtése Új Írás, 1968. 2. 123-124. o.
16. Tamás Attila: Kérdőjelek egy vers megfejtés margójára Új Írás, 1969. 3. 115.
17. Miért szép? (Századunk magyar lírája verselemzésekben.) Bp. 1974. (Negyedik kiadás) 307-316. o. (A vers keletkezését és az IGE kongresszusát egyébként is 1935-re teszi!)
18. Uo. 323. o. Somlyó György Óda elemzése.
19. Fülöp László: I. m. 74. o.
20. Levendel-Horgas: I. m. 74. o.
21. Szabó Ede: Otthonunk a művekben. Bp. 259-260. o.
22. I. m. 95-96. o.
23. Pálmai Kálmán: József Attila. (A XX. század magyar irodalom tanítása a középiskolában. II. k. Bp. 1977. 91. o. (Második kiadás)
24. Bóka László: József Attila - esszé és vallomás. Bp. 1975. 47-48. o. (Gyorsuló idő).
25. Heller Ágnes: Az Óda és a Varázshegy. Kortárs, 1962. 12. 1828. o.
26. Idézi Heller Ágnes: I. m. 1829-1830. o.
27. Halász Előd: A „belső” anatómia epikai és lírai ábrázolása és funkciója Helikon, 1973. 1. 7-38. o.
28. Tamás Attila: Valóság, vagy olvasmányélmény? I. m. 317. o.
29. Pálmai Kálmán: I. m. 92. o.
30. Balogh László: József Attila. Bp. 1970. 136. (Második kiadás)
31. Tamás Attila: Költői világképek fejlődése Arany Jánostól József Attiláig (Irodalomtörté¬neti füzetek 43. sz.) Bp. 1964. 148-149. o.
32. Szappanos Balázs: A lírai vers elemzésének módszerei. (Tanulmányok a műelemzés köréből.) Bp. 1973. 60. o.
33. I. m. 70-71. o.
34. Török Gábor: József Attila-kommentárok Bp. 1976. 155-156. o.
35. Pálmai Kálmán: I. m. 93. o.
36. Szabolcsi Miklós: Költészet és korszerűség Bp. 1959. 39. o.
37. Makay Gusztáv: „Édes hazám fogadj szívedbe...” (Versértelmezések.) Bp. 1959. 363. o.
38. I. m. 263. o.
39. Fodor András: Szólj költemény Bp. 1971. 144. o.
40. Illés Endre: „Magadat mindig kitakartad” (Jegyzetek József Attiláról.) Új Írás, 1962. 12. 1330. o.
41. I. m. 100. o.
42. Tamás Attila: Költői világképek fejlődése... I. m. 149. o.
43. József Attila öröksége. (A Magyar Írók Szövetsége Fiatal Írók József Attila körének 1974. január 29-30-i ülésszaka alapján szerkesztette és sajtó alá rendezte: Angyal János) A Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda közös kiadványa, Bp. 1975. 49. o.
44. Uo. 50. o.
45. Kritika, 1972. augusztus. 11. o. Szántó Judit József Attila Lillafüredről való hazaérkezése után öngyilkosságot követett el. A 49. sz. jegyzetben: a Mellékdalt ezek szerint Szántó Judithoz írta a költő. (Vértes György)
46. Vágó Márta: József Attila. (Bp. 1975. 202. o.)
(Forrás: Nagy István Attila: A szóra bírt mindenség (Műelemzések, tanulmányok) – Nyíregyháza 1996.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése