S a fenyvesek egy legényről beszéltek, aki elindult egyszer és ment, mint a Nép lelke, árván, és ment a földön és a föld felett, mert meg akarta keresni a fényt, a kioltott tüzet és a vizek eredetét. És sok megállott esztendők és sok rohanó esztendők múlva, megvillant egyszer előtte az elveszett fény, fellobbant előtte a kioltott tűz, és ő vérbe mentette a tüzet, lelkébe a fényt s hirdetni kezdte újra az elfelejtett Népnek.
Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi, 1928. II:142.
Szabó Dezső nélkül nem jöhetett volna Tamási Áron és a Csodálatos élet nagyszerű előképe annak a szerényebb, de melegebb hangú szimfóniának, amellyel Tamási Áron a székely nép sorsát szimbolizálni akarja. Valóban „csodálatos” és „szűzmáriás” minden vízió, ahol a székelység irodalomra ihletődik. Valami egészen különleges fajtája az emberiségnek és a magyarságnak: nem lehet „ábrázolni” őket, a körvonalak szétmosódnak és a „minden titkok” hátteréből óriásivá nagyítva verődnek vissza, az író mondatai könnybe fulladnak, az elbeszélő hang zúgni kezd, mint valami rejtélyes haut-parleur, a naturalizmus tündérmesét komponál, a novella eposszá dagad. Ez a nép, amely az életet is átballadásítja, amely a prózából biblikus szöveget inspirál: egyik elpusztíthatatlan illúziója, éltető hazugsága a magyar ősiségnek.
Tamási Áron nem regényszerző, hanem író, aki stílust, világnézetet, embert hoz. Nagyon nagy dolog ez, amikor a Málcsi néniről és Pali bácsiról szóló kedélyes történetek, diákcsíny-anekdoták és detektív-filmek még mindig irodalomszámba mennek. Ha nálunk egy „író” azzal kezdi a novellát, hogy „Hé, Estván, hoci ide azt a vasvellát!” – mindjárt azt hiszi magáról, hogy népnemzeti-keresztény író, nagy hagyományok folytatója, leendő kisfaludysta. Ha pedig úgy kezdi a regényt, hogy „O’Brien eldobta a cigarettát és a hálószoba felé rohant, ahonnan a segélykiáltásokat hallotta” – akkor még Amerikában is írónak fogják tartani... Tamási Áronnak első szavánál érezni lehet, hogy itt valami rendkívüli hang csendül meg, belső ritmus, lefojtott líra, új szavak és a mondatforma kereső és már meg is állapodott új dinamikája:
Örökízű nyugalommal egy szekeret vont két ékes ökör. Mint valami dús meseország hattyúpárja, úgy úszott bólogatva által az anyaváros főterén keresztül a kálvinista templom faránál és egyenesben előre a katolikus Isten hajléka felé.
A Csodálatos élet és a Halálfiai óta nem írtak ilyen hamu alatt izzó nyelven regényt. Az első mondattól kezdve végig kell olvasni, megállás nélkül; mint a csurgó méz, úgy édesgeti az olvasót. Pedig a világ, amit fölvázol, csak nagy vonalaiban áll előttünk. De annál jobban megtelik az író lírájának rezonálásával. Oldalakat lehetne idézni és minden oldal úgy hat, mintha ismeretlen hegyvidéket tárna föl az erdőirtás előttünk. Az író nem lép elő, de a hangja fortissimókra tud tornyosodni. A regény vége már olyan, mint a zene, irreális, fantasztikus, mint a zsoltárok vagy a Jelenések Könyve. Az hogy természetes „székely” dialektust, beszédmodort, sőt interpunctio-t ad: nem hatáskeresés, nem „népiesség”, hanem a tárgyával egy író egyetlen lehetséges kifejeződési módja. De nemcsak a leírás, az epikum az övé; ahogy beszélteti az alakjait, az maga a színes, élettel terhes valóság. Parasztjai nem könyvből tanulták a beszédet:
- Eccer úgyis meg kell halni – mondta nyugalommal a beteg. – Eredj, ne űzd az eszed! Nem olyan könnyen hal meg az ember. S egyébként is nem azért vagyok én itt, hogy hagyjalak! A halálról vedd le az eszedet, mert olyant táncolunk még a farsangon, hogy a leánkák szeme lángot vet. No, jere s ülj fel!
Ferke mosolygott.- Lám penderedjél egyet! – biztatta megint Bódi. – No, csak beszélj, mert meggyógyulok – mondta Ferke, s egyben megmozdult s hát fenn van. – De el ne fuss, mégse! – Mert én el s a világot egy szempillantásra megkerülöm. – Te meg, annyi eszed van. – Hegyeket eszem s egy tengert megiszom reá. – Látom, meghűltél. – Nem ma volt, amikor ettem. – Szalonnám s jó kenyerem van.
Itt a világ szemlélete nem irodalmi lencsén át fotografálódik: közvetlenül veszi föl a fényérzékeny lélek.
Szabó Dezső megírta már a székely legény csodálatos történetét. De az a legény Szabó Dezső maga volt, inkább hóstáti, mint paraszt, városba kerülő, sőt dekadens miliőben kifejlődő... Tamási emberei nem tudják magukról, hogy irodalmi hősök. A főalak, Csorja Bódi, gyermekkorától fiatal haláláig előttünk hősködik, olyan bizalmas közelségben, mint valami én-regény-portréja az írónak, aki önmagát mégsem szentimentális egybeolvadással, hanem mintázó objektivitással szemléli. Ez a székely legény nem illeszthető be semmiféle regényalak sablonjába. Még fantázia-terméknek is bizarr, pedig éppen ebben a bizarrságban, csavaros-természetes lelklében van a realitása. Ahogy kicsapott diákból egy mesebeli népnek szimbólumává lesz, elvérzően is győztes, részegül bölcs, bicskázó lovag, pogány lóimádó és „Szűzmária” látomásától, ittas, tanulatlansággal is teremtő művész, tehetetlen féreg és próféta: a ködös cselekvényből egy el nem felejthető, félig kifaragott sziklatömböt dob elénk az író. Nem lehet nem szeretni ezt a részvétet hetykén eljátszó fiút. Primitívségben ennyire komplikált alakot még nem termett a magyar irodalom fája.
A többi alakok is ebből a bütykös fából vannak kifaragva. Fazekas Ádám tanár, aki Hodler alakjaihoz méltó gesztussal letépi magáról a reverendát, hogy odaállhasson a tragikus nép álmodozó, fölszabadulásra váró fiai közé. Nem új ez a jelenet, de ebben a fogalmazásban „világnézetek” harcát érezteti, a világnézet szónak nem politikai, hanem szinte már fiziológiai értelmében:
- Elég volt ebből a gyermekkínzásból! Istennek és népemnek tartozom azzal, hogy megvédjem őt! De számbaveszem, hogy szép szavakkal nem törhetek bé ennek az igazgatónak a lelkébe, lévén rozsdás ajtókkal elzárva minden lendület, minden szárnyaló érzés és nagyszerű élet elől. Nem eszem magamat hallgatással többé ebben a virágpusztító setétségben, nem meditálok kínok között tovább ebben a sánta, megvakított világban! A vakság ellen kiáltok és felszabadítom ezen a helyen (a tanári konferencián) a szót, és szárnyát visszaadom a gondolatnak! Tüzet lehelve tiltakozom a rendszer ellen, amely leszárasztja a gyermeki lelkek legszebb rügyeit, lerágja az Istenhez repülők szárnyát, és az érzéketlenség füstjével kiűzi innét a magosabb erkölcs és a szépség mámoros lelkeit. Ez így nem pedagógia! Ez így nem iskola! Ezt a megalázkodók és megalázottak aklává tették, ahová nem nézhet víg arccal az Isten.
Nagy tehetség Tamási Áron, kétségtelenül és tehetség nemcsak a stílusában, emberfaragásában, hanem abban is, hogy fantáziája egészen ismeretlen, új világot láttató, hatalmas-szuggesztív erejű jeleneteket tud teremteni. Ott van például az a bájos kép, mikor két csavargó kisdiák egy rókafiat ráncigál pórázon a hegyekből le a városba; mikor a székely legényke bottal párbajt vív egy leereszkedő sassal; mikor Csorja Bódi hazakerül karácsonyra és a betlehemi énekesekkel járja a falut:
Az izzószemű, nagyszándékú, ősízű és nyomorúságban nevelkedő legénykék ajkán felcsendült az ének. És az elrejtett székely faluból, amely önmagának az ország és a nagyvilág, felszállott az ének a nagy Csillag alatt megszületett népek Királyához, és szállott és hirdette, hogy az ujjongva repülő hírmadár ebbe a faluba is hullatott egy tollat;
hullatott egy tollat a nemismert nép nemismert falujába és öröm nyugszik azon a tollún, és megemlékezés a szegényekről és megvala rajta a jele egy új Fejedelemnek, aki nem hajtja soha ölésre a népet idegen országba és nem köt vad dúlókat a nyakára és nem rémíti, hogy a történelem kútjába beléveti:...
Gazdagsággal terhes ez a művészet: van benne költő szava, de állásfoglalás is minden emberi és Isteni dolgokkal szemben, - végre egy író, akinek világnézet az élménye és művészi célja. Ősi és közvetlen – nem könyveken keresztül való – állásfoglalás, a „minden titkok” megéreztetése. Ahogy a vallásosság sokszínű skálája végighúzódik a regényen – Kemény Zsigmond óta nem mert ehhez a problémához nyúlni senki. Azt lehetne mondani, hogy az inspirációja katolikus, ha nem lenne annyira pogány és annyira korláttalanul és egyháztalanul istenkereső.
*
Nem lehet kimeríteni a témát... Tamási Áronról és a Szűzmáriás királyfiról még sok szó fog esni. A kritikának ez alkalommal nem sietős a dolga. Vannak munkák, amik fölött egy dicsérő kritikával napirendre lehet térni, de a Szűzmáriás királyfira egy heves támadás – Szabó Dezső „megsemmisítő”-nek szánt cikke – hívta föl a közfigyelmet és amit gyűlölettel, eltiprással fogadnak, az igen gyakran diadalra született.
(Forrás: Széphalom, 3.évf. 1929. 5-6. sz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése