I.
Ady szerelmi költészete
II.
a) Vízió a lápon
b) Csolnak a holt-tengeren
c) Az én menyasszonyom
d) Léda a hajón
e) Héja-nász az avaron
f) Lédával a bálban
g) Elbocsátó, szép üzenet
III. Összegzés
Adyt nem lehet összehasonlítani az előző korok nagy alkotóival. Más a hangvétele, felfogása, más a szemlélete is, és a költő képvilága sem hasonlít elődeiére.
Képeiből szimbólumrendszert teremtett, s ezekkel a szuggesztív képekkel csodálatos módon tudta kifejezni érzelmeit, gondolatait. Ady a valóságot elvonatkoztatva jelenítette meg verseiben. Úgy teremtett egészen egyéni költői nyelvet, hogy nem a közvetlen elődökét árnyalta, gazdagította tovább, hanem visszanyúlt a kuruc költészetig, a régebbi korok hagyományaihoz, sőt a biblia ősi fogalomtárához. Az is meghökkentően új ebben a költészetben, hogy önmagát állítja a középpontba.
Ady a nagy vallomástevők közé tartozik. Ő volt az első költő, aki benső énjét, érzéseit ennyire leplezetlenül, őszintén megmutatta. Nincsen irodalmunknak még egy alakja, akire annyi ellenség támadt, aki körül annyi vita folyt volna, mint körülötte. Ő azonban felemelt fejjel állta a támadásokat, maga sem kímélve ellenfeleit. Szembeszállt azzal az álszent hazugsággal, amelyet a nyárspolgári ízlés és gondolkodás tett kötelezővé Magyarországon. Halálosan gyűlölte és eltaszította magától azokat a köpönyegforgatókat, akik féltek a határozott állásfoglalástól, és véleményüket inkább kélt- vagy többértelműséggel leplezték. Ady valóban fontosnak tartotta az igazságot, bármiről is beszélt: az elmaradott félfeudális Magyarországról, betegségéről vagy a szerelemről. A legnagyobb felháborodást szerelmi költészete váltotta ki. Költeményeit az erkölcstelenség vádja sújtotta elsősorban.
A magyar szerelmi líra Adyig meglehetősen egyöntetű volt. Balassi, Csokonai, Vörösmarty, Petőfi szerelmi költészete kevés eltéréstől eltekintve, a hatalmas érzést idealizálva jeleníti meg. Költészetük hagyománya az ideális szerelem dicsőítése. A magyar közönség irodalmi ízlése szinte megkövetelte ezt az eszményített, szentimentális, tartózkodó szerelmi költészetet.
A 19. század végéig a szerelmi líra a magyar költők számára a Petőfi által szentesített idillikus, tiszta érzések megéneklése volt. Ártatlan, erotikától mentes szerelem; a szőke, kékszemű lány iránti érzelem megéneklése. Nyugaton viszont a kékszemű kislány kultusza már lehanyatlott, s éppen egy ellentétes nőtípus került az irodalmi érdeklődés középpontjába: a kiismerhetetlen nő. A szerelem, amellyel a férfi efelé a nőtípus felé fordult, nem is lehetett más, mint vad, kegyetlen és leküzdhetetlen szenvedély, amiben ugyanannyi a gyűlölet, mint a szeretet. Az érzés ambivalenssé vált, már nem egynemű, egyszerű volt, hanem ellentétekből tevődött össze. Ez a „gyűlölök és szeretek” szerelmi érzése. A gyengéd, felemelő szerelem helyett komor és végzetes lett az érzés. Ady csatlakozott a nyugati költők nagy táborához, ő is végzetesnek érezte a szerelmet. Annak a szerelemnek, amelyről ő ír, nincs beteljesedése a boldog és tiszta életben.
Feltűnő Ady korai szerelmi költészetében a versek komorsága. Hiányzik belőlük a másik nem tisztelete, a nyájasság, a lágy érzések kinyilvánítása. Az Ady-versekben a szerelmesek sohasem mosolyognak egymásra, sőt szerelmüket az örök harc jellemzi.
Ady sok verse tragikus szomorúságú, komor, jajgató, lázongó, megdöbbentő vers, nincs bennük öröm, a mámor is halálos és keserű. Ő egy külön világban élt, „tüzes seb”-ként, a szerelemben a kínt is meglátta, nemcsak a gyönyört, és aki az asszonyból nem csupán a lelkét, hanem a testét is érezte. A szerelem és a pusztulás gondolata Adynál egybefonódik. Szerelmi lírájának legnagyobb alakja, Léda, a „könnyek asszonya’, egyben a rontás asszonya, gonosz, kegyetlen démon is, akinek „gyilkos ujjai” bosszúállóan vájtak a költő szívébe. Léda egyszerre volt üdvösség és kín, öröm és gyötrelem. Ady érzelmi forradalma elválaszthatatlanul összefonódik vele. Az ő alakján, a hozzá írott verseken követhető végig Ady szerelem-felfogásának újszerűsége.
Akkor érkezett meg Léda, azaz Diósy Ödönné, Brüll Adél a költő életébe, mikor éppen érkeznie kellett, mikor a lélek vágyódása már sürgette az igazi nagy szerelem, az igazi asszony eljövetelét. Hűen tükrözi ezt a lázadó lelkiállapotot a Lédával való találkozás előtt születő Vízió a lápon című verse, ami még megismerkedésük előtt idézte a vágyott nő alakját. Kész volt a lelkében az eljövő érzelem, a láp világát elvető vágy, kész volt a szenvedély, felkészült már a szív a szerelem átható erejére, s fényt, ünnepet jelentett a költő számára az első találkozás. Léda nem csupán ideális, kívánatos nő volt Ady szemében, hiszen ilyen érzéki asszonyt találhatott volna másikat is a költő Váradon.
Léda Párizsból érkezett, s egy vágyott távoli világ üzenetét hozta magával. A „láp világá”-nak ellenképe jelent meg vele, e szürke világ elől ígért változást, megváltást, menekvést. A költő egyszerre látta Lédában a női eszményt és a párizsi ragyogást. A „tiszta levegőre” való vágyakozással indult a Léda-szerelem, s ez a jellege mindinkább érzéki forradalomba ment át. Egymásra talált itt a vágy és az elvágyódás, a menekvés és a szerelem, összeforrott a magánéleti és a közélet szándék. Így teremtődött meg a Léda-legenda, a mítosz asszonya.
Diósy Ödönné a hozzá eljutott lapokban már korán felfigyelt a tehetséges költő írásaira, s csupán azzal a szándékkal érkezett Váradra, hogy kiszakítsa a költőt a vidéki város szűk lehetőségei közül, és magával vigye Párizsba. Ez a legenda. Az igazság viszont az, hogy Léda 1903 nyarán családi látogatásra jött haza Nagyváradra, és csak teljesen véletlenül találkozott a költővel. Szerelem lett már az első találkozásból, a mindent elsöprő, édesen gyötrő, valódi szerelem. Léda, ez a határozott, büszke, kemény lélek – mit sem törődve a világ véleményével – felvállalta ezt a szerelmet, mert ő bármikor, bárki előtt tudott önmaga lenni. Örökös nyugtalanság vibrált benne, ami a nála öt évvel fiatalabb Adyt még inkább bátorította.
Ady lírájában van egy mélyen zengő, bánatos húr, amelyik arról énekel, hogy csak önmagunkat lehet szeretni. Ez a „magunk szerelme” érzés fejeződik ki a Csolnak a holt-tengeren című versében, melyet Lédához írt. Az asszony a tengerre beevező nő, és Ady lelke mint szomorú, holt tenger jelenik meg. Léda élete ott kezdődik, amikor „piros-fekete glóriával” beevez a lélek tavára, és halála ott teljesedik ki, amikor elsüllyed, s a tenger lesz szent sírja. A nő egész élete és halála itt, a költő lelkében foglaltatik, aki a csónakot nem engedi, kapaszkodik belé, mint egy fuldokló, fogva tartja örökkön-örökké.
Míg Petőfi szerelmi költészetében a másra irányuló, idealizált szerelem jelenik meg, addig Adyéban az önmagára irányuló szenvedély.
Ady azonban nemcsak verseiben, de személyes sorsában is lázadt. Választott szerelem volt mindig az övé, nem puszta véletlen. Örökösen ott rejlett benne a társadalmon kívüli, sajátos vonzódás. Nemcsak szeretett, lázadt is kapcsolataival. Erről tanúskodik egyik legkiemelkedőbb verse, Az én menyasszonyom. Daccal csattan fel már a vers elején a legfőbb gondolat: „Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, / De elkísérjen egész a síromba... Legyen kirugdalt, kitagadott, céda / Csak a szívébe láthassak be néha.”
Tisztán érződik már az első ellentétpárokban is, hogy eltér itt egymástól a világ véleménye és az egyéné, hisz a költő életformájában, szerelmi ügyeiben is más értékrendhez igazodott, mint az emberek többsége. A költői én számára „angyalarccá” nemesedik a kifestett arc. Ami kezdetben „utcasarkok rongyá”-nak látszott, az utolsó sorokban a tisztaság szimbólumaként jelenik meg, a világ szennyessé válik, a bűn pedig hófehérré.
Függetlenedni akart itt az egyén, függetlenedni a körülötte lévő szokásoktól, társadalmi konvencióktól.
A test a magyar költészetben eddig jóformán néma volt: Adynál beszélni kezdett. Ő nem szégyellt arról vallani, hogy szerelméhez hozzátartozik az érzékek mámora, a testiség is. Petőfi Júliának még csak a kezét, a szemét, legfeljebb a keblét vette észre. Ady költészeténél a művészet témájává vált a női test. Ady pontosan tudta, hogy a szerelemnek, a szenvedélynek nemcsak az ő, de minden ember életében központi helye van. A szerelemben az egyenrangú, szabad emberek viszonyát akarta látni. Olyan kapcsolatot akart férfi és nő között, amely nem függ érdektől, pénztől, ahol a kölcsönös, szabad vonzódás az összekötő szál.
A Lédához való kapcsolatát is ez az újfajta, teljesebb, öntudatos viszony jellemezte. Léda, Párizs „leánya”, akinek neve egyet jelentett Ady számára a fények városával, a szépséget, az álmot hozta magával. Nem lenne helyes ennek a szerelemnek a költőre tett hatását egyszerű férfi-nő kapcsolatra szűkíteni. Léda ösztönözte Adyt arra, hogy Párizsba utazzék, ő egyengette útját a francia életben, betegségében mellette állt, menedéke, támasza volt. Igazi társat, megértő simogatást igényelt a költő, s Léda, amit egy nő adhat férfinak, azt adta. A jóságot, a szeretetet, a megértést, a bátorítást, az igazi szerelmet.
Ady lírájának legmélyebbről jövő ihlető forrása a szem-szimbólum. Ha a test, a szavak nem is, a szem mindent elárul, ami mélyen bennünk zajlik, amit igazán érzünk. Nem véletlenül mondják: „a szem a lélek tükre”. Ady költészetének egyik fontos eleme ez a belső motívumrendszer. Léda is azért kell annyira Adynak, mert pompásnak látja maga általa, mert „magam szeretem, ha szeretlek”. A költő önszerelméről, szerelmi önzéséről is vall verseiben. Minden csodásat elmond Léda asszonyi szépségéről, mert ez a szépség neki fénylett, őt emelte.
A költő Lédához láncolódott, és mégis elkívánkozott mellőle. Elválások és örökös egymásra találások sorozata volt ez a szerelem. Léda is hazajött olykor Párizsból, Ady is kiutazott hozzá, s a „megszépítő messzeség” csak erősítette, táplálta szerelmüket. Ez a messzeség tette Lédát az álmok sejtelmes, izgató asszonyává. Míg Petőfi szerelmi költészetét a hitves jelenléte, Adyét a szerető távolléte ihlette. A Léda-versek sokasága mind ebből a távollétből született. A költő nyíltan kimondja: őrjíti a csókos valóság, a jelen, a beteljesedés, mert mindez az Érzés halála is. Ettől az érzéstől való félelem fejeződik ki a Léda a hajón című versben. A távolból élő vágy az elérhetetlenért, az igazi asszonyért, az édes kín és az édes szenvedés, ez ad tartalmat Adynak Lédához kötődő szerelméhez, ez emeli ezt a szerelmet a hétköznapok fölé. Az első percek felemelő érzése után azonban már ott van Adyban a megszokottság, a semmi új érzése, ami új értelmet adna szerelmüknek. Ady szinte vágyik az önsanyargatás kéjére, mert ezzel teszi Lédát azzá, ami. Így tudja és így akarja megtartani őt. Szereti, mégis benne él a félelem a megszokottól. Nem akarta, hogy Léda megszokottá váljon számára, szerette volna másnak, elérhetetlennek, megismerhetetlennek, izgatónak látni őt. Jól tudta, ha ez az érzés eltűnik, vele tűnik Léda is.
Mint minden nagy lánggal fellobbanó szerelemben a kezdeti lángolás egy idő után elcsitul, megszokottá, egyformává válnak a napok, az együtt töltött órák, s ez már nem izgatta Adyt. Elmaradt a remegés, a bizsergés, a forró pillantás. Elmaradt az izgatottan verő szív-, az összeszorult gyomor érzésének édes érzete. Maradt a szürke egyszerűség, általánosság, a hétköznapok érzése. Ady lelke már ismerte ezt az utat, küzdött is ellene, hogy kapcsolatuk erre a sorsra ne jusson, hogy szerelmüket mindig fellobbantsa valami új. Mégis menekült, hogy újra vágyhasson. Mert ez az, ami táplálja az érzelmeket: a vágy. Így tudott ő hűtlenül is hű maradni a szerelemhez, szerelméhez, érzéseihez.
Ez a szerelem azonban már eleve magában hordozta a végzetét is. Mindketten túl sokat vártak ettől a kapcsolattól, és éppen ezért valami hiányérzet fészkelte be magát szerelmükbe, aminek állandó kísérője lett a hiábavalóság és a haláltudat. A vágy és a megvalósulás hiánya vibrál Ady költeményeiben. Ez a feszültség hatja át a Héja-nász az avaron című verset is. Benne a képek nem boldogságot, idillt sugallnak, hanem vergődő nyugtalanságot, örökös mozgást, fájdalmat és céltalanságot. A költő félredobta a szerelem hagyományos jelképeit: a galamb, a gerle helyett vad ragadozók, héják válnak a szerelmesek szimbólumává, a nász pedig dúló, csókos ütközetként jelenik meg. Nyersek, durvák a mozdulatok. Egymás húsába tép itt a vágy, s mindezt kellemetlen hanghatások kísérik: vijjogás, sírás, csattogás.
A szerelem útja a Nyárból az Őszbe tart: boldogságból a boldogtalanságba, ifjúságból az öregségbe. A gyorsuló rohanás vége a megállás, lehullás „az őszi avaron”, vagyis a halál, a pusztulás.
Hiábavaló minden. Ez a tehetetlenség hozzátartozik az emberi sorshoz, nem csupán egyéni tragédia. Jelen van viszont az emberség, a gyöngéd jóság fájdalmat oldó érzése is, hisz a madarak nem egymás ellenfeleként, hanem társként, egybeforrottan, „szerelmesen” jelennek meg az örök szenvedésben.
Ez már nem az a szerelem, amiről a régi költők énekelnek. Ez bonyolult, viharokkal és ellentmondásokkal teli lelkiállapot, örök nyugtalanság, tűz, amelynek a füstje sokszor több, mint a lángja. Olyan szerelem, amely nem boldogságot ad, hanem izgalmat, nem a páros élet intim szépségével van asszociálva, hanem a halállal. A két szerelmes közös sorsaként van jelen a vég. Már fájt Adynak a szerelem. Nem a boldogság, hanem a testi kín és a lelki szenvedés miatt a halál eljövetelét látta benne. Ez a baljós, szomorú hangulat uralkodik a Lédával a bálban című versben is, ami szintén boldogtalanságot fejez ki.
(Forrás: Varga Zsuzsanna: Házi dolgozatok könyve 3. – A realizmus irodalmából 75-79. o. – Szerkesztette Maczák Edit - ITEM Könyvkiadó)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése