Tóth Endre (1824-1885): Csőszkunyhó

A mi legmagasabb a rónavidéken:
Némi homokhalom csupasztetejében
Guggol a csőszkunyhó
Hegyes süveg gyanánt valaki fejében.

Mögötte, messzire, tán valami város?
A mit a délibáb alkot, meg odább mos.
Fölötte a kék ég,
Lenn a zöld ültetmény egymással határos.

Csonka fülü kis eb a kunyhóajtóba,
Kunyhóajtó mellett a messzilátófa…
Most is ül valaki
Sugár tetejében, most is ügyel róla.

Az országút mellett, néhány hajtásra,
Rongyos paticsfallal áll a búji csárda.
Egy rossz zsidófiu
És egy komor legény guggol ajtajába’!

- Lódulj hát, ha mondom! Tán megint más ész ért?
Fejedhez ne vágjam azt a kopott cégért;
Nem adhatsz te nekem
Hitelbe, a mikor másnak adsz kész pénzért?

Zsidófiú mozdul, becsoszog a házba:
- Érik a tengeri… majd bejön az ára…
Akkor egy üveg bort
Oda nyújt a legény kinyitott markába.

Jár az itce délig, délután is járja;
Megered a legény síró furulyája…
Amott a csőszhalmon
Csaholni kezd váltig a kunyhó kutyája.

- Hej beh soká késel te semmirevaló!
No még egy üveggel… abba’ lesz tán a jó…
A jó is, a rossz is,
Szomoru nótám is csalfa galambomról.

- Csahol az a kutya, baj van a kunyhónál,
Ne mulasson kelmed bor-, furulyaszónál,
Kend a határ csősze,
A gazda káráért kend az a ki jót áll.

- Befogod a szádat, ha még egyszer mondom!

Ha itt furulyázom, ott csahol a gondom…
S helyettem a gubám
A messzilátóról széttekint a dombon. -

Forrás: Sárosy Gyula: Én albumom. Pesten, Nyomatott Herz Jánosnál 1857.

Tóth Endre (1824-1885): Egy koldushoz (Homérból)

 
Ne állj meg ajtóm előtt, oh ne állj…
Jöjj bé szobámba roncsolt idegen!
Hajítsd a hóra rosz általvetőd,
Maradj itt nálam benn a melegen.
Egyetlen szobám megosztom veled,
És meg, mi benne van minden kincsem…
Szívem szerelmét, zengő lantomat - - 
De pénzt nem adhatok… pénzem nincsen!

Hová lőn, egykor fényes palotád
Mit arany kalász ringatott körül?
Hová levének dús szigeteid,
Van é csak egy, van é a sok közül?
Felhíjam é a sorsot lantomon
Hogy ujból ismét reád tekintsen?…
Jer, egyél velem – száraz kenyeret - -
De pénzt nem adhatok… pénzem nincsen!

Kik elpusztíták minden vagyonod -
Hazádnak átkos ellenségei:
Megmondák é hová lőn hitvesed,
És véle szőke fürtű gyermeki?
Megverjem é dalommal az eget,
Hogy lángsebeidre enyhet hintsen?…
Jer, igyunk a forrás patakjából - -
De pénzt nem adhatok… pénzem nincsen!

Megszaggaták fényes ruháidat,
Midőn már elveszítéd jobb karod;
Egyedül állasz mint egy puszta ut,
E vándorbot lőn minden gyáymolod.
Megpendítsem é szilaj húromat,
Hogy minden mennybéli segélyt intsen?…
Jer, hadd emeljelek tűzhelyemhez - -
De pénzt nem adhatok… pénzem nincsen!

Ki mén a végzet börtönébe le,
Hogy megreszelje hazád lánczait?…
Én nem vezethetlek… ím v a k  v a g y o k…!
De lelkem fénye világot derít…
Hallod… hallod… az ének merre hí
Hogy emberi kéz meg ne érintsen?…
Jer… álmodjunk a szép szabadságról - - 
De pénzt nem adhatok… pénzem nincsen!!!

Forrás: Losonczi Phőnix Történeti és Szépirodalmi Emlékkönyv, az 1849-diki háborúban földúlt és elpusztított Losoncz város némi fölsegélésére kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Pest, 1851.

Tóth Endre (1824-1885): Az arcz

Nem nem! Az arcz nem a lélek tükre,
Ne mondjátok hogy az, nem hiszem;
Nem tündöklik azon a sziv vissza,
Mint a tárgy a rengő viz-szinen. -

Ki mondaná, a ki egykor látta
Az örömtől égni arczomat,
Hogy a szivből elköltözött fénynek
Búcsucsókja ragyogtatta azt?

S ki mondaná, hogy a setét bánat,
A mi ollykor fedi képemet:
Csak felhő, melly hűsitőleg száll el
A gyönyörtől égő sziv felett? -

Voltakép a gyarló ember arcza,
A szeszélyek változ ege;
Ha kiszáll is néha rá a lélek:
Mint napba, nem láthatsz bele.

S ha kihat is a bú éjeléből
Itt ott rajta a sziv szép tüze:
Ki mondja meg, mitől ég a csillag -
Kárhozattól, üdvösségtül-e?...

Forrás: Délibáb Nemzeti Szinházi Lap. Első félévi folyam Május 22. XXI. sz.  Felelős szerkesztő és kiadó Tolnai gróf Festetics Leo. Főmunkatárs Jókai Mór. Pest, Emich Gusztáv Könyvnyomdája Pest, 1853.

Tóth Endre (1824-1885): Oh örülj…!

 
Oh örülj én szépem! Még hüvös a reggel,
Még árnyas fák néznek a rónai érbe;
Még köszönt a virág a te szép neveddel,
Még tükröd a harmat a fühegyen ége.

Még madárénektül zeng a levegőég,
Édes hang tölti be a széles rónákat;
Tarka pázsitjára nem vet a felhő még,
Legfölebb ha néha egy suhanó árnyat.

Még elődbe hajlik lombjával a faág,
A fakadó bokor lábaidhoz térdel…
Mindenét kinálva erőszakolja rád,
Hogy, ha el nem érnéd kis kezeddel, érd el.

Pillangók repülnek reszkető hullámon:
Ifju vágyaidnak feltámadt tündéri:
Egykor elszállottak tőled mint az álom,
Most nem kell futosnod, kezed mind eléri.

Illattól terhelten jön a csendes lebel,
Távol kéklő hegyek, a mult erdejébül…
Szied az illattól, melyet reád lehel,
Titkos emlékidnek gyönyörébe szédül.

Oh örülj én szépem! Mosolyodtul nyerjen
Lombok nyilásin át dics sugárt e szent hely,
Mint rejtett vallásház, melyet hű szerelmem
A multért a jövő templomául szentel.

Oh örülj! Lebbentsd el szellemed szárnyával,
Mely elborít tőlem, lelkedrül az árnyat;
Melyre minden egyes pillantásod rávall,
Bár tagadja ajkad, hogy névtelen bánat!…

Avagy a multakon ábrándozó lelked:
Visszanéző madár, szállván a tengeren?
Ohajtva a multat, a jövőért repked,
És sivár néki a mindig tartó jelen!? -

Valamint az álom az alvás ábrándja:
Ah minden ábrándunk az ébrenlét álma…
Épitsd az eszményit lenn a valóságra-
Együtt üdvezülés, kárhozat szétválva.

Jöjj! Hadd ábrándozzak álmodó lelkeddel
A távol jövőért és a multba vissza…
A mi itt volt s ott lesz. Szivemben leled fel
Mig lelkem rám tapadt szemed fényét issza.

Forrás: Koszorú. Szépirodalmi s átalános miveltség terjesztő hetilap. Szerkeszti Arany János. Első évfolyam II. félév. 3. szám. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Akad. Nyomdájánál 1863.

Tóth Endre (1824-1885): Két fogoly

 
Habokkal a nyári éj csillagsugári
Fürdenek a Dunán,
Két szemközti eget rajzolva folyamán.

Parton az özönnek habjai zörögnek,
Meg-megrendül tükre -
Szeli a hullámot valami gyürükre:

Hátán a folyónak átsimul a csónak
S gyönge asszony lép ki - -
Mögötte a börtön; fölötte ki védi.

S mintha lélek járna tiszta gyolcs ruhába’
Rémletes vadonban,
Eltünik az erdők sürüjébe nyomban.

Bérczek közt az éjel csendes szellőjével
Legyezgeti nyomát -
S átöltözi a zajt mit a haraszton ád…

Erdő vadonábol feléje a távol
Rezget egy csillámot:
Bécs alatt, Ujhelyben, vérfokon csillámlott,

Alacsony vár, ódon; durva fapadlókon
Viraszt benn1 a fogoly…
Révedez nagy lelke a multban valahol.

Ifju emlékébe tükröződik képe
Őseinek, sorra…
S lázadó fájdalom árjába sodorja.

Elejébe állnak vérszerinti árnyak,
Fegyverben, szabadon;
Legutól nagyapja néz rá a – vérpadon!

Itt volt az is fogva, ugya e zugolyba’
Ugyanazon váddal;
Innen hurczolák ki együtt Frángepánnal…

S agyára tolúl a multak kínos súlya;
Lelke egész ország…
S mint tenger a hajót,  hordja rajta sorsát.

S mintha szellemétül feszülne szögébül
Az oroszlán-ketrecz:
Hirtelen fölpattan závárján a retesz…

S gyönge asszony lép be… odafut ölébe…
’Ah szívem! Hitvesem!!’
Zeng rá a börtön… „Csendesen, csendesen!…

„Fuss, utad im készen; kalaúzod lészen
Legnagyobb szerelmed…
Kisérőd a lelkem; bucsúzz’, és ölelj meg!”

’És te?’ „Én maradok!” ’S a fogoly a rabot
Mentve, nem menekül?
S én hagyjalak itten? Én fussak egyedül?’

„S én hagyjam-e őket, két kis csecsemődet,
Fiaidat, zárva,
Hol mohos falak közt emészti a zárda?!

„Fuss, utad im nyitva; parton a ladikba’:
Szirmai és Vay…
Tul, szülő hazádnak kitárult karjai.” -

S unszoló szavával, ölelő karjával
Vonva vezeti ki…
Utánok a kaput a várnagy beteszi. -

Lombbal az éji szél sugdosódva beszél
Csendes Duna partján…
Ott összeborulnak, egymást karba’ tartván…

„Isten veled, férjem!” ’Légy te áldott értem!’
S tul bérczen – tul habon -
Börtönbe fut a nő - - Rákóczi szabadon.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 19. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Tóth Endre (1824-1885): A gazda és a jövevény

 
(Beszélgetés egy rövid látogatás alatt.)

Tornáczában a gazda épen
Ott ül az egyik szalmaszéken.
Setét gondülte homlokán körül
Nehéz cseppű verejtéket törül;
S a mi fölött pihenve révedez:
Nyilván a mezők fáradalma lesz.
A nyári reggel halk fuvalma
Oly édes enyhü bájt fuval ma;
A hosszu tornácz oszlopairul
Reá a vad borostyán árnya hull.
Előtte asztal, rajta könyv, lapok,
Miket a szellő össze forgatott.
Fölötte fecske-fészkek víg dala,
Hímes lepéktül tarka udvara…
Közöttük aranyfürtös gyermeki -
Mindegyik a lepkéket kergeti
S ő ott mereng, néz elmerülve rájok,
Mikint tipornak lombot, nyilt virágot,
A meddő öröm reményeivel,
Mig a pillangó odább repül el!
Nem birnak már közöttük szállani
Megnehezült lelkének szárnyai;
Hirhedt kedélye: komor, gondütött,
Gyötrődő minden – mindenek fölött -
S búsan sohajt a három gyermekem:
„Mi lesz ezekbül, édes istenem!”
De meg se’ hülhet ajakán a szó:
Derülten ott toppan egy útazó
S a hosszu tornácz árnyas szögletén
Előtte áll magas jövevény.

JÖVEVÉNY:
Ah… épen van szerencsém hallani:
Mi baj fölött tetszik sohajtani?
Én ez s ez író  vagyok… nékem
A főváros állandó székem,
De mivel útam erre hoz,
Betértem uraságodhoz,
Mert… ha nem csalódom… nemde:
Szerencsénk van e fényes rendbe'…?
Ön ez s ez, úgye? … Ah de mért!
Ki önre pillant ilyet meg se’ kérd,
Hisz arczképének hűséges vonása
Az eredetit készti vallomásra!
Dicső dolog! No csak hogy látom!
Ön az, ön az, dicső barátom,
Ki hőn karolta ifju társait,
Kiktől na zendül bércz, kopár, sik,
S daluknak dicsősége itt lebeg
Az ön érdemes homloka felett!
Ön az, ki oly hőn, szíves helyet ad -
Remélem, engem örömmel fogad…!

GAZDA:
Mint ismeretlent a ki beköszönt.
Foglaljon helyet. Isten hozta önt.

JÖVEVÉNY:
Önnek bizonnyal rosz órája van ma;
El van riasztva, látom, szép nyugalma.

GAZDA:
Órám elég jó; helyesen mutat;
Nyugalmamnak se’ mondtam jó utat.
Egy kis kedély-baj, aztán semmi más;
Szegény gazdáknál már ez rosz szokás.
Kis vándor árnyék a lélek felett,
Nyomába fény jön. – Foglaljon helyet.

JÖVEVÉNY (leül)
De kérem! Hogyha meg nem sérteném
Bár sok nehéz gond okát értem én -
Mert engem is apasztott szertelen
Sok névtelen kín itt az életem;
Magas fájdalmu büszke vágyak
Vetettek alám tövis-ágyat;
Gigási harczát én sok szenvedélynek
Hős küzdelemmel víva szenedém meg;
Éheztem az utczák gazdag során,
Gúnyám is fedett, mondom, mostohán;
Télben megfagytam, nyáron összeégtem,
Itt nem vala, ott nem volt menedékem.
Csüggedt valék. Az élet szomja ölt.
Ábrándaimnak kicsi volt a föld…
A fantázia nem vitt, de ragadt
Bolondul, hogy lábam összedagadt…
Barangoltam én ide és tova,
De nem találtam az eget soha,
Azaz hogy… egyszer… ah de mért ragad
Magával ismét ez a gondolat!?
Egyszer megleltem, s mi több: ide lenn -
De ott se volt sokáig menhelyem:
A rút hivalgás költözött bele
S kiűzött engem – Ida kebele!!
- Oh sok nehéz gond okát értem én,
De mégis, hogyha meg nem sérteném,
Szabadna tudnom: honnan az a gond,
Mely önre oly nyomasztó árnyat ont?

GAZDA:
Barátom, a gond jön hivatlanul
S agyunkra néha felhőkint tolul.
Kinek osztályrész ebből nem juta:
Boldog lehet; de gyermek, vagy buta.
Van, ki negélyez vidám gondtalant,
De a gondültnél tán boldogtalanb.
Vannak, kik a gond setét szárnyát
Fényes könnyelműségbe mártják;
De ha lekopott róla fény, sugár:
Előttük a meztelen nyomor áll. -
Korunk a gondok nehéz korszaka;
Setét, álmatlan hosszu éjszaka.
S ha engemet a virasztók között
A többinél talán több gond ütött:
Nincs mit tünődni semmi ok  felett:
Természetem- vagy sorsomban lehet.
- Hanem, barátom! Egy kis reggelit…
Nemde?… A lányka tüstént megterít.

JÖVEVÉNY:
Dicső, dicső! nem fog megártani.
Hát hol is szállak lelkünk szárnyai?
Igen; a sors… a sors…! De hát mi a?
Gyötrő szerető? Vagy haramia?
Tarkónkon csüggő dühös eb?
Vagy ennél is valami dühösebb?
Avagy szerető édes jó anya,
Kinek gyönyör minket ringatnia
S az áldó kézbül csak úgy hull reánk
A mit szemünk lát és kivána szánk?…
Egyik sem az. Ne tessék hinni. Nem!
Lidércznyomás csupán a kebelen…
Egy kissé tágabb lelkiismeret
S az ember örömre is szert tehet.
S aztán, ha önhöz a sors mostoha,
Vet például, és nem arat soha:
Mért nem hagyja itt ezt a rongy falut?
A fővárosban önnek kész az ut…!
S ah! Ott az élet pompás, gondtalan,
Köztünk nem él e szó: boldogtalan.
A nézeteknek mi adván irányt:
Megleli kiki a mit ott kívánt.
Csinálunk, ha nincs, mindenbül szelet,
S vezetjük mi, mi a köz-szellemet!
A vidékeken ész, munka, vagyon:
Nekünk adózik, érettünk vagyon.
Az élet ott örömmel van teli…

GAZDA:
Tessék, barátom, itt a reggeli.

JÖVEVÉNY:
Dicső, dicső!...Aztán kérem, ha a
Fővárosban lakik ön valaha,
Meggyőződhetik róla, hogy mi ott
Nem teszünk épen nagy szolgálatot…
Egy pár ujdonság, egy rövidke czikk -
S a mit nem vártunk az is megesik:
Mint a mesében a kis madarat,
Fölemel a hír szárnyai alatt…
S ha tán valamely tekintély leránt,
A nyegleségnek bűnét fenve ránk:
Megírjuk a hálátlanság tanát,
Mondván: a hála csupa szolgaság…
S határzunk, végzünk jelesek felett,
Tollunk sirásó, ajakunk temet;
Tudóst, tagot, előre candidálunk -
Az ország sorsa van letéve nálunk!
Ah miért is nem jön fel közénk! Hisz’ ön
Baráti közé, kész pályára jön,
Mely annyi gondot, mint ez itt, nem ad…

GAZDA:
Ha úgy tetszik: még egy kis fris vajat…

JÖVEVÉNY:
Pompás, pompás! No már én rendesen
Út közbe mindig kétannyit eszem.-
Aztán mi szép az! Mily remek dolog!
Ah! szívem már előre feldobog:
Ha majd ismét közéjök térhetek,
Megérkeztemről szólnak ezerek;
Vetélkedve tapsolnak a lapok
S jaj annak, a ki rólunk hallgatott!
És ha több hallgat, és lapot birunk:
Magunkról magunk magunkhoz irunk…
Ez gyökeres mód s tesszük egyiránt,
A pocsolyábul ez gyakran kiránt.

GAZDA:
Hát ebből a lepénybül nem fog ön?…

JÖVEVÉNY:
Nem, nem; tisztelt barátom, köszönöm!
Időm már is túl ment a kelletén,
Csak az vigasztal, hogy itt tölthetém.
A bú, a gond, mely jöttömkor önön
Körül setétlett, mint egy árnyözön,
Részvétre, szóra kelté ajkamat -
Kövesse ön, kérem, tanácsomat!

GAZDA:
Fogadjon el még, egy pipadohányt.

JÖVEVÉNY:
Örömmel tenném, de… a szaga bánt!
Hanem e „Londres” … potomság ugyan,
De út közben elkél, úgy a hogyan…
… Így ni! S most isten önnel, jó uram!
Innen az alföldségre visz utam,
Az inségesek állapotja int:
Hazaszerte lefesteni a kínt,
Mely egykint söpör embert, állatot;
Ah ez szívrázó, pikáns állapot!
S ha én leestem: megrendül bele
A részvétlen felhőknek kebele…
S ki nálam a festvény-keretben áll:
Utolsó pénzén is praenumerál. -
S most szent örömmel fogok kalapot -
Adieu uram!… Maradjon!… Jó napot!! -

GAZDA: (utána néz)
Mindenható édes jó istenem!
Hát még ezekből ugyan mi leszen?! -

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 15. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Tóth Endre (1824-1885): Ne mondd

 
Ne mondd, ne mondd, hogy szívemen
A legszánandóbb bú emészt!
Ha elveszett sok örömem:
Nem félem értök már a vészt.

Hogy puszta hang, viszhang csupán
S nem több volt a baráti szó
S rideg sziklához mondta szám
Mindazt, mi oly áldásthozó…

Hogy mint az éj, ha fénytelen,
Özvegy szerelmem gyászba’ jár;
S csak kínom lángja keleten
Mely fel-feltör minden sugár…

hogy annyit én már, élve még,
Szomoru sirba temeték,
És szétszakadt szivembe’ rég
A mi legszentebb kötelék…

Hogy multam árnya lettem, és
Járok bolyongva, téveteg;
Mint kit kifoszt nagy szenvedés
S erőtlenül jár a beteg…

S hogy bús romok között vezet
Az élet, és oh egymagán!
S fölöttem az emlékezet
Holdjánál siratom hazám:

Mind ez mindennapi dolog!
S bár fáj, emészt, gyötör, lever,
Szivem koporsóban dobog,
És reszket hogy dobogni mer:

E bú nem a legszánandóbb:
Megadta isten zengenem…
S ha-bár nem sok világi jót -
De még van mit veszitenem.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 9. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.

Tóth Endre (1824-1885): Marczian álma

 
Oszolj el előlem setétséges éjfél,
Melly ezer és négyszáz évnek sirja lettél!
Fekete fátyolán emlékezetednek
Hiába keresem, csillagok nem égnek…
Virágtalan keblén sivatag multadnak
Tettekkel beirott oszlopok sem állnak…
S aztán ha állna is… ki olvashatná el -
Midőn olly vak, setét fölötted az éjjel?!
Oszolj el… oszolj el rémitő setétség…
Felgyujtom fölötted az ész képzeletét…
Ah… nem…?nem kisértlek, mi lenne e szikra?
Tenger éjszakában szentjános bogara. -
Napot állitok én fölébed az égre,
Melly lesüt a világ ind az öt részére;
Reszket a föld válla… a merre elvillan
Sugára büntető… a neve Atilla.
*
Nem türhette isten ott fön bizonyára,
Mit művel ide lenn sok népek császára.
Szellem-ajkaival, szinte szinte látom,
Mint dorgálta őket többször e világon…
Meg-meglátogatta gyakorta inséggel -
S ekkor borzasztóbban bántak még a néppel.
Kifogyhatott végre istennek kegyelme,
S haragjában egy mély sohajtást lehele…
S elhangzék utána mindenható szava:
„Legyél az Istennek ostora... Atilla!”
S eljött a sohajtás haragos arczával,
Férfi termetének haddöntő vállával;
Ostorral kezében, melly nem egyéb vala:
Felhők országából hozott isten-nyila.
Mellyet a mint lejött s ide ért földünkre,
Rögtön föl is emelt az illető főkre. -
Félelem fogta el az egész világot,
Hunyászkodva szökték meg a császárságot…
Avagy alázattal jöttek Atillához,
Leborula mélyen a nagy hős lábához.
Róma, kit az előtt egy félvilág ural -
Meghajlik előtte kinccsel alázattal.
Megvolt a merre ment a császárok tora…
S rövid idő alatt nagy tért kitisztita:
Keletre, Tanais virágzó partinál,
Nyugot felől Kölnnek kies határinál,
Északról egészen fel Lithvaniára,
Délre Jaderánál állott határfája, -
*
Constantinápolynak büszke udvarában,
Marczián császár is remegett trónjában;
Mert midőn Rómától megtére Atilla -
Készületeket tőn kelet határira.
Föltette magában, hogy már keleten sem
Estentelenkedik több császár a népen.
S a míg csatlósával, a vén Bubarekkel
Szereltette hadát kellő eszközökkel:
Ő a hősök hőse, - ugyan ki hinné el  -
Mivel bibelődött? Milly gyöngéd eszmével?
- Gondolta magában, hogy ércz kebelére
Gyenge virágot tűz, egész életére…
Gyenge virágszálát meg is választotta:
Ildikót Atilla – kézfogóra hitta!
Mint időn az első hajnal szétfesellett
S rózsa-mosolygással elönté az eget:
Ugy fénylett Ildikó Etele pánczélján,
Midőn menyekzőre vitte erős karján…
Vitte...megesküdtek… és a csillagoknak
Pogány szokás szerint áldozatot hoztak.
Azután az éjnek sok szemeláttára -
Lefeküdt Ildikó menyasszony-ágyára. - -
*
Setét pelyhe alatt az éjfél szárnyának,
Tündérlátomásu álomképek szállnak…
Látszik a reménység tükörrel kezébe’,
Hol belát a lélek messze jövendőbe…
S ködszerű alakján e bűvös fátyolnak,
Ábrákban a jövők gyakran leiródnak…

… Lehajtott fejével féltet trónusára,
Igy alszik Marczián keletnek császára.
Tenger drágasági körülte ragyognak
Közöttük illatos csillárok lobognak.
Előtte egy vén könyv megrőtült betűi,
E fölött záródtak álomra szemei…
Berozust olvasá, kinek bölcs szavain
Rövidke nyugalom ömlött át tagjain.
De csakhamar megjön kisértetes láza -
Ingó méltóságán tünődik álmába’…
Lelkében rettegés, szivében félelem,
Meg-megrázza ollykor egy titkos gyötrelem…
Lelki szemeivel mélyen néz az éjbe,
Távol tengerzúgás ütődik fülébe…
Megdöbben kebele… arcza végig sápad…
Hah… tán Átillának harczmorajja támad?!
Hallgatózik… szinte eláll lélekzése…
Fennen kihallatszik szivének verése…
Búsan mormol a hab… emelkedik a szél…
Felette fegyverrel villámló sereg kél…
Előtte Átillát látja árbócz-karral,
Miként birkózik meg egy egész világgal!
Látja megfeszített nyiláról a veszőt,
Midőn a Hellespont tulsó partjára lőtt…
Látja… és álmának szörnyü örömére;
A nyilnak nagy ivét ketté látja törve…
… S mintha a nagy Alpes esnék le szivéről
Fölébred kábitó álma fenekéről.
.    .    .    .    .    .    .
Marczián ezt ugyan-az éjen álmodta,
Amidőn Átilla mennyekző-éjt tarta…
Amidőn először Ildikóval hála…
Amidőn álmában – meglepte halála…
Midőn a nagy hősnek nyil-lelke elröpült,
Midőn életive kettéden-ketté tört!!!
***
Valyon mit álmodik most a bécsi császár
Midőn Átillának lelke ujra él már…?
Midőn a fölemelt lángostor kezében,
Végső ítéletre mostan pattan épen…
Midőn a kettő tört nyilat a kor keze
Gyémánt kitartással pánczélozta össze…
Midőn feje fölött országok égnek le -
Valyon mit álmodik felséges kegyelme?
- Álmodik setétet… s véres koronája
Alacsony lelkének tövises párnája.

Forrás: Esti lapok. kedd 2. junius 5. 1849

Tóth Endre (1824-1885): Kis kertemben…

 
Kis kertemnek rózsaszála,
Fényes harmat esik rája;
Boldog virág! Boldog harmat!
Együtt élhet, együtt halhat.

Galambomnak két orczája,
Annak is van két rózsája;
Titkon eped, harmat nélkül -
Kifogyott a könny szemébül.

Az én hervadt két orczámra
Hull a harmat, könnyen árja;
De a rózsa letünt róla,
Leszedte a bú sarlója!

Hullna könnyem két orczára,
Orczáidnak rózsájára…
Volna sorsunk, int amannak:
Boldog virág, boldog harmat!

Forrás: Remény. Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné. Pest. Kiadja Pfeifer Ferdinánd. 1858.

Tóth Endre (1824-1885): Kis kertemben...

Kis kertemben rózsaszála,
Fényes harmat esik rája;
Boldog virág! boldog harmat!
Együtt élhet, együtt halhat.

Galambomnak két orczája,
Annak is van két rózsája;
Titkon eped, harmat nélkül -
Kifogyott a könny szemébül.

Az én hervadt két orczámra
Hull a harmat, könnyem árja;
De a ró zsa letünt róla,
Leszedte a bú sarlója!

Hullna könnyem két orczádra,
Orczáidnak rózsájára...
Volna sorsunk, int amannak:
Boldog virág, boldog harmat!

Forrás: REMÉNY – Zsebkönyv az 1858. évre. Szerkeszti Vachott Sándorné – Négy aczélmetszettel. – Pest – Kiadja Pfeifer Ferdinánd 1858.

Tóth Endre (1824-1885): Három madár (1671.)

Galamb volt a szíve

Zrínyi Péternének;

Magasan szálló sas

Volt benne a lélek;

Holló volt bánata,

Melyet rászállita

Rabfészke férjének.

 

Repülj galamb, repülj!

Monda galambjának,

Verdesd meg a rostját

Férjem ablakának…

’Mit izen szivének,

Szerelmes hivének –

Katharinájának?’

 

Elszállott a galamb; -

Várja este reggel;

Egy uton jár szeme

A vándor felleggel…

Várja, várja, várja,

De a láthatárra

Egy madár se lebben!

 

Eredj sasom, ugymond, -

Menj te is utána;

Zörgesd meg a zárat

Zrínyim ajtajába…

Szabaditsd meg, mentsd meg

Árán mindenemnek,

A jók jóvoltára!

 

Föllebben a sas is,

Nap-magas az utja…

Ó hogy a reménység

Mely a szivet bújtja,

Azt az utat – míg ő

Későn se tér elő –

Százszor is megfutja!

 

Szállj sebesen hollóm!

Szóla végesvégre,

Férjem fogházára,

Zrínyim börtönébe;

Mondd el panaszomat,

Mutasd be gyászomat, -

Mit viselek érte.

 

S alig repülé át

A belátó ég-tért,

Széles, sötét szárnnyal

Im, mihamar megtért! –

S levél van valatta

Melynek foglalatja,

Bár ne szólna ekkép:

 

„Anna Katharina,

Én gyönyörüségem!

Megbocsáss, ha vala

Ellened vétségem.

Sirástól magadot –

Midőn ezt olvasod,

Tartóztassad légyen.”

 

„Holnap tiz órakor

Bátyádnak és nékem,

Fejünk elvétetik

Kétségtelenségképen. –

Neked Isten, hivem,

Drágalátos szivem –

Minden jóval légyen!”

 

Tartja a levelet

Zrínyiné, olvassa,

Napokig… hetekig…

Se vége… se hossza…

Míg mindent összevét…

Míg a kin elméjét

Csendesen kifosztja.

 

A galamb oda van,

A sas vissza nem tért:

Alig dobban szive

Alig érzi lelkét.

Csak a holló szárnya,

Mi fehér arczára

Sötét árnyat vet még.

 

Forrás: Balladák könyve. Válogatott gyüjtemény két kötetben. 2 kötet. Második kiadás. Budapest, 1880. Franklin-Társulat nyomdája

 

Tóth Endre (1824-1885): Két fogoly

 

Habokkal a nyári éj csillagsugári

Fürdenek a Dunán,

Két szemközti eget rajzolva folyamán.

 

Parton az özönnek habjai zörögnek,

Meg-megrendül tükre –

Szeli a hullámot valami gyürükre:

 

Hátán a folyónak átsimul a csónak

S gyönge asszony lép ki - -

Mögötte a börtön; fölötte ki védi.

 

S mintha lélek járna tiszta gyolcs ruhába’

Rémletes vadonban,

Eltünik az erdők sűrüjébe nyomban.

 

Bérczek közt az éjel csendes szellőjével

Legyezgeti nyomát –

S átöltözi a zajt mit a haraszton ád…

 

Erdő vadonábol feléje a távol

Rezget egy csillámot:

Bécs alatt, Ujhelyben, várfokon csillámlott.

 

Alacsony vár, ódon; durva fapadlókon

Viraszt benn’ a fogoly…

Révedez nagy lelke a multban valahol.

 

Ifju emlékébe tükröződik képe

Őseinek, sorra…

S lázadó fájdalom árjába sodorja.

 

Elejébe állnak vérszerinti árnyak,

Fegyverben, szabadon;

Legutól nagyapja néz rá a – vérpadon!

 

Itt volt az is fogva, ugyan e zugolyba’

Ugyanazon váddal;

Innen huczolák ki együtt Frángepánnal…

 

S agyára tolúl a multak kínos súlya;

Lelke egész ország…

S mint tenger a hajót, hordja rajta sorsát.

 

S mintha szellemétül feszülne szögébül

Az oroszlán-ketrecz:

Hirtelen fölpattan závárján a retesz…

 

S gyönge asszony lép be… odafut ölébe…

’Ah szivem! hitvesem!’

Zeng rá a börtön… „Csendesen, csendesen!...

 

„Fuss, utad im készen; kalaúzod lészen

Legnagyobb szerelmed…

Kisérőd a lelkem; bucsúzz’, és ölelj meg!”

 

’És te?’ „Én maradok!” ’S a fogoly a rabot

Mentve, nem menekül?

S én hagyjalak itten? én fussak egyedül?’

 

„S én hagyjam-e őket, két kis csecsemődet,

Fiaidat, zárva,

Hol mohos falak közt emészti a zárda?!

 

„Fuss, utad im nyitva; parton a ladikba’:

Szirmai és Vay…

Tul, szülő hazádnak kitárult karjai.” –

 

 S unszoló szavával, ölelő karjával

Vonva vezeti ki…

Utánok a kaput a várnagy beteszi. - -

 

Lombbal az éji szél sugdosódva beszél

Csendes Duna partján…

Ott összeborulnak, egymást karba’ tartván…

 

„Istne veled, férjem!” ’Légy te áldott értem!’

S tul bérczen – tul habon –

Börtönbe fut a nő - - Rákóczi szabadon.

 

Forrás: Koszorú 3. évf. Első félév 19. sz. 1865. máj. 7.