Tóth Endre (1824-1885): Ne mondd

 
Ne mondd, ne mondd, hogy szívemen
A legszánandóbb bú emészt!
Ha elveszett sok örömem:
Nem félem értök már a vészt.

Hogy puszta hang, viszhang csupán
S nem több volt a baráti szó
S rideg sziklához mondta szám
Mindazt, mi oly áldásthozó…

Hogy mint az éj, ha fénytelen,
Özvegy szerelmem gyászba’ jár;
S csak kínom lángja keleten
Mely fel-feltör minden sugár…

hogy annyit én már, élve még,
Szomoru sirba temeték,
És szétszakadt szivembe’ rég
A mi legszentebb kötelék…

Hogy multam árnya lettem, és
Járok bolyongva, téveteg;
Mint kit kifoszt nagy szenvedés
S erőtlenül jár a beteg…

S hogy bús romok között vezet
Az élet, és oh egymagán!
S fölöttem az emlékezet
Holdjánál siratom hazám:

Mind ez mindennapi dolog!
S bár fáj, emészt, gyötör, lever,
Szivem koporsóban dobog,
És reszket hogy dobogni mer:

E bú nem a legszánandóbb:
Megadta isten zengenem…
S ha-bár nem sok világi jót -
De még van mit veszitenem.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 9. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.