Bulcsu Károly (1823-1865): Thaddé mester

 
Nem földiekről tanitott
Thaddé mester hajdanában.
Előtte mind elveszendő
Mi alant él – e hazában.
Az anyag semmi előtte,
Haszontalan földi pára,
A nap s az ég összeroppan
Egykor a halál szavára.
Egy van örök, a nagy isten,
Kitől uj föld, uj nap ébred;
Egy van örök, nem veszendő,
Bennem isten: ez a lélek.
Ez midőn a vég-tusában
Avult köntösét lerázza,
És kitép a régi várból,
Magát ujonn’ felruházza.
De e tulvilági testet
Durva, földi szem nem látja,
Mert fényesb a napsugárnál
S könnyebb mint a lepke szárnya.

Thaddé mesternek minden birtoka
Könyvtára volt és egyetlen leánya,
Az avatag szellemmumiák, ez
Tavasznak hajnal-szülte rózsaszála.
Ámde szemet húnyt a jámbor tanár
A selyem pillák árnyas tükörére,
Az arcz havára, a kebel halmára,
Az ifju lány liliomtermetére.
Mi a szemekben andalítón
Mosolyogva, kérve, vigasztalva szólt,
E kis mennyország – örök áldásával -
Nem e durva föld adománya volt.
Ő a lelket szerette abban,
Mely boldogított minden pillanatban.
E két kis kéz, a mely ha megsimitott,
Édes volt az; - mint kegyelem harmatja
A bujdosó angyalnak, ki az ég
Titkos zárát oly régóta kutatja. -
E két kis kéznek érintése
Az örök üdvnek múló izlése.
E légi testnek hogyha súlya volt
Nem zuzta az le a füszálat,
Mely vidámabb lőn, ha megcsókolá
Ellebegtében a parányi lábat.

S oly csendes lesz e terem, s te betöltöd
Magasztos, dicső, szent bűbájaiddal. - -
Gyakran eljöjj, - ne vesd meg vén apádat,
Ki hozzád képest gyermek, oktalan, -
Hisz terád már nem ragad földi por, -
Mit én csak sejtek, nálad tudva van.”

Hallgat Thaddé mester évek óta,
Tanszékiben ujjong más fris erő,
Szakított ég a tannal, iskolával,
Könyves odvából ritkán lép elő,
Az ilyenkor a tulvilági fény
Oly ijesztő a tarlott homlokon,
S megrendítő a tétova mosoly
A szótlanul beszédes ajkakon,
Márvány arczán nincsen vágy, szenvedély,
Áll, mint iratlan sirkő, s nem beszél.
De éjfélkor, midőn
Föld s ember a halál jobbágya lőn, -
A kis könyvtár kinyúlik hosszasan,
Domborművekkel a fényes tetőn. - -
Környös-körül a jóni oszloprend
Hószikráján száz csillárfény törik meg.
S környös-körül a szent Sion korából
Hószakálú proféták csendes intnek: -
Magas állványán ott áll a tanár
S mint harsona alvó tábor felett -
Zendül ajkain az öröklét tana;
S mitől szédül az éber képzelet:
Beszél a végtelenről, a tökélyről, -
lelkünkről, mely úgy törekszik e mélyről
Fel a szabad végtelenbe,
Hol nem él soha jelenbe’, -
Hol ismeri már az őslényt,
Mely napokra szórja a fényt, -
És ismeri önmagát a világot,
Sírok felett az örök valóságot.
Mellette, mint egy égő liliomszál,
Kitárt szárnnyal angyal leánya áll…
S rázug az orgona
Fönn egekig szárnyaló hangokon.

Oh dehogy… Künn hóba burkolt vihar
Vad tánczot jár kéményen, ablakon. -
Az utczára beteg fényt lövel egy
Szöglet-csárdának kinyilt ajtaja.
„A rózsámat beiszom!” czimbalom
Futamához bőg a betyár dala.
Most nő röpül ki ocsmány fészkiből,
Tépett galamb, ölyv-arczczal, - bün leánya,
Szétszórt hajából korbácsot csavar
A fagylaló szél s önarczába hányja.
Nehány percz s a havat szóró vihar
A ringy-rongyra fris szem-fedőt takar.
S a csárdában a czimbalom
Felsikolt a részg dalon:
„Czoki boglyas! Az angyalát,
Huzd rá nekem az uj nótát.!”

Jó Thaddé mester, két világ van itt:
Térj eszedre, kergesd el álmaid.

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 13. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.