Szász Károly (1829-1905): Küzdés

 
Szeretem a mozgalmas életet,
Örök zajával, törekvésivel;
Mely czélt mutat, sikerrel integet,
De ért tenni, türni, vivni kell.
E nagy tengert, mely majd torkába nyel, -
De szállj csak szembe véle, - s elsimúl,
Dagadt hulláma mint győztest emel,
Tajtékja lábaidhoz törve húll,
S magát húnyászkodva ajálja rabodúl!

Ha láttam volna Miltiád korát,
Tengernyi perzsát, hogy hazámra ront:
Hogy mentem volna ülni vértorát,
Festette voln’ bár vérem Marathont;
Hol a halál oly dúsan aratott,
- Csak a dicsőség dúsabban! – nekem
Lett volna kedvem dalt riadnom ott,
Szagoldva vérrel tiprott füveken…
Csontom fehérlenék bár, holdas éjeken!

Kolomb, Magellan, Gáma, vételek,
Ingó bajóhoz ülök szüntelen:
Kétségbesem, reményre éledek,
Az új világot vesztem és lelem;
Az állhatatlan csalfa viz-elem
Majd délibábos partra csalogat,
Majd elborít, viharzó éjjelen
Nedves szárnyával eget, partokat…
Mindegy! Kormány feszül, vitorla csak dagad!

A rostrumon Brutussal állanék;
A Gréve-téren véled Vergniaud!
S míg egy csöp vérem, egy szóm vona még,
Tudnám: remélni, küzdni hogy mi jó.
Néró előtt, oroszlánnyal vívó
Szegény keresztyén, circus fövenyén:
Lerogyni, csorgó vérem nézni, oh
Míg a haló homályosúlt szemén
Dicső új életet rajzolna hit s remény!

Most nem levén tér küzdni szabadon,
- Ár nem tolúl, harcz kürte nem rivall, -
Enképzetim, mikkel viaskodom,
Mint Jákob volt tusán egy férfival;
Szívembe harcz, elmémbe száll vihar,
Nagy alakok birkóznak rajtam át;
Kél riadások, majd távol kihal,
Alig birom némelynek ostromát,
s mégis marasztom és esdek: tovább, tovább!

Remélve: tán egyet legyőzhetek,
Lánczomra fűzni örök rabomúl!
Mint őseink hogy ellenségöket
Előre küldék, rájok várni túl;
Az öröklét sötéte fölvidúl
Ha lesz egy árny, csak egy is ott, enyém;
Nevem nem fél idők hatalmitúl,
Mondhatva: ezt én teremtettem, én;
Ezt örökéltüvé magamnak én tevém!

Küzdök velök: ha tán lebirhatom,
S nem bocsátnám, míg nem áldanak!
Hajh! Eltünnek… körülem bús vadon,
s tántorgva kapkodok, mikép a vak.
Hogy’ reszket, ah ez elbénúlt ajak!
Hogy’ tétovázok kábán, siketen…
Hah! Újra zúgnak, visszaszállanak.
Oh kéj, magam’ karjok közé vetem.
Legyen hiú küzdés: - én mégis szeretem!

Forrás: Koszorú – Hetilap a szépirodalom s átalános miveltség köréből. 3. évf. Első félév. 5. sz. Szerkeszti Arany János. Pest, Nyomatott Emich Gusztáv Magy. Akad. Nyomdásznál l865.