Azt hittem, nékem nincs anyám,
hiába is szeret,
ki szép, ki víg, ki fiatal
az anya nem lehet.
Az anya kicsiny és öreg,
gondoltam, hittem én,
és mindig, mindig szomorú
és kendőt hord fején.
Az anya este ágyra ül
és fésüli haját
és nem is alszik sohasem,
csak nézi a fiát.
Az élet, az bizony nehéz,
mondták az öregek,
hát akkor mért nem szomorú!
hát akkor mért nevet!
hát akkor mért dalol anyám! –
De fájt is az a dal,
De fájt, hogy olyan szép, vidám,
hogy olyan fiatal!
S most faggatva gyermekmagam,
végre már sejdítem,
mi égette, mi marta úgy
növekvő, kis szívem?
A tenger-szeretet futott,
az sírt meder után,
elönteni, ki szomorú!
mert nékem mind anyám,
ki fiat szül s töpörödik,
ki kendőt hord fején,
kinek mellbimbaján ragyog,
mint tejcsepp, a remény!
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése