Sánta György: Tíz év nyugdíjban

Akkor kezdődött, amikor felszállt a villamosra. Megint a csúcsforgalom időpontját választotta. Lökdöstetheti magát, tipródhatik, míg a rendelőhöz ér.

Két hellyel odébb leszállni készült valaki. Ő is nekilendült, olyan igyekezettel, hogy kis híján felbukott, végül sikerült leülnie. Jól megnézte a fiút, akinek a lábán majdnem keresztülesett. A fiú feléje sem nézett, bocsánatot sem kért. Ő pedig ült és dohogott. A fiú csak állt rezzenetlenül. „Okos enged, szamár szenved” – ötlött fel az agyában. Ez a taknyos volna az okos? Enged. Ő hiába beszél, nem válaszol. Pedig sértegeti, hosszú, csámpás lábait emlegeti, meg a szép vállig érő haját. A fiú a füle botját sem mozgatja.

Éppen elhallgatott, amikor csatlakozott hozzá a szemben ülő öreg úr. Az ő szavai visszhangzottak rekedtes, reszketeg hangján. Együgyű, buta, öreges szöveg – döbbent meg. Nevetségessé tesszük magunkat. Nem is áll középen a fiú. Tehet arról, hogy negyvenhármas lába van? Azért botlott bele, mert a szerelvény meglendült. Hová álljon ilyen tömött járművön?

Lopva nézegetni kezdte. Tizenhat-tizenhét éves lehetett. Pontosan fél évszázad választja el őket egymástól. Rengeteg idő. Mit tudhatok én az ő szándékaiból, ha ötven év választ el tőle? Mit tudhatom, miért nem szólt? Miért hagyott rám mindent? Miért áll ott olyan álmatag tekintettel? Semmit sem tudhatok róla.

Mit is tud ő a mai fiatalságról? A vállalata pénzügyi osztályáról csoportvezető-helyettesként ment nyugdíjba ötvenhét éves korában. A csoportban öt nővel dolgozott együtt. Volt közöttük egy húszéves, közgazdasági érettségivel.

Nem dolgozott se túl jól, se túl rosszul. Néhány telefonbeszélgetését véletlenül hallotta. A tartalmára nem emlékszik. Ami feltűnt neki, az a magabiztossága volt, ahogy szégyenkezés nélkül tárgyalt fiúkról és lányokról. Akkoriban félig nevetve, félig bosszankodva úgy fogalmazták meg: ezeknek aztán semmi sem szent.

Nem lett okosabb sem akkor, sem most. Hogy Mari lefeküdt Zoltánnal, de amikor részegen ment a fiatalember a randevúra, kiadta az útját? No és? Akkoriban erre is mondtak valami „bölcsességet”: szép kis társaság! Hogy miért szép és miért társaság, nem tudni.

Az SZTK bejárata előtt suhancok hangoskodtak. Néhány kerékpáros is volt köztük. Szándékosan nem kerülte meg őket. Ahogy elhaladt előttük, az egyik villámgyorsan eléje rakta a lábát,majd ugyanolyan sebesen elrántotta. Megijesztette.

Felháborodott: mit enged meg magának ez a takonypóc? Úgy szórakozik vele, mintha a pajtása volna. nem is állta meg szó nélkül:

- Mit szemtelenkedsz, te huligán?

Harsány nevetés volt a válasz. Ügyet sem vetettek rá. Évődve szólítgatták a társukat: te huligán, te huligán.

Majd szétvetette a méreg. Kiabálni kezdett velük: aki így viselkedik, az igenis, nem lehet más, mint egy elvetemült huligán. Csak nevetgéltek tovább, társalogtak egymással. Átnéztek a feje fölött, ő meg egyre dühösebben ócsárolta őket. Semmi válasz. A felháborodás lassan megmerevedett benne, mint a kihűlő vulkáni láva. A rettentő meglepetés ekkor érte. Az egyik gyerek vigyorogva a szemébe nézett:

- Kiabálunk, kiabálunk, a temetők meg üresek?

A többiek is odafordultak. Nem szóltak, csak vigyorogtak. Kiszállt a lábából az erő. Szó nélkül vánszorgott el a várószobáig. Leroskadt a pad sarkára.

Ezek mindenre képesek. Meg is ölnék az embert. Mit is mondtam én annak a fiúnak a villamosban? Magam sem tudom már. A legszívesebben eltiportam volna. Ötven év? Sok ide ez, vagy kevés? Néha sok, néha kevés. Tíz éve vagyok nyugdíjban. Ezalatt csak magammal foglalkoztam. Úgy éltem, hogy sokáig éljek. Alvás, evés, úszás, napozás, séta, színház, vizit, mind-mind mértékkel és pontos, kényelmes időbeosztással. Sokáig akarok élni. Mindenévben alapos orvosi ellenőrzés. Vitamin- és gyógyszerpótlás.

Még nincs minden jól? Valamit elmulasztottam? Mikor? Most vagy régen? Ötven évet ésszel élni, nagy idő. Valami még nincs rendben. Az utóbbi tíz esztendő nem áll össze. Széttöredezik.

Ugrált benne az ellenkezés: ha megöregszik az ember, kevés az ideje a türelemre. Egyre kevesebb. Talán el is fogyott, hisz egy ismeretlen erő bármikor kiolthatja az élet lángját.

Mit érdekli például, miről faggatja az a másik öregasszony azt a fiút, aki szintén orvosra vár:

- Már jól vagyok, de ebben a hónapban még betegállományban tartanak... karamboloztam... Még nem nősülök... fiatal vagyok...

Oda kell figyelnie: „fiatal vagyok, karamboloztam... karamboloztam... fiatal vagyok...

Kijárunk a haverokkal a Kis-Dunára... napozunk, táncolunk,balhézunk... lányok is vannak... nem gond elütni az időt... nem unatkozunk.”

Csak hallgatta. Ő is élt. Hogy élt? Ötven év nagy idő. Irigykedik? Kár. De nem tud nem irigykedni. Ez is hozzátartozik az élethez. Az öregek életéhez.

Negyvenöt előtt tíz évig várt a kinevezésre. Szívósság, türelem nélkül semmire sem ment volna. Unalom? Mit tudtam én, mi az.

Hosszú volt az út Újpestről a belvárosba mindennap kétszer. Legtöbbször gyalog, hogy megtakarítsa azt a néhány fillért. Nagy pénz volt az a néhány fillér. Nem emlékszik, hogy unalmas lett volna a gyaloglás.

Beszólították. Az orvos nevetve engedte ki:

- Pintér néni olyan egészséges, mint a makk.

- Mert igénytelen voltam fiatal koromban. Nem habzsoltam az életet. Rengeteget gyalogoltam.

Az orvos sem értette. Persze ő is fiatal.

Hazafelé nem szállt villamosra. – Nincs nekem dolgom. Nincs ki hajtson, parancsoljon.

Mellette két csitri száguldott el. Csak ennyit kapott el a beszélgetésükből:

 - Ma délután vidámparkozunk. Egyéb program kizárva...

- Mindenhová felülünk...

- Csak a hullámvasútra nem...

- Miért nem? Az a legklasszabb...

- Mert kijön a gyomrom...

Villanó, barna combjukat jó ideig látta még. Ilyen volt ő is? Ilyen sietős, izgága és hangos? Hova rohannak? Holnap is „vidámparkozhatnak”. Meg holnapután is. Rengeteg idejük van. Érezte, hogy a szíve gyorsabban ver, hasogatni kezdett a feje is.

Nem használ az egészségemnek ez. – Megállt. Mi az az ez? Hogy nézelődöm? Hogy hallgatok? Hogy sétálok? Hogy szédülök.

- Elég, elég, úgy szédülök  hallotta mintegy visszhangként.

Először nem tudta, melyik a fiú, melyik a lány. Nadrágos láb kalimpált a levegőben. Ő meg csak állt.

- Bocsánat. – Megkerülték. Kis híján fellöktél. Most már nem volt olyan biztos az igazában, mint a villamoson. Ők is szédülhetnek, elbizonytalanodhatnak: a hullámvasúton vagy egy fiú karja közt... vagy... de miért mindig ők? –Mert lépten-nyomon beléjük ütközöm. Hiába a bocsánatkérés, a hallgatás. Hiába kerülnek ki. Ma mindennek én vagyok az oka. Megfogta egy fiatalember karját.

- Ne haragudjon, múló rosszullét.

- Biztos, hogy nem komoly? Merre lakik a néni? Taxit hívjak vagy orvost? Tessék csak jól belém kapaszkodni.

Forgott vele a világ. Forgott, forgott.

- Ne menjen sehová. Hadd szorítsam a karját. – És sírni kezdett.

- Mi történt, néni? Fáj valami? Mit csináljak?

- Semmi, semmi. Jaj, ez az öregség.

Néhányan megálltak. Érdeklődtek. A fiatalember magyarázott. Bizonytalan volt. De mennyire bizonytalan! Amilyen fiatal, annyira bizonytalan. Az öreg milyen bizonytalanná tudja tenni a fiatalt. Kuncogni támadt kedve. De nem sokáig. Szurokfekete szomorúság borította el. Felrémlett a háború. Majd két évvel utána, mikor Istvánt holttá nyilvánították. Szörnyű volt az a bizonytalanság. Elengedte a fiatalember karját. Nekem talán könnyű volt akkor? Tudtam-e, mit tegyek? Minden bizonytalan volt. A jövő, az életem, a holnap, a két gyerek sorsa. Mindez azért, mert belém akaszkodott a szerencsétlenség, a háború, a halál, a betegség.

Elengedte a fiú karját.

- Köszönöm. Már jól vagyok. Egészen jól.

- Biztos? Elkísérem.

- Ne, jól vagyok. Nagyon köszönöm. -  Megkeményítette magát. Az elmúlt tíz esztendő rendszeres, önző életmódja úgy vette körül, úgy óvta eddig, mint bogarat a kitinpáncél.

A vizsgálat után sétálni szokott. Tíz év óta ez az első eset, hogy a rendelőből hazafelé tart. Nem kívánt sétálni. – Szigorú volt hozzám az élet. Hogy zokogtam mikor megtudtam, hogy István meghalt. Hogy átkozódtam, amiért „két gyereket csinált nekem” erre a nyomorúságra. Sose engedtem fel velük szemben. Mintha ők lennének a hibásak, hogy a világra jöttek. Ők is, én is azzal magyaráztuk ezt, hogy elsősorban az eltartásukról kellett gondoskodnom, nem maradt helye az érzelmeknek. Tudomásul vették. Szótlan, jó gyerekek voltak. Úgy nőttek fel és úgy léptek ki közös életünkből, hogy észre sem vettem. Először Ágnes ment férjhez, majd István ment el.

Mikor a fiam elköltözött, és üres lett a lakás, napokig csak aludni jártam haza. Akkor még könnyű volt. A munkám lekötött. Vártam a nyugdíjt. Majd, ha nyugdíjba megyek, minden percemet beosztom. Élek. Élvezem a nyarat, a telet. A szabadság adta lehetőségeket. Csak így maradhatok fiatal. Fiatal? Hát nyugdíjas vagyok! Élek, élvezem az életet? Gyürkőzöm az idővel. Igaz, fenntartottam magam, de az erőm egyre kevesebb lesz. Elbotlottam egy kinyújtott lábon, megkönnyeztem egy sértést, szédültem és kapaszkodtam. Mit tartogat még a mai nap?

Haza sem ért, amikor rászakadt a gond. Mi lesz vele egyedül, ha a szédülés, a rosszullét állandósul? A mai nap a véletlenek napja. A szerencsétlenség együtt járt a szerencsével. – Ha fellöktek is, volt kiben megkapaszkodnom. Otthon egyedül vagyok. Az egyedüllétre rendezkedtem be. Egész közeli lett a halál. Nem is az, hogy a szoba közepén fekszem magam alá tört karral vagy nyitott szájjal és tágra meredt szemmel hanyatt egy reggelen, még az sem, hogy a koporsóban és arcomon a szenvedély. De mi lesz addig? Az elmúlt tíz esztendő alatt egyedül voltam, beosztottam minden percemet, vigyáztam magamra, nem gondoltam sem előre, sem vissza. A mai nap mindent összezavart. Lenyeltem a sértést, és köszönet nélkül hagytam a segítséget.

Mire hazaért, még jobban szédült. Lefeküdt. Fogai összekoccantak. Nem a szabad akarattól függ sem az elutasítás, sem a megkapaszkodás. A szíve rendetlenül vert. Most jött az orvostól, nem lehet baja. Észre sem vette, hogy elbóbiskolt. Úgy riadt fel, mint aki elmulasztott valamit. Hirtelen felült, és eszébe jutott minden. Csodálkozott. Itt fekszik, mikor sétálnia kellene. Ha így megy tovább, teljesen szétesik a napi beosztása. Mi lesz ennek a vége? Értetlenül nézett vissza félős önmagára. Csupa szomorú közhely jutott eszébe a halálról: a nap akkor is úgy ragyog majd, a tavasz és az ősz egymást váltja, olyan észrevétlen az eltűnése, mint a fű növése. Ilyen és ehhez hasonló badarságok zsongtak benne. De már jobban érezte magát. Újra bosszúság fogta el, a villamoson eléje rakott láb miatt, a rendelő előtt ért sérelmekért. Amikor beengedte Ágnest, durcásan mondta:

- Mi történt veled, hogy erőt vettél magadon, és eljöttél az anyádhoz? – Erőtlenül legyintett. – Hagyd, ne is szabadkozz. Tudom, hogy mindenre van időd, csak arra nincs, hogy engem meglátogass.

Szinte ellenségesen méregette. Várta, mit válaszol. A lánya nem válaszolt. Letette a táskáját, megigazította a haját. Megteheti, hogy hallgat. Van még ideje felelni. – Neki nem számít, hogy engem szétvet a türelmetlenség! Miért hallgat? Hogy össze ne veszünk?Arra gondol: milyen nehéz boldogulni velem? Öreg vagyok és izgága? Nehéz is a vénség. De ennyire még nem vagyok! Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, amiért mindent rám hagy. Magyarázzon, vitázzon! Engem már csak kinevetni lehet vagy rám hagyni mindent? Nemcsak a fiatalnak nehéz az öreggel. Fordítva is így van.

Bementek a szobába. Ágnes ránézett a heverőre, a félredobott akaróra, a párnára. Felhúzta a szemöldökét. Nem kérdezett semmit. Az öregasszony a szája elé kapta a kezét. A szégyentől és az elkeseredéstől sírni kezdett. A lánya átfogta a vállát. Leültette. – Most már tudja, mit kezdjen velem. Amikor gyámoltalan vagyok.

- Édesanyám, gondolkodnia kellene, hogy hozzánk költözik – szólalt meg halkan.

A meglepetéstől elapadt a könnye. – Míg én magamban lázadoztam, ellenkeztem: erre készült? Kereste az alkalmat, mikor mondhatja? Mintha észre sem venné ellenkezésemet. Számolt ezzel. Azzal is, hogy baja lesz velem? Mindennel, ami egy öreg és egy fiatal közt lehetséges.

- Költözzek hozzátok? – mosolygott hitetlenül.

- Természetesen – sóhajtott aprókat Ágnes. – Rólad van szó.

Az asszony elégedett volt, de fáradt. Nagyon fáradt. Ki kell pihennie a mai napot.

- Nem sürgős. Majd... –mondta a lányának.

(Forrás: Aranyasszony antológia)