Olykor ha lámpám fénye mellett
Úgy éjszakánként elmerengek,
S szomorú szívvel eltűnődöm
Sok esztendőre gyűlt időmön,
Felsóhajtok: beh áldás volna, lám,
Ha élne most az én édes anyám!
Öreg ember bús hangulatját
Orvosok meg nem gyógyíthatják.
Sorvadó kedvem fel nem épül
A világ minden gyógyszerétül!
E bajt enyhíteni egy tudná talán:
Ha élne most az én édes anyám!
Ma is csak úgy, mint régesrégen
Ő volna végső menedékem;
Mindent, mi fáj,m i szívem tépi,
Elpanaszolnék sorra néki,
S fejem áldott keblére hajtanám,
Ha élne most az én édes anyám!
És míg ő, búmnak okát hallva,
Becéző szóval vígasztalna:
Elfeledném a keblén nyomban,
Hogy oly sok év a vállamon van!
Egészen újjá születném szaván,
Ha élne most az én édes anyám!
Mert ősz fővel is, mind hiába,
Nem öreg más, csak aki árva,
Szülője mellett még az ernyedt
Agg sem egyéb, csak nagyobb gyermek.
S magamat is csak annak tartanám,
Ha élne most az én édes anyám!
Őt magam előtt látva folyton,
Könnyebb volna viselni sorsom:
A véghatárt, mely már közelget,
Sehogy se látnám oly közelnek,
Akárhogy hullna a tél hava rám,
Ha élne most az én édes anyám!
Észre se venném a lelkemmel,
Hogy itt az idő és mennem kell,
Elszenderülnék lassan, szépen,
Miként az erdő langy estéken
Elszenderül a fülmilék dalán,
ha élne most az én édes anyám!
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése