2017. okt. 16.

Galgóczi Erzsébet: Mama öltözik




A postavonat szikrázó zakatolása, vadgalambbúgás az ablak előtt, utcai villanyfény hintája a falakon, vérként áramló öröm a fejben, a bordák alatt, a hastájékon – az öregasszony arra ébred, hogy él. Már kétszer az orvos injekciója támasztotta föl fényes délelőtt: tiszta hálóing, személyi igazolvány, szappan, evőeszköz, szemüveg, mentők, kórház – istenem, csak többet ne! Elbocsátáskor azt mondják, ha nehéz is, mozogjon sokat, erőltesse, mert a hetvenhét évesnek halála az ágy, ha többet van benne, mint lábon.

Este hét óta feküdt az ágyon – s nem fordítva -, mégis őt gyűrte össze az ágy. Bot a keze, derekában rozsdás csigolyák, a visszerek csatornáin akadozik a vér. Húzza az ágy, nem eresztené, lebegtetné az idők végezetéig. Mintha tömött búzászsákot hengergetne odább, az olvasólámpáig való félfordulat olya. A tejüveg-fényben megszületik a szobasarok: cserépkályha, ruhásszekrény (félig takar egy ajtót, mely a szomszéd szobába vezetett), bordó szőnyeg az ágy előtt, a szőnyegen zsámoly és lábbeli. Az éjjeliszekrényen kicsi fénykaréj alatt könyv, benne szemüveg, mellette lantlábú mahagóni állóóra, nyolcnaponkint fölhúzandó; üvege nincs, mindegy, mit mutat, neki elég hogy éjjel háromkor megy a postavonat, ahhoz igazítja. Mérnök lánya hozta aranylakodalmukra – reggelente erről jut eszébe az ura. Már nem bosszantja, mint életében, és nem is hiányzik, mint holta után egy-két évig a szomszéd ágybéli hortyogás, krákogás, harákolás, hurutos torokreszelés és nyomban utána gyufasercegés, az első szivar bűze. Hét évvel volt idősebb az ura. Nem akarja számolni az éveket, de a halál napján született, reggeltől estig itt ugrándozó unokája emlékezteti: eddig hat évvel élte túl az elhunytat.

Kezével ülő helyzetbe egyensúlyozza magát, dagadt lábát kihúzta vastag dunyhája alól lelógatja, és megpróbálja közelebb piszkálni a zsámolyt, de csak nagyujjával érintheti. Kikotorja fogsorát a párna alól, meggyérült kontyából kiveszi a körfésűt, elegyengeti feje tetején az átlátszó kócot (Második agyvérzése után menyét szólította: A fogam?... A gyerekek?... A pénzem?...) Este fürdött, a tiszta hálóingben, tiszta bőrében majdnem jól érzi magát, csak ne volna nehéz, mint a sár.

Háromszáz búcsújáró közt a legfiatalabbként zarándokolt Mariazellbe tizenhét évesen. Aranyhímzésű, nagy rojtú, villogó fénylő zászlók és feszület alatt meneteltek mezítláb, zsolozsmák hullámzottak végig a hosszú meneten, áradtak a júniusi mezőkre; nem ugyanabban a ritmusban kígyózott az ének, ahogyan a kántor jelezte, még a szöveg is megmásult: nem is a szöveg vagy a dallam segítette az áhítatot, hanem a magafeledkezés gyönyöre, éneklésé a nagy létszámú sokaságban. A processziót záró szekereken elemózsiásbatyuk, nyomorékok, nyavalyatörősök, öregek, fájós lábúak. A hétcsévéjű kutat ma is látja, egy délután letanyáztak ott, itták vizét, mosták lábukat. Ahol a bámészkodó falusiak csak németül beszéltek, tudni lehetett, hogy elhagyták a történelmi Magyarországot. Egy osztrák kocsmáros meg vastag, bánatos felesége, örökbe akarta fogadni a kétasszonynapi lányt, csitrit, fruskát, mezítlábas tücsköt, akit egyetlen este láttak mindössze, de talpraesettsége elbűvölte őket, amint a fájós lábú öregek fekhelyéhez térült-fordult a vacsorával. Sokszor elgondolta, amikor terhek roskasztották és egy gond éjjel hét másikat ugratott föl miként alakul élete, ha a kocsmároséknál marad? A rémületesen magas hegy tetején ágaskodó templomban gyermekét ölelő Istenanyából csak térdroskasztó hála, ámulat, suhogó pompájú főpásztorok, a tömjénfüstben és hallelujában úszó templombelső káprázata, mint egy millió gyertyájú hatalmas karácsonyfa, melegítette emlékezetét és mélyült kiirthatatlan vággyá, eljutni az igazi forráshoz: Jeruzsálem! A Szentföld!

Egy szobája és konyhája van az öregasszonynak, a ház többi traktusát családjával a fia lakja. Háromszobásra épült a harmincas években – legnagyobbként az utcában -, de a menye szűknek, ügyetlen beosztásúnak ítélte, s mihelyt megmelegedett, a fölismerhetetlenségig átalakította, ha az öregember föltámadna, nem találna haza a temetőből. Neki már fürdőszoba is kellett, meg huszonötezer forintos motor, mert a faluban nincsen csatornázás. Van vízcsap a menye konyhájában, a kút mellett, a régi istállóban, ahol most szenet, fűtőolajat tárolnak és tömik a kacsákat, csak az ő konyhájába nem vezették be. Vigyen tőlem, mama, ajánlotta a menye, hiszen közös verandára nyílik a két helyiség. De minek? Jó őneki az udvari vagy télen az istállói csap. Különben is, napközben egyedül van itthon, és bár a menye sokszor megmutatta, hol tartja a kulcsokat, ő nem vetemedik arra, hogy kinyisson egy bezárt ajtót. Mért csak az ő konyhájából maradt el a vízcsap? Persze, ha ő meghal, azzal a parányi térséggel megtoldhatják a szobájukat. Ezt csak legnagyobb lányának panaszolta, aki hetente látogatja tömött szatyorral: bor, sült tészta, füstölt kolbász, kókuszos csokoládé; menye mégis megneszelte valahonnan, s nem átallotta a szemébe hazudni: de, mama, hisz maga nem engedte beszerelni.


A zsámolyra roskadt, és hosszan vesződik, míg visszerektől deformált lábát és jóltáplált, a férfit bolondító ívet ég őrző csípőjét belegyömöszöli a kiszemelt bundanadrágba. Hátát a csempékkel melengetve a zsámolyon felejti magát: ötvenhárom éve, Mariazell óta dédelgetett álmát csak az ura halála után merte hangosan kimondani: a Szentföld! Mióta beléptek a termelőszövetkezetbe, birodalma az ablak előtti virágoskertre zsugorodott, rákapott az olvasásra; s mert tudta, hogy repes az őszsidók, ókeresztények világáért, menye hordta neki a Bibliát. A zsidó háborút, a Ben Hurt, a Quo vadis?-t, a József és testvéreit, a Megszabadított Jeruzsálemet, fél tucat Jézus életét más-más szerzőtől, a Római katakombákat – ennyi érzelmi merénylet felszínre lökte a céllá vált rögeszmét.

És mi történt? Lányai, vejei, fiai, felnőtt unokái; menyei nem döbbentek meg, nem torkolták le, nem is legyintette: Jeruzsálem? A szomszédban van, és az IBUSZ mindent elintéz. Garam néni tavaly volt Japánban a fiánál, egyedül: Moszkva-Vlagyivosztoknak repült, s mert ezt az utat már ismerte, India-Törökországon keresztül jött haza; anyanyelvén is csak a tósziget-szilizközi dialektust beszéli, mégsem érte semmi baj, csak Budapesten tévedt el: a Ferihegyi repülőtérről nem talált el a Keleti pályaudvarhoz. Mérnök lánya kísérőjéül szegődött volna, anyja húszezer forintja a takarékban, fedezi az utat. De ő habozott: sírkő is kell az urának. Nemrég nyitottak új temetőt, az első sor sem telt még be az erdő felől, de legnagyobb lánya és fia, a család tekintélyének örökösei, elérték, hogy apjuk tetemének új parcellát nyissanak. Ura most a második sor legelején közvetlenül a ravatalozó mellett nyugszik, úgyszólván díszhelyen, akármilyen síremlék nem állhat ott. Húszezer forintját erre akarta áldozni. Most érintésközelbe került az Olajfák-hegye, a Genezáret tava, a jeruzsálemi templom, amelyben a tizenkét éves gyermek beszélgetett az írástudókkal, Szűz Mária sírja... Sok hónapi fontolgatás, de egyik javára sem tudott dönteni, mígnem döntött helyette a történelem: kitört az izraeli-egyiptomi háború.

Az olvasólámpa bevilágítja a szobát – hígulna már a kinti sötét? Az ágyak fölött két Munkácsy-nyomat: Krisztus Pilátus előtt, Krisztus az Olajfák hegyén. A háború alatt cserélte őket féldísznóért egy menekült, erdélyi úriasszonytól, akinek őrnagy fia másnap az Iparcsatornába fulladt. Ideköltözése előtt a menye két kiürített szobát törtfehérre festetett, segélycsík nélkül, hogy saját holmijával rendezze be. Nászajándékát, a két műértéket visszaakasztotta a hófehér falra – ő is kapott anyósától egy Mária- és egy Krisztus-fejet (színüket a padláson eszi a nap); az új asszony még át sem öltözött, a teherautót csak félig rakták le, de már leemelte a képeket, idehozta az ő szobájába: Ne haragudjék, mama, beleőrülnék, ha gyerekem már a pólyából egy megkorbácsolt és egy keresztre feszített embert bámulna. A szenvedésre, másokéra is, elég ideje lesz, ha megnől.

S teleaggatta a falakat cifra szőttesekkel, szőnyegekkel, mázas tányérokkal, templomos metszetekkel, tarka falinaptárakkal, láncon csüngő egyiptomi királynőkkel. A könyvek közé téglaszínű szobrocskákat dugott. A cserepes kaktuszokkal és vázákkal megterhelt polcok bármikor a kisgyerekek fejére szakadhatnak. Az öregasszony elképzelte, menye azt is megtiltja majd, hogy a gyerekekkel megcsókoltassa az égszínkék köpenyű Mária-szobrot, és a szent karácsony legendáját elmesélje. Ez elmaradt. A két gyerek mesefogyasztása a nagybélű ember étvágyához hasonlított, aki egy ültőre százhúsz szilvásgombócot megevett. Az apjuk gyerekkorából megőrzött meséit a fiatalasszony pótolta meg a könyvekbe gyűjtött magyar, székely, csángó, bánáti, baranyai, csallóközi földolgozásokkal. Öreganyjuk meg regélgette nekik Jézus életét, halálát, föltámadását. – Mesélje csak, mama – biztatta a menye -, én nem engedem kifosztani gyerekeimet az emberi kultúra időtlen értékeiből. Ha megszólítják őket olyan elementáris alkotások, mint Bach passiói, Dante színjátéka, Leonardo Utolsó vacsorája, egy lőcsei vagy bártfai templom, Szent Ágoston megtérése, akkor ne bámuljanak bambán, legyenek, mint visszhang, gondolák tovább. – Templomba nem járnak. Munkácsyt kilakoltatták – ki érti ezeket a fiatalokat?

Nyögve cihelődik zsámolyáról az öregasszony, ismét a szekrényben matat. Két meleg alsószoknyát, fehér, bolyhos ujjast húz a sárga flanell hálóing fölé. Az alsószoknyák madzagját szorosra köti derekán. Az ablakhoz botorog: a szemközti ház ablaka világos, tehát elmúlt négy óra; Süveges Miska az ötös vonattal jár a Vagongyárba. Tekintete a földre téved. Tavasztól a fagy beálltáig ássa, duggatja, kapálja, gyomlálja, öntözi; és mert ők már nem tartanak állatot, ha elvonul a csorda, senki a közelben, kisettenkedik az úttestre, összelapátolja a tehénhulladékot, és áthajigálja a kerítésen – lopott ganéjjal is ajnározza parányi kertjét. A parádés lucfenyőt tizenöt éve ültette, szegélynek örökzöld, a márciusi ibolyától a krizantémig minden évszakot más virág ünnepel. Ékesebb kert nincs a aluban, kivéve Sós Bözsi szegfű-, kardvirág-, rózsaültetvényét, de az nyalábszám vándorol piacra a Skoda hátsó ülésén.

Nem kevés koporsót költöztettek síremlékestül az ótemetőből az újba, de egyik sem különb az uráénál: a pilisi kőfaragó vörösmárvány remeke, tömzsi kőtörzs, vállán kereszttel. A sima lapon az ura neve alatt a vésés: „és neje Ráckevi Gizella 1895-„

Tíz éve fülzúgása van, fejében zsibongás, olykor azt sem érti, amit szemébe ordítanak. Mindenszentekkor a sírnál, míg ő a koszorúkat rendezgette, mérnök lánya súgta az idősebbnek: - Micsoda barbár szokás! Életerős, nem volt még beteg, az influenzát csak hallomásból ismeri, de már odavéseti nevét, születési évét egy fejfára, mint akinek sorsa teljesüléséhez már csak a záró évszám hiányzik. – Már hogy volna barbár! – szisszent fel ötvenéves lánya, maga is nagymama. – Te, én, ő, úgy halunk meg, ahogyan lenyugszik a nap. Nézz körül: az öregasszonyok úgy készülnek a halálra, mint fiatalon a szülésre. Láttál te már fiatalasszonyt, aki terhes, és nem gondoskodik pólyáról, pelenkáról, kisingről főkötőről? Nézz körül a temetőben: ha az asszony hal meg előbb, a férje nevét sosem írják a fejfára. Csak az öreg nő viselős a halállal, a férfi soha.

Újra a zsámolyon csücsül. A szekrénnyel takart ajtó mögül meleg férfihang szivárog át. Szövege nincs, de tudja, fia fölkelt, öt óra, ez a rádió. Iparkodik, hogy a sezlonra dobott göncök közül kihalássza zöld-barna-kockás kaskaruháját; mire a vasalt csizmasarkok dobogása ajtajáig és a kemény kopogás az ő füléig ér, már derekán nyűvi lefelé a vastag kelmét.

- Jó reggelt, anyuka! – A levegő is harsan. – Fagyott az éjjel.

Ő is időjárásjelentéssel költötte a családot valamikor: minden kettő egybefagyott az éjjel.

Jobbjában másfél decis üvegecske, a másikban gyűszűnél alig nagyobb csosza, színig tölti pálinkával, nyújtja az anyjának.

- Jó reggelt – viszonozza az öregasszony. Nem nyúl a pohárkáért, eligazítja csípőjén, lába szárán a ruhát. Fia szőnyegre teszi az üveget, lábához guggol, félkezével húzkodja hátul a megakadt szoknyát. – November van. Mért ne lehetnénk fagyosak az éjszakák?

Belenyal a pálinkába, és már adja is vissza. –Köszönöm. – A kórházban azt is parancsba adták: se bor, se pálinka.

Fia kémleli: nem, ez az arc még nem olyan, mint a temető.

Fölhörpinti az anyja maradékát.

- Anyuka, megtömné a kacsáimat? – hangja, mint a furulya. – Még nincsenek megemésztve.

Ugyan mitől tudná a fia? Ideje sem lehetett kilépni a házból. Fényes csizma, szürke krombi nadrág, dupla nyakú világos pulóver – nem így öltözik, aki a koszos istállóban tocsogó kacsákhoz készül.

- Hát persze, hogy megtömöm – arca derűsen komoly. S már fejkendőjét keresi. Fia könnyedén kifordul – isten vele, anyukám -, ő meg örül a dolognak. Menye is rábízza, ami nem ripsz-ropsz, hanem szakértelmet igénylő, vesződséges munka és ülve véghezvihető. Ő tör diót a rétesbe, egy hétig meggyet magoz befőttnek, két óra hosszat keveri a málnát cukorral, tépkedi a leölt kacsát, a gyerekek piros melegítőjére kék térdet foltoz, a kékre pirosat, utolérhetetlen tökéllyel fejti ki a karaj csontját, válogatja a vetőkrumplit, a rikácsoló baromfisereg kukoricáját ő morzsolja, cefréshordóba maricskázza a férges szilvát, lottyadt barackot, borsót szed levesnek, tíz pár cipőről tünteti el a sarat; néha önkéntes vállalkozásba fog, dühítő károk a nyomában. Menye fűmaggal behintette az udvart, ő csak azt látta, hogy elgazosodott, s mert nála senki nem ismeri jobban a magyar átkot: Verjen meg az isten gyöpös udvarral, rossz szomszéddal! – csekát fogott, és nekilendült az irtásnak. Menye megtántorodott a látványtól, verejtékben úszó, elnyomorodott anyósa sem szaporította a jókedvét.

- De anya, ma már nem a szegénység árulkodó jele a pázsit! Mi nem vagyunk szegények, csak nem tartunk állatot, amik simára tapossák az udvar földjét, kigyúrják a füvet. – Az öregasszony végiggondolta, elballagott fűmagért, az első zápor után suttyomban elvetette. Azt hitték, megéledt a testi erő híján kontárul kipusztított gyep.

Meleg ruhája elé kötény, fejére vastag kendő, megint az ablakhoz ballag. Kinyitja, hogy eldönthesse, milyen öltözék szükséges még a töméshez. A luc fölső szintjéről hallatszik a vadgalambszó, de a párjagalamb a kornyadott virágszálak között lépeget, keresgél. Te bugyuta. Hát azt hiszed itt még vannak giliszták? Fagyos a föld. – A madár figyelmesen hallgatja magas pártfogóját, aki ugyanúgy az udvar tartozéka, mint a kút. A pártfogó is tudja, hogy összetéveszthetetlenek, bárakárhány madár tolvajkodhat az udvaron, ezek az övéi. Aminthogy száz közül is kiválasztaná a saját söprűjét, lekvárfőző üstjét, szárítókötelét, füleseit, lazsnáját, virágcserepeit; érzelmi viszonyban van a házban, fiókokban, pajtában, udvaron, kis- és nagykertben lelhető minden szerves és szervetlen lénnyel, készséggel – a menye azzal gyanúsítja, „mama még az esővizet is megismeri”.

Egy vasárnap itt üldögélt a zsámolyon, villanyt gyújtani röstellt, s a félig takart ajtó mögül kihallotta a mérnök lánya meg-megbicsakló hangját: Itthon vagyok egy hete, és látom, hogy anyuka minden reggel három óra hosszáig öltözködik. Ugyan, volt-e olyan korszaka az életemnek, tizennyolc, harminc vagy negyvenéves koromban, amikor ezt a háromórás napi tortúrát, ezeket a mindennapi önfeltámasztást minden reggel végigkínlódtam volna, pusztán azért, hogy életben maradjak? Soha! Mi már csak silány kópiái vagyunk anyánknak, ő az eredeti.

- Az élet soha nem puszta – dünnyögi az öregasszony; fölveszi szalonnás, de hátát, derekát oltalmazó bundabekecsét, kilép, szétnéz a lépcsőn, és azonossá lesz önmagával. Gémeskútnál, kéménynél, tévéantennánál magasabb nagyagácifa volt birodalma vonatkozási pontja, meghatározta a teret. Irdatlan koronája a futballpálya-méretű udvarnak szolgáltatott árnyékot. Ágai rezzenéséből ötvennyolc éve olvassa le a napi időjárást. Döbbenet szirénázik benne: eltűnt a nagyagácifa! (Ötvennyolc év előtti idejöttekor, már az anyósának is a nagyagácifa volt, nem egy fa az udvar végében.) Emlékezete működni kezd: a múlt vasárnap vágta ki a fia a félhalott fát, két napig fűrészelte a gép, a hasábfa elfoglalta a fél pajtát. Három odújában találtak madártojást, elszáradt diót rozsdás kisollót, rézkarikát, a pajta fölötti combvastag ághajlatban tányérnagy vadgalambfészket.

Íme, itt lakott a most hajléktalan madárpár, látnivaló, hogy áttelelnének a kiskert fenyőfáján, de miből rakjanak fészket? Mióta kombájn aprítja törekké a kalászosok szárát, szérűn, országúton, árukba söpörve sem lelnek egyetlen ép szalmaszálat. Ezért panaszkodnak szakadatlanul. A pajtasarokban, a funkcióját vesztett, korhadó szekér alatt (a szövetkezet sem vette át) mintha kallódna egy kis marék szalma. Fia nem nézi el a szemetet, de szerencse, hogy nem ér be oda a vesszősöprű nyele. Megviselten térdre ereszkedik, felsőtestét a szekér alá nyomorítja, beljebb préseli, ujjaival összegereblyéz egy maroknyi hosszú, fénylő, ropogó szalmaszálat. A virágoskertbe óvakodik vele, gondosan a búgó fenyő alá helyezi, hátrál és megvárja, míg az egyik leejti magát és csőrével fölemel egy szálat.


(Forrás: Aranyasszony antológia)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése