A
postavonat szikrázó zakatolása, vadgalambbúgás az ablak előtt, utcai
villanyfény hintája a falakon, vérként áramló öröm a fejben, a bordák alatt, a
hastájékon – az öregasszony arra ébred, hogy él. Már kétszer az orvos
injekciója támasztotta föl fényes délelőtt: tiszta hálóing, személyi
igazolvány, szappan, evőeszköz, szemüveg, mentők, kórház – istenem, csak többet
ne! Elbocsátáskor azt mondják, ha nehéz is, mozogjon sokat, erőltesse, mert a
hetvenhét évesnek halála az ágy, ha többet van benne, mint lábon.
Este
hét óta feküdt az ágyon – s nem fordítva -, mégis őt gyűrte össze az ágy. Bot a
keze, derekában rozsdás csigolyák, a visszerek csatornáin akadozik a vér. Húzza
az ágy, nem eresztené, lebegtetné az idők végezetéig. Mintha tömött búzászsákot
hengergetne odább, az olvasólámpáig való félfordulat olya. A tejüveg-fényben
megszületik a szobasarok: cserépkályha, ruhásszekrény (félig takar egy ajtót,
mely a szomszéd szobába vezetett), bordó szőnyeg az ágy előtt, a szőnyegen
zsámoly és lábbeli. Az éjjeliszekrényen kicsi fénykaréj alatt könyv, benne
szemüveg, mellette lantlábú mahagóni állóóra, nyolcnaponkint fölhúzandó; üvege
nincs, mindegy, mit mutat, neki elég hogy éjjel háromkor megy a postavonat,
ahhoz igazítja. Mérnök lánya hozta aranylakodalmukra – reggelente erről jut
eszébe az ura. Már nem bosszantja, mint életében, és nem is hiányzik, mint
holta után egy-két évig a szomszéd ágybéli hortyogás, krákogás, harákolás,
hurutos torokreszelés és nyomban utána gyufasercegés, az első szivar bűze. Hét
évvel volt idősebb az ura. Nem akarja számolni az éveket, de a halál napján
született, reggeltől estig itt ugrándozó unokája emlékezteti: eddig hat évvel
élte túl az elhunytat.
Kezével
ülő helyzetbe egyensúlyozza magát, dagadt lábát kihúzta vastag dunyhája alól
lelógatja, és megpróbálja közelebb piszkálni a zsámolyt, de csak nagyujjával
érintheti. Kikotorja fogsorát a párna alól, meggyérült kontyából kiveszi a
körfésűt, elegyengeti feje tetején az átlátszó kócot (Második agyvérzése után
menyét szólította: A fogam?... A gyerekek?... A pénzem?...) Este fürdött, a
tiszta hálóingben, tiszta bőrében majdnem jól érzi magát, csak ne volna nehéz,
mint a sár.
Háromszáz
búcsújáró közt a legfiatalabbként zarándokolt Mariazellbe tizenhét évesen.
Aranyhímzésű, nagy rojtú, villogó fénylő zászlók és feszület alatt meneteltek
mezítláb, zsolozsmák hullámzottak végig a hosszú meneten, áradtak a júniusi
mezőkre; nem ugyanabban a ritmusban kígyózott az ének, ahogyan a kántor
jelezte, még a szöveg is megmásult: nem is a szöveg vagy a dallam segítette az
áhítatot, hanem a magafeledkezés gyönyöre, éneklésé a nagy létszámú sokaságban.
A processziót záró szekereken elemózsiásbatyuk, nyomorékok, nyavalyatörősök,
öregek, fájós lábúak. A hétcsévéjű kutat ma is látja, egy délután letanyáztak
ott, itták vizét, mosták lábukat. Ahol a bámészkodó falusiak csak németül
beszéltek, tudni lehetett, hogy elhagyták a történelmi Magyarországot. Egy
osztrák kocsmáros meg vastag, bánatos felesége, örökbe akarta fogadni a
kétasszonynapi lányt, csitrit, fruskát, mezítlábas tücsköt, akit egyetlen este
láttak mindössze, de talpraesettsége elbűvölte őket, amint a fájós lábú öregek
fekhelyéhez térült-fordult a vacsorával. Sokszor elgondolta, amikor terhek
roskasztották és egy gond éjjel hét másikat ugratott föl miként alakul élete,
ha a kocsmároséknál marad? A rémületesen magas hegy tetején ágaskodó templomban
gyermekét ölelő Istenanyából csak térdroskasztó hála, ámulat, suhogó pompájú
főpásztorok, a tömjénfüstben és hallelujában úszó templombelső káprázata, mint
egy millió gyertyájú hatalmas karácsonyfa, melegítette emlékezetét és mélyült
kiirthatatlan vággyá, eljutni az igazi forráshoz: Jeruzsálem! A Szentföld!
Egy
szobája és konyhája van az öregasszonynak, a ház többi traktusát családjával a
fia lakja. Háromszobásra épült a harmincas években – legnagyobbként az utcában
-, de a menye szűknek, ügyetlen beosztásúnak ítélte, s mihelyt megmelegedett, a
fölismerhetetlenségig átalakította, ha az öregember föltámadna, nem találna
haza a temetőből. Neki már fürdőszoba is kellett, meg huszonötezer forintos
motor, mert a faluban nincsen csatornázás. Van vízcsap a menye konyhájában, a
kút mellett, a régi istállóban, ahol most szenet, fűtőolajat tárolnak és tömik
a kacsákat, csak az ő konyhájába nem vezették be. Vigyen tőlem, mama, ajánlotta
a menye, hiszen közös verandára nyílik a két helyiség. De minek? Jó őneki az
udvari vagy télen az istállói csap. Különben is, napközben egyedül van itthon,
és bár a menye sokszor megmutatta, hol tartja a kulcsokat, ő nem vetemedik
arra, hogy kinyisson egy bezárt ajtót. Mért csak az ő konyhájából maradt el a
vízcsap? Persze, ha ő meghal, azzal a parányi térséggel megtoldhatják a
szobájukat. Ezt csak legnagyobb lányának panaszolta, aki hetente látogatja
tömött szatyorral: bor, sült tészta, füstölt kolbász, kókuszos csokoládé; menye
mégis megneszelte valahonnan, s nem átallotta a szemébe hazudni: de, mama, hisz
maga nem engedte beszerelni.
A
zsámolyra roskadt, és hosszan vesződik, míg visszerektől deformált lábát és
jóltáplált, a férfit bolondító ívet ég őrző csípőjét belegyömöszöli a kiszemelt
bundanadrágba. Hátát a csempékkel melengetve a zsámolyon felejti magát:
ötvenhárom éve, Mariazell óta dédelgetett álmát csak az ura halála után merte
hangosan kimondani: a Szentföld! Mióta beléptek a termelőszövetkezetbe,
birodalma az ablak előtti virágoskertre zsugorodott, rákapott az olvasásra; s
mert tudta, hogy repes az őszsidók, ókeresztények világáért, menye hordta neki
a Bibliát. A zsidó háborút, a Ben Hurt, a Quo vadis?-t, a József és testvéreit,
a Megszabadított Jeruzsálemet, fél tucat Jézus életét más-más szerzőtől, a
Római katakombákat – ennyi érzelmi merénylet felszínre lökte a céllá vált
rögeszmét.
És
mi történt? Lányai, vejei, fiai, felnőtt unokái; menyei nem döbbentek meg, nem
torkolták le, nem is legyintette: Jeruzsálem? A szomszédban van, és az IBUSZ
mindent elintéz. Garam néni tavaly volt Japánban a fiánál, egyedül:
Moszkva-Vlagyivosztoknak repült, s mert ezt az utat már ismerte,
India-Törökországon keresztül jött haza; anyanyelvén is csak a
tósziget-szilizközi dialektust beszéli, mégsem érte semmi baj, csak Budapesten
tévedt el: a Ferihegyi repülőtérről nem talált el a Keleti pályaudvarhoz.
Mérnök lánya kísérőjéül szegődött volna, anyja húszezer forintja a takarékban,
fedezi az utat. De ő habozott: sírkő is kell az urának. Nemrég nyitottak új temetőt,
az első sor sem telt még be az erdő felől, de legnagyobb lánya és fia, a család
tekintélyének örökösei, elérték, hogy apjuk tetemének új parcellát nyissanak.
Ura most a második sor legelején közvetlenül a ravatalozó mellett nyugszik,
úgyszólván díszhelyen, akármilyen síremlék nem állhat ott. Húszezer forintját
erre akarta áldozni. Most érintésközelbe került az Olajfák-hegye, a Genezáret
tava, a jeruzsálemi templom, amelyben a tizenkét éves gyermek beszélgetett az
írástudókkal, Szűz Mária sírja... Sok hónapi fontolgatás, de egyik javára sem
tudott dönteni, mígnem döntött helyette a történelem: kitört az
izraeli-egyiptomi háború.
Az
olvasólámpa bevilágítja a szobát – hígulna már a kinti sötét? Az ágyak fölött
két Munkácsy-nyomat: Krisztus Pilátus előtt, Krisztus az Olajfák hegyén. A
háború alatt cserélte őket féldísznóért egy menekült, erdélyi úriasszonytól,
akinek őrnagy fia másnap az Iparcsatornába fulladt. Ideköltözése előtt a menye
két kiürített szobát törtfehérre festetett, segélycsík nélkül, hogy saját
holmijával rendezze be. Nászajándékát, a két műértéket visszaakasztotta a
hófehér falra – ő is kapott anyósától egy Mária- és egy Krisztus-fejet
(színüket a padláson eszi a nap); az új asszony még át sem öltözött, a
teherautót csak félig rakták le, de már leemelte a képeket, idehozta az ő
szobájába: Ne haragudjék, mama, beleőrülnék, ha gyerekem már a pólyából egy
megkorbácsolt és egy keresztre feszített embert bámulna. A szenvedésre,
másokéra is, elég ideje lesz, ha megnől.
S
teleaggatta a falakat cifra szőttesekkel, szőnyegekkel, mázas tányérokkal, templomos
metszetekkel, tarka falinaptárakkal, láncon csüngő egyiptomi királynőkkel. A
könyvek közé téglaszínű szobrocskákat dugott. A cserepes kaktuszokkal és
vázákkal megterhelt polcok bármikor a kisgyerekek fejére szakadhatnak. Az
öregasszony elképzelte, menye azt is megtiltja majd, hogy a gyerekekkel
megcsókoltassa az égszínkék köpenyű Mária-szobrot, és a szent karácsony
legendáját elmesélje. Ez elmaradt. A két gyerek mesefogyasztása a nagybélű
ember étvágyához hasonlított, aki egy ültőre százhúsz szilvásgombócot megevett.
Az apjuk gyerekkorából megőrzött meséit a fiatalasszony pótolta meg a könyvekbe
gyűjtött magyar, székely, csángó, bánáti, baranyai, csallóközi
földolgozásokkal. Öreganyjuk meg regélgette nekik Jézus életét, halálát,
föltámadását. – Mesélje csak, mama – biztatta a menye -, én nem engedem
kifosztani gyerekeimet az emberi kultúra időtlen értékeiből. Ha megszólítják
őket olyan elementáris alkotások, mint Bach passiói, Dante színjátéka, Leonardo
Utolsó vacsorája, egy lőcsei vagy bártfai templom, Szent Ágoston megtérése,
akkor ne bámuljanak bambán, legyenek, mint visszhang, gondolák tovább. –
Templomba nem járnak. Munkácsyt kilakoltatták – ki érti ezeket a fiatalokat?
Nyögve
cihelődik zsámolyáról az öregasszony, ismét a szekrényben matat. Két meleg
alsószoknyát, fehér, bolyhos ujjast húz a sárga flanell hálóing fölé. Az
alsószoknyák madzagját szorosra köti derekán. Az ablakhoz botorog: a szemközti
ház ablaka világos, tehát elmúlt négy óra; Süveges Miska az ötös vonattal jár a
Vagongyárba. Tekintete a földre téved. Tavasztól a fagy beálltáig ássa,
duggatja, kapálja, gyomlálja, öntözi; és mert ők már nem tartanak állatot, ha
elvonul a csorda, senki a közelben, kisettenkedik az úttestre, összelapátolja a
tehénhulladékot, és áthajigálja a kerítésen – lopott ganéjjal is ajnározza
parányi kertjét. A parádés lucfenyőt tizenöt éve ültette, szegélynek örökzöld,
a márciusi ibolyától a krizantémig minden évszakot más virág ünnepel. Ékesebb
kert nincs a aluban, kivéve Sós Bözsi szegfű-, kardvirág-, rózsaültetvényét, de
az nyalábszám vándorol piacra a Skoda hátsó ülésén.
Nem
kevés koporsót költöztettek síremlékestül az ótemetőből az újba, de egyik sem
különb az uráénál: a pilisi kőfaragó vörösmárvány remeke, tömzsi kőtörzs,
vállán kereszttel. A sima lapon az ura neve alatt a vésés: „és neje Ráckevi
Gizella 1895-„
Tíz
éve fülzúgása van, fejében zsibongás, olykor azt sem érti, amit szemébe
ordítanak. Mindenszentekkor a sírnál, míg ő a koszorúkat rendezgette, mérnök
lánya súgta az idősebbnek: - Micsoda barbár szokás! Életerős, nem volt még
beteg, az influenzát csak hallomásból ismeri, de már odavéseti nevét, születési
évét egy fejfára, mint akinek sorsa teljesüléséhez már csak a záró évszám
hiányzik. – Már hogy volna barbár! – szisszent fel ötvenéves lánya, maga is
nagymama. – Te, én, ő, úgy halunk meg, ahogyan lenyugszik a nap. Nézz körül: az
öregasszonyok úgy készülnek a halálra, mint fiatalon a szülésre. Láttál te már
fiatalasszonyt, aki terhes, és nem gondoskodik pólyáról, pelenkáról, kisingről
főkötőről? Nézz körül a temetőben: ha az asszony hal meg előbb, a férje nevét
sosem írják a fejfára. Csak az öreg nő viselős a halállal, a férfi soha.
Újra
a zsámolyon csücsül. A szekrénnyel takart ajtó mögül meleg férfihang szivárog
át. Szövege nincs, de tudja, fia fölkelt, öt óra, ez a rádió. Iparkodik, hogy a
sezlonra dobott göncök közül kihalássza zöld-barna-kockás kaskaruháját; mire a
vasalt csizmasarkok dobogása ajtajáig és a kemény kopogás az ő füléig ér, már
derekán nyűvi lefelé a vastag kelmét.
-
Jó reggelt, anyuka! – A levegő is harsan. – Fagyott az éjjel.
Ő
is időjárásjelentéssel költötte a családot valamikor: minden kettő egybefagyott
az éjjel.
Jobbjában
másfél decis üvegecske, a másikban gyűszűnél alig nagyobb csosza, színig tölti
pálinkával, nyújtja az anyjának.
-
Jó reggelt – viszonozza az öregasszony. Nem nyúl a pohárkáért, eligazítja
csípőjén, lába szárán a ruhát. Fia szőnyegre teszi az üveget, lábához guggol,
félkezével húzkodja hátul a megakadt szoknyát. – November van. Mért ne
lehetnénk fagyosak az éjszakák?
Belenyal
a pálinkába, és már adja is vissza. –Köszönöm. – A kórházban azt is parancsba
adták: se bor, se pálinka.
Fia
kémleli: nem, ez az arc még nem olyan, mint a temető.
Fölhörpinti
az anyja maradékát.
-
Anyuka, megtömné a kacsáimat? – hangja, mint a furulya. – Még nincsenek
megemésztve.
Ugyan
mitől tudná a fia? Ideje sem lehetett kilépni a házból. Fényes csizma, szürke
krombi nadrág, dupla nyakú világos pulóver – nem így öltözik, aki a koszos
istállóban tocsogó kacsákhoz készül.
-
Hát persze, hogy megtömöm – arca derűsen komoly. S már fejkendőjét keresi. Fia
könnyedén kifordul – isten vele, anyukám -, ő meg örül a dolognak. Menye is
rábízza, ami nem ripsz-ropsz, hanem szakértelmet igénylő, vesződséges munka és
ülve véghezvihető. Ő tör diót a rétesbe, egy hétig meggyet magoz befőttnek, két
óra hosszat keveri a málnát cukorral, tépkedi a leölt kacsát, a gyerekek piros
melegítőjére kék térdet foltoz, a kékre pirosat, utolérhetetlen tökéllyel fejti
ki a karaj csontját, válogatja a vetőkrumplit, a rikácsoló baromfisereg
kukoricáját ő morzsolja, cefréshordóba maricskázza a férges szilvát, lottyadt
barackot, borsót szed levesnek, tíz pár cipőről tünteti el a sarat; néha
önkéntes vállalkozásba fog, dühítő károk a nyomában. Menye fűmaggal behintette
az udvart, ő csak azt látta, hogy elgazosodott, s mert nála senki nem ismeri
jobban a magyar átkot: Verjen meg az isten gyöpös udvarral, rossz szomszéddal!
– csekát fogott, és nekilendült az irtásnak. Menye megtántorodott a látványtól,
verejtékben úszó, elnyomorodott anyósa sem szaporította a jókedvét.
-
De anya, ma már nem a szegénység árulkodó jele a pázsit! Mi nem vagyunk
szegények, csak nem tartunk állatot, amik simára tapossák az udvar földjét,
kigyúrják a füvet. – Az öregasszony végiggondolta, elballagott fűmagért, az
első zápor után suttyomban elvetette. Azt hitték, megéledt a testi erő híján
kontárul kipusztított gyep.
Meleg
ruhája elé kötény, fejére vastag kendő, megint az ablakhoz ballag. Kinyitja,
hogy eldönthesse, milyen öltözék szükséges még a töméshez. A luc fölső
szintjéről hallatszik a vadgalambszó, de a párjagalamb a kornyadott virágszálak
között lépeget, keresgél. Te bugyuta. Hát azt hiszed itt még vannak giliszták?
Fagyos a föld. – A madár figyelmesen hallgatja magas pártfogóját, aki ugyanúgy
az udvar tartozéka, mint a kút. A pártfogó is tudja, hogy
összetéveszthetetlenek, bárakárhány madár tolvajkodhat az udvaron, ezek az
övéi. Aminthogy száz közül is kiválasztaná a saját söprűjét, lekvárfőző üstjét,
szárítókötelét, füleseit, lazsnáját, virágcserepeit; érzelmi viszonyban van a
házban, fiókokban, pajtában, udvaron, kis- és nagykertben lelhető minden
szerves és szervetlen lénnyel, készséggel – a menye azzal gyanúsítja, „mama még
az esővizet is megismeri”.
Egy
vasárnap itt üldögélt a zsámolyon, villanyt gyújtani röstellt, s a félig takart
ajtó mögül kihallotta a mérnök lánya meg-megbicsakló hangját: Itthon vagyok egy
hete, és látom, hogy anyuka minden reggel három óra hosszáig öltözködik. Ugyan,
volt-e olyan korszaka az életemnek, tizennyolc, harminc vagy negyvenéves
koromban, amikor ezt a háromórás napi tortúrát, ezeket a mindennapi
önfeltámasztást minden reggel végigkínlódtam volna, pusztán azért, hogy életben
maradjak? Soha! Mi már csak silány kópiái vagyunk anyánknak, ő az eredeti.
-
Az élet soha nem puszta – dünnyögi az öregasszony; fölveszi szalonnás, de
hátát, derekát oltalmazó bundabekecsét, kilép, szétnéz a lépcsőn, és azonossá
lesz önmagával. Gémeskútnál, kéménynél, tévéantennánál magasabb nagyagácifa
volt birodalma vonatkozási pontja, meghatározta a teret. Irdatlan koronája a
futballpálya-méretű udvarnak szolgáltatott árnyékot. Ágai rezzenéséből
ötvennyolc éve olvassa le a napi időjárást. Döbbenet szirénázik benne: eltűnt a
nagyagácifa! (Ötvennyolc év előtti idejöttekor, már az anyósának is a
nagyagácifa volt, nem egy fa az udvar végében.) Emlékezete működni kezd: a múlt
vasárnap vágta ki a fia a félhalott fát, két napig fűrészelte a gép, a hasábfa
elfoglalta a fél pajtát. Három odújában találtak madártojást, elszáradt diót
rozsdás kisollót, rézkarikát, a pajta fölötti combvastag ághajlatban tányérnagy
vadgalambfészket.
Íme,
itt lakott a most hajléktalan madárpár, látnivaló, hogy áttelelnének a kiskert
fenyőfáján, de miből rakjanak fészket? Mióta kombájn aprítja törekké a
kalászosok szárát, szérűn, országúton, árukba söpörve sem lelnek egyetlen ép
szalmaszálat. Ezért panaszkodnak szakadatlanul. A pajtasarokban, a funkcióját
vesztett, korhadó szekér alatt (a szövetkezet sem vette át) mintha kallódna egy
kis marék szalma. Fia nem nézi el a szemetet, de szerencse, hogy nem ér be oda
a vesszősöprű nyele. Megviselten térdre ereszkedik, felsőtestét a szekér alá
nyomorítja, beljebb préseli, ujjaival összegereblyéz egy maroknyi hosszú,
fénylő, ropogó szalmaszálat. A virágoskertbe óvakodik vele, gondosan a búgó
fenyő alá helyezi, hátrál és megvárja, míg az egyik leejti magát és csőrével
fölemel egy szálat.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése