Barabás Tibor (1911-1984): Első lecke

Negyven esztendővel ezelőtt írtam meg első novellámat. A címe közvetlen volt és egyszerű: „A császár”. Aelius Hadriánról, Traján császár gyámfiáról, Svetónius kortársáról szólt. A novella, mármint maga a történet a cirkuszban kezdődött, Pompeja Plotina császárnő szökőkútja mellett és Hadrián hadigályáján folytatódott, később elvezette az olvasót Martius Turbó ciprusi táborába. Írásom telve volt mély platonizmussal, Anatole France-tól tanult filozófiai érvekkel és szembeötlő volt hangon előkelősége.

Ezzel egyidejűleg címíró voltam a Monori Magnál. Hirdetés útján jutottam ide, félesztendős munkanélküliség után. Anyámmal és hét testvéremmel nyomorogtunk, télikabátom még sohase volt, s ha jól emlékszem, akkor is lyukas volt a cipőm. Ez időben már egyedül aludtam egy rozsdás háromlábú vaságyon. Mindennapi legfőbb igyekvésem megírni naponta az ezer címet, mert ha nem... Hat pengőt fizettek ezer borítékért. A nagybirtokosok címtárából repcemagot ajánlottam vidékre. Nincs rosszabb címanyag a világon – elhihetik nekem – hisz írtam én már címeket másutt is... Az a sok rang és cím... és a grófok olyanok, ha elfelejted például, hogy valóságos belső titkos... fel sem bontják a borítékot...

Persze, most nem értik, hogy mi köze van a címírásnak Hadriánhoz, a római császárhoz? Hisz éppen ezt akarom elbeszélni.

Egyszóval „Az Újság” vasárnapi számában megjelent az írásom. Váratlanul. Beküldtem a szerkesztőnek és nyomban kiadta. Hisz olyan kézenfekvő volt a tárgy és a hang előkelősége, nemessége... maga a történet akkor jutott eszembe a Monori Magnál, amikor rájöttem arra, hogy az asztmás Meyer bácsi kilopja megírt borítékaimat a ládámból és a magáéba csempészi. Krausz cégvezető pedig azzal fejezte be a csetepatét, hogy úgy kirúg...

Szombat este volt. Az Oktogon minden lámpája és neonja világított. Ott álltam az Odol-reklám alatt a járdaszigeten, a fényözönben, s kezemben remegett az újság.

Beleszédültem a sikerbe. A friss újság nyers festékszaga szállt felém és bódítóbb volt minden illatnál. Ott, az Odol-reklám alatt nyomtatásból tekintett rám Hadrián császár gályás, illatos, szökőkutas világa. Az a nagy és előkelő világ, amelyet én álmodtam meg a nagybirtokosok címtára felett Meyer bácsi mellett a Monori Magnál.

Mire hazaértem, már mindenki aludt, a mama is, Tercsi, Jóska, Poldi is... De én nem hunytam le a szemem. Egész éjsaka Hadriánnal, Trajánnal, Cornliussal, Pompeja Plotinával s még néhány előkelő római úrral és hölggyel beszélgettem a legválasztékosabb hangon s lelkem velük szállt a bordó bársonnyal bevont császári gálya nyomán, a krétai vizek felett.

A mama mindig hajnalban ébredt. Megszokta még hímzőlány korában, mert Óbudáról, a Lajos utcából gyalog járt be Pestre, hogy mások kelengyéjére hímezzen monogrammot s hullajtsa könnyeit. Ki veszi majd feleségül, kelengye, hozomány nélkül...? Tizenkét gyereket szült, kilencet felnevelt, hetet árvaságban, apa nélkül. Fáztunk, éheztünk... Forgót, raffialádákat és lombfűrészjátékokat árultunk, zálogba vittük a párnát, a cihát... Hétéves voltam s a szomszédok azt mondták, hogy okos vagyok. Szerettem a zálogház zsivaját, az alkudozást, a fonográfok próbálgatását...

A mama felébredt, hallottam motozását.

- Mi az, már fenn vagy? – kérdezte és mámoros szememben nyomban meglátta, hogy valami történt.

- Mi van veled?

- Nézd, mama, nézd az újságot... az első novellám... látod...

- Látom – mondta és világoskék, éles tekintetű szeme mintha elhomályosult volna... Leült az ágylábához, történetesen ahhoz, amely csonka volt... Vaskeretű szemüvegét magas homlokára tolta s mint amikor teljes figyelemmel fordul valami felé, mezítelen lábán kínzó bütykeit nézte...

- Olvasd csak – szólt felindultan – olvasd! Mi a címe, a cím az nagyon fontos...

- Címe: „A császár”.

- „A császár” – ismételte akadozva. – „A császár”... Szóval egy uralkodó. Olvass csak... – És erre a szóra valami rossz érzés indult el a szívemből.

Olvastam. A mama hallgatott, merőn nézte visszeres lábát. A fórumjelenetnél, ahol Svetónius világosan megmagyarázta a lét efemer voltát és Pompeja Plotina függőkertjéig kíséri császári barátját, a mama rám emelte nyílt, kék szemét, idegen, hideg fénnyel. És mennél inkább magával ragadott hangom, képzeletem, ő annál jobban távolodott tőlem.. Hangosabban olvastam, mintha a hang elűzhette volna, ami közénk ékelődött, mintha ezáltal behatolhattam volna érzékeny szívébe, egyszerű, de metsző értelmébe...

- Ó, Hadrián! – fordult Cornélius barátjához. – Ám, járj te is az istenek nyomán, kövesd Mars hadisten parancsait, vidd légiódat keletre, kövesse gályád a sirályszárnyú szél... De engem, császári úr, barátodnak többé ne tekints... – fejeztem be zengőn az elbeszélést és merőn néztem a mamát. Hajlottan ült ágyam lábánál, anélkül, hogy akár egy percre is levette volna bütykeiről a szemét és hűvösen így szólt:

- Hogy is hívják azt az idegen urat... fiam?...

- A császárt? – kérdeztem.

- Azt, a főszemélyt?

- Hadriánnak.

- Hadrián, Hadrián... – ismételte. – Szép... szép. De mondd csak, fiam, miért nem írsz te nekünk? – és metszően rám pillantott..

- Nekünk? Ki az a nekünk? – kérdeztem...

- Nekünk – mondta és a lábát nézte. – Nekünk, mezítlábasoknak! – Azzal választ sem várva, feltápászkodott és indult a konyhába, begyújtani. Most is látom ingó, öreg lépteit, szüléstől, munkától megtört testét, hajlott hátát és távolból hallom, amint neheztelőn mormolja annak az idegen, annak a vad idegen úrnak a nevét: Hadrián... Hadrián...

(Forrás: Aranyasszony antológia)