Tabák András (1938-2014): Karácsonyi ének (részlet)

 - Ki az? – szólt ki anyu az éles, hosszú csöngetésre.

- Én vagyok, nagyságos asszony. A szomszédjuk.

Felismertük a hangjáról, anyu mégis hangosan rákérdezett:

- Ön az, százados úr?

Ily módon figyelmeztette aput. S mögöttem máris kitárult az ebédlőajtó, hallottam, amint a sötétben apu eloson mellettünk, és nesztelenül benyit a fürdőszobába.

Lejátszódott a szokásos jelenet. Anyu mérgelődött, szidott az elhányt kulcscsomó miatt, és pedig, mint ilyenkor rendesen, izgalmamban igazi könnyeket sírtam.

Noel bácsi egyenruhában volt, de hajadonfőtt.

Összecsapta a bokáját, és meghajolt.

- Elnézést kérek a késői zavarásért, nagyságos asszony! De úgy gondoltam, szomszédok vagyunk, illik végre levizitálnom. A kislegénynek – mosolygott rám amúgy is megígértem, hogy egyszer majd elbeszélgetünk.

- Fáradjon beljebb, százados úr! – invitálta kedvesen anyu.  Egy teával megkínálhatom? – kérdezte már odabent. – Valódi, békebeli tea.

- Ó, egy igazi, jó teának már az illatát is elfeledtem! – nevetett a bácsi, s újból meghajolt, köszönettel elfogadta, miközben levette bepárásodott szemüvegét, és egy puha bőrdarabkával megtörölgette.

Nem, gondoltam ismét, nem látszik se gonosznak, se félelmesnek. Főleg így nem, szemüveg nélkül, vaksin hunyorogva... Ez, furamód, megnyugtatott. Egy vaksi emberben valahogy nincs semmi ijesztő. S bár tudtam, hogy apunak persze előle is el kell bújnia a rejtekhelyére, csipetnyi szorongást sem éreztem, nemhogy félelmet, mint máskor, ha valaki bejött hozzánk. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán beavathatnánk a titkunkba. Hiszen ha ezentúl ő is vigyázna ránk, nagyobb biztonságban lehetnénk. Ekkor azonban felötlött bennem apu múltkori figyelmeztetése, és iparkodtam minél gyanakvóbb szemmel figyelni őt.

De mégoly gyanakvó szemmel is csak csupa jót állapíthattam meg. Noel bácsi remek társalgó volt, tréfás kedvű és élvezetes beszédű, kifogyhatatlan a mulatságos történeteiből, a közvetlensége meg olyan természetesnek hatott, mintha réges-régi ismerősünk lenne, s ki tudja, mióta látogatna már bennünket. Emellett roppant udvarias volt, a figyelmesnél is figyelmesebb. Anyunak különböző kedvességeket mondott, engem hol kislegénynek, hol fiatalembernek szólított (főleg az utóbbit éreztem hízelgőnek), és közben hosszú finom kezével meg-megcirógatta a fejemet - arcáról–pillanatra sem tűnt el a mosoly.

Anyu szíves volt hozzá. A legszebb porcelán készletet vette elő a vitrinből – azt, amelyikre nekem még csak ránéztem se volt tanácsos -, és abban szolgálta fel neki a teát, a történetein pedig olyan pompásan mulatott, hogy hálásabb hallgatóságot Noel bácsi nem is kívánhatott volna magának. Mulatott, nevetgélt, néha egyenesen felkacagott, s közben hátravetette a fejét, válláig érő, mézszínű haja röpdösött, és nagy barna szemében valami dévaj, szertelen vidámság táncolt. Rég nem láttam anyut ilyennek. Ilyen könnyednek, fesztelennek, jókedvűnek.

Hamarosan meg is sokalltam egy kicsit. Mert annak ugyan örültem, hogy végre egyszer jókedvű, s nem kevésbé annak, hogy immár kétségtelenül be kell látnia, mekkorát tévedett a százados bácsit illetően, és mégiscsak nekem lett igazam, de azért ez a túlcsorduló, nagy-nagy vidámság valamiképp elszomorított. Hát neki nem jut eszébe apu? Nem jut eszébe, hogy ott lapul a búvóhelyén, és hogy milyen rossz ott neki, mialatt mi itt teázunk meg vidámkodunk?

Ekkor már feltűnt, hogy beszélgetés közben Noel bácsi többször is figyelmesen körülnéz a szobában. Különösen a fekete pianínó keltette fel az érdeklődését.

Kisvártatva meg is kérdezte: - Talán ön zongorázik, nagyságos asszonyom?

- Nem, nem – tiltakozott anyu félig nevetve, félig sajnálkozva.  Ez csak úgy megvan, régi családi darab. A kisfiam gyakorolgat rajta. Az első emeleti zongoratanártól, Pelikán úrtól vesz leckéket.

Sötét pillantást vetettem rá. El voltam készülve, hogy a vendégek előtti szokásos kínzatásom következik: üljek nyomban oda, és játsszam valamit!

Nem ez történt. Noel bácsi ugrott fel az asztal mellől, ő lépett a pianínóhoz.

- Szabad, nagyságos asszonyom? – s anyu beleegyező bólintására felnyitotta a billentyűsor fedelét.  Pompás hangszer – mondta élénken -, Förster, nagyságos asszonyom, August Förster! Patinás, nagy hírű márka, a legkiválóbbak egyike... Megengedi?

Helyet foglalt a támlátlan bársonyszéken, és fejét oldalra hajtva, leütött néhány billentyűt. Ismét láthattam különösen keskeny, hosszú ujjú kezét.

- Gyönyörű hangja van - jegyezte meg -, de meglehetősen rég hangolhatták. Tudniillik eredetileg magam is zenetanár vagyok – mosolygott hátra futólag anyura -, valaha pedig zongoraművésznek készültem. Világjáró, nagy pianistának lenni – ez volt az álmom. sajnos, nem futotta a tehetségemből.

Végigjártatta ujjait a billentyűkön, majd játszani kezdett. A hangszer feldübörgött, telt, zengő hangok töltötték be a szobát. Sose képzeltem volna, hogy ilyen viharzó mennydörgés csalható elő egy pianínóból. Megbabonázva figyeltem. Játék közben is mindegyre mosolygott. Vékony ajkára mintha csak ráfagyott volna a mosoly.

- Liszt – mondta – Az ő darabjait ifjúkorom óta különösen kedvelem. Csupa erő, férfiasság...

Hirtelen abbahagyta, lecsukta a pianínó fedelét.

- Szépen laknak – bólogatott elismerően. – Milyen meghitten otthonos itt minden. És mennyi értékes festmény! Szőnyi, Márffy... az meg ott Iványi-Grünwald, ha nem tévedek.

Megállt a kép előtt, s mint akinek hirtelen megragadja a figyelmét valami, fél szemét behunyva, elmerülten vizsgálgatni kezdte.

- Látja, milyen érdekes? Észrevette már, nagyságos asszony? A felhőkből kirajzolódik a művész önarcképe.

Valóban így volt. Azon a tájképen, ha sokáig és figyelmesen nézegette az ember, a gomolygó, szürkés felhők közt egyszerre fölsejlett egy szakállas arc. Csak bámultam. Hogy fedezhette fel rögtön?

- Egyedül laknak itt?  - kérdezte, még mindig a képet tanulmányozva.

- Igen – felelte anyu -, kettesben, ahogy látja.

- Régóta?

- Harminckilenc őszén költöztünk ide.

- Így, kettesben?

- Meg a férjemmel

- Ah! – Noel bácsi meglepetten fordult hátra. – A kedves urát még nem volt szerencsém látni.

- Elváltam tőle. Több mint két éve már.

- Ah!... – mondta újból Noel bácsi, de semmi egyebet nem szólt.

Visszaült az asztalhoz, engem vett szemügyre. Visszahőköltem a tekintetéről. A vékony keretes szemüveg mögül mintha egy üvegszem meredt volna rám. Sovány arcán azonban eközben is ott vibrált a mosoly.

- Angyalka – mondta. – Ugye nagyon rossz apuka nélkül?

Hallgattam. Nem mertem se szólni, se a szemébe nézni Valami homályos, bizonytalan félelem borzongatott meg.

- Igen – sóhajtott fel végül -, ilyen pompás legényke egy rossz házasságot is megér.

- Ő az első férjemtől van – vetette közbe nyugodtan anyu. – Alig múlt egyéves, amikor az édesapja meghalt.

A mosoly ennek hallatára sem foszlott le Noel bácsi arcáról, csupán egy kevés mentegetőzés vegyült bele.

- Elnézést – mondta. – Elnézését kérem, nagyságos asszonyom! Nem tudhattam.

Még hogy nem tudhatta? Meg voltam döbbenve. Hogyne tudta volna! Tőlem tudta. Én mondtam el neki, amikor először találkoztunk a gangon, a beköltözése napján. Hát így hazudik? S egyszerre átjárt a rémület. Igaza volt apunak, gondoltam, mégis neki volt igaza: gonosz ember ez a bácsi, és rosszban sántikál! Félni kell tőle, nagyon-nagyon félni! Talán még annál is jobban, ahogy a nyilas katonáktól...

Még mindig engem fürkészett.

- Te szegényke! – mormolta. – Te kis árva... – s aztán anyura pillantott.

Úgy látszik, volt valami a tekintetében  - én nem tudtam, micsoda -, ami arra késztette anyut, hogy felálljon, és az ebédlő sarkában álló kis szekreterhez lépjen. Kihúzta az egyik fiókot, és rövid keresgélés után néhány irattal tért vissza. Odatette valamennyit Noel bácsi elé.

Azt vártam, hogy tiltakozva elhárítja, vagy legalább szabadkozni kezd – de nem, magától értetődő mozdulattal nyúlt a papírokért, és a böngészésükbe mélyedt.

- Ó – mosolygott mindeközben is -, nem sejtettem volna, nagyságos asszony, hogy ön székely lány. Etédi.. igen, negyvenben, azt hiszem, magam is megfordultam ott. Etéd... az Háromszék, ugyebár?

- Nem – mondta hűvösen anyu. – Udvarhely.

Noel bácsi nevetett, mintha nem is hallotta volna.

- Ámbár talán nem is baj, hogy nem sejtettem. Mert tudja, nagyságos asszony, manapság aligha akad gyanúsabb szerzet egyik-másik erdélyi menekültnél.

- Márpedig én valóban erdélyi menekült vagyok – biztosította anyu. – Kilencszázhúszban jöttünk át a szüleimmel meg a fivéremmel. – Azzal még egy iratot csúsztatott az asztalra.

Noel bácsi azt is elolvasta.

- Néha hajlamos vagyok azt gondolni – folytatta közben csevegő hangon -, hogy erdélyi menekültek nem is léteznek ebben a városban, csupán olyan kétes személyek, akik erdélyi menekülteknek adják ki magukat. És ha kicsit is megkapirgálja őket az ember, a máz alól máris előbújik egy-egy zsidó, katonaszökevény vagy egyéb olyan valaki, akinek szintén jó oka van a bujkálásra. Nem is hinné, nagyságos asszony, mennyi a hamis papír ebben a városban, és hány a hamis papírokkal seftelő csaló! És ami a legszomorúbb, ezek mind keresztény magyar emberek. Nincs az a büntetés, nagyságos asszonyom, a kerékbetörést meg a felnégyelést is beleértve, ami ezeknek a hitvány frátereknek, nézetem szerint, elegendő lehetne.

És ezen is csak nevetett. Mintha valami jó tréfát mondott volna.

- Ha nem tévedek – szólalt meg hirtelen simulékonyan -, itt ugyebár, van még egy szoba is.

Anyu már jó ideje nem mosolygott, a szíves kifejezés is rég letörlődött az arcáról. Valami fagyos-büszke megvetés ült ki a vonásaira. Szótlanul állt fel, nyitotta ki a másik szoba ajtaját.

- Parancsoljon – mondta.  A kisfiam alszik itt bent. – És elnézett Noel bácsi mellett.

Ő is felállt, a küszöbről körültekintett a szobában.

- Kár – sajnálkozott -, hogy az udvarra nyílnak az ablakok. Nyáron rémes lehet itt a lárma.

- Tűrhető. A konyhára nem kíváncsi?

- Ó!... – Noel bácsi mézédesen mosolygott.

Kimentünk a konyhába, s ott az volt az első dolga, hogy lenyomja a cselédszoba kilincsét. A zár nem engedett.

- Háborús időkben nemigen telik cselédre – bólogatott. – Drága mulatság volna...

Anyu kulcsot vett elő, megforgatta a zárban, kitárta az ajtót.

- Na hát, ez valóságos szála – nevetett kényszeredetten Noel bácsi. – Egy hodály! Látná csak nálam, nagyságos asszony, azt a cselédszobának nevezett odút! Ha egyvalaki bemegy, kettőnek ki kell jönnie.

Kinyitotta a nyikorgó szekrényajtót is; csupa por lett a keze.

- Megengedné, hogy kezet mossak a fürdőszobában?  - kérdezte csaknem bűnbánóan.

Úgy éreztem, nem bírok megállni a lábamon.

Szerencsére máris előreindult, és nem pillantott rám. Sem anyura. Mert még az ő fagyos arcán is láttam a rémület rezdülését.

Belépett a fürdőszobába, s miközben anyu felcsavarta a villanyt, megnyitotta a mosdó csapját.

- Ez viszont meglehetősen kényelmetlen – locsogott. – Ebbe a kádba épp csak egy gyerek fér bele. Ostoba építkezés. Apáink, úgy látszik, keveset gondoltak a tisztálkodással...

Elviselhetetlenül hosszú ideig mosta és törülgette a kezét. Lesütöttem a szemem, a fekete-fehér kőkockákat számlálgattam, nem mertem az ablakra pillantani.

Aztán meghűlt bennem a vér. Láttam, hogy odalép a lichthofablakhoz, és megkocogtatja a körmével.

- Ügyes – dünnyögte. – Milyen ügyes ötlet ez a fekete festék! Az elsötétítő papír bizony könnyen megsérülhet.

Ekkor alig kéznyújtásnyira volt aputól, aki az ablak külső oldalán, a szűk világítóudvar fölé kihajló párkányon ált, abba a hosszú fémrúdba kapaszkodva, amelyet Pintér bácsi eszkábált oda.

Utána visszatértünk az ebédlőbe.

- Megengedné, nagyságos asszony, hogy olykor-olykor átjöhessek egy félórára pötyögtetni? Alig bírom ki zongora nélkül.

Anyu már nem tartotta fontosnak, hogy udvarias legyen hozzá.

- Sajnálom, százados úr  - mondta szárazon -, én magányos nő vagyok, ezt meg kell értenie. De Pelikán úr, a zenetanár bizonyára örömmel engedne a kérésének.

Az elutasítást Noel bácsi nem vette zokon; nem látszott rajta sértettség. Szórakozottan mosolygott, s már nem is figyelt anyura. A cigarettavégekkel színültig telt hamutartót nézte.

- Ilyen erős dohányos? – kérdezte, s én éreztem, hogy megint elgyöngül a lábam.

- Csak újabban – felelte közömbösen anyu. – Az idegességtől kaptam rá ennyire.

 - Az idegességtől? – És Noel bácsi felvonta seszínű, vékony szemöldökét. – Ön ideges, nagyságos asszony? Miért?

Anyu mosolytalan gúnnyal pillantott rá.

- Ezt ugye nem kérdi komolyan?

- No igen, igen... – dünnyögte Noel bácsi. – Hát persze! Nem könnyű most az élet, az egyszer biztos... Megkínálna egy cigarettával, nagyságos asszony? Odaát felejtettem a magamét.

Anyu fél csomag cigarettát vett elő a kötényéből, szótlanul eléje tartotta.

Rágyújtottak, nézték egymást.

- Nem fél így, egyedül a gyerekkel? – kérdezte Noel bácsi.  Gondolom, gyakran hív vendégeket.

- Nagyon ritkán.

Ismét csak nézték egymást. Noel bácsi tekintete mozdulatlan volt,m erev, szinte átszegezte anyut.

- Látja, nagyságos asszonyom – szólalt meg lassan -, látja, milyen különös! – És eltűnődve lecsípett egy dohányszálat az ajkáról. – Biztos voltam benne, hogy vendéget találok maguknál. Vagy hogy... lakik itt még valaki. Esküdni mertem volna rá... Különös, hogy mennyire megtréfálja az embert a saját füle. Tisztán hallottam egy tompa, mély férfihangot. És nem is ma először. A hálószobám ugyanis szomszédos a konyhájukkal.

Elhallgatott, újra anyut fürkészte; talán valami árulkodó jelre számított, egy szemrebbenésre vagy arcrándulásra, de anyu máskor oly élénk, kifejező arca áthatolhatatlan volt, s olyan, akár a jég.

Végül kényszeredetten fölnevetett.

- No persze, nagyságos asszony, hiszen nem tudtam... nem tudhattam, hogy elvált. Egyébként, magam is elvált ember vagyok – s újból csak nevetett. – Ó, a házasság... Úgy látszik, nem mindenkinél válik be ez a tisztes intézmény. Mondják is, idejét múlta már. És én még csak egy ilyen angyali szöszke kislegénnyel sem dicsekedhetek el.

Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogasson, de önkéntelen riadtsággal kaptam félre a fejem.

- No csak – mosolygott. – Hát félsz tőlem?  Angyalka...

Amikor elbúcsúzott, ugyanolyan udvarias volt, mint jövetelkor. Meghajolt, kezet csókolt anyunak, és vagy ötször is arra kérte, ne haragudjék az alkalmatlankodásért.

Már az előszobában álltunk, amikor zavart arccal megszólalt. – Nem adna el egy üveg dzsemet, nagyságos asszony? Bizonyosan eltett télire. Tudja, a dzsem a gyöngém...

Így hát még a kamrába is benézett.

Kifizette a dzsemet, azután végre elment.

Anyu bezárta utána az ajtót, és akkor nekitántorodott a falnak. Halálsápadt volt.

- Anyu... – dadogtam

Intett a kezével, hogy semmi, és bevonszolta magát a szobába. Leroskadt a fotelbe, két tenyerébe temette az arcát.

- Menj – suttogta. – Zörgess ki apádnak. Most már bejöhet...

(Forrás: Aranyasszony antológia)