Néha kék kartonruhában, néha a
lassan zuhogó ég zöldjeiben,
látom: terhes, kicsi nő – sétál, döcög a föld
- mintha talicskát tolna –
vigyázva, s nehézkesen.
Várják mosatlan csillagok, csorba
tányérok, egykedvűen kopogó idő.
Leül, s a párából, fű lehelletéből kifejti ujjaival
- évezredek óta ugyanúgy –
a kopogó, nagy szemű esőt.
Este a sötétség ajtaját sarkig kitárja,
szellőzik egy kicsit, s ha az éj bedől
az ablakon, tág szemmel néz a holdra
- sokáig áll e homályló
rézkorszakbeli tükör előtt.
Kormányok, nagyhatalmak csak ábrák
ezen a testen,mákszemnyi anyajegyek.
Elevenek és holtak – ágkarcolások.
Háborúk, lövészárkok – behegedt sebek.
Néha, keze ölében, csak magát nézi, arcán
a sivatagok sárga májfoltjai
- mintha mozdulna már – reng a szárazföld, rezdül
az óceán, a tenger – ruhája fordai.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése