Ültem mellette. Hány esztendeje?
Még élt szegény, még beszéltem Vele.
Szekszárd, kórházpark. Ült a fapadon
kék-szilvaszagú szép vasárnapon
kopott, fekete fejkendőben ült...
A tekintete olykor elmerült
tekintetemben s úgy kapaszkodott:
- mi lehet otthon, amit otthagyott?
- A FÉSZEKALJNYI CSIRKE NŐL-E MÁR?
- UGY-E AZ UTCÁN MOST IS NAGY A SÁR?
Riadt szemébe gyémánt-könny szökött.
A Nagy Útra már gyászba öltözött.
- MONDD MEG APÁDNAK, VITESSEN HAZA!
- A BÖZSI NÉNÉD KÖLCSÖN KOSARA
AZ ÁGY ALATT VAN. VIDD EL MAJD NEKI!
- EZ AZ ÚJ RUHÁD, EZ AZ ÜNNEPI?
Begomboltam a raglánt magamon,
arcon csókoltam ott, ott a padon;
Kezét csókoltam, csontos kézfejét,
aztán homlokát, törtfényű szemét,
szeme alatt a gyémánt-könnyeket
letörölve, mi enyémből pereg...
Nem írtam Róla verset, amíg volt,
pedig szívemből mindig Ő dalolt.
Porrá vált szív már, hány esztendeje?
Nem beszélhetek többé már Vele...
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése