Sánta Ferenc: Kicsi madár

Anyám kicsi madárnak nevezett, mert szépen énekeltem. Az emberek megállítottak az utcán, s ha tehették, markomba nyomtak valamit: „Ne, itt egy picula, te, s énekelj.” A boltos is, ha anyám hozzáküldött egy s más apróságért, ki-kitett a pultra két szem cukorkát: „Nem énekelsz-e? Mert ha igen, én ezt a szép cukorkát mind neked adom.” De legjobban az öregek szerettek, s én is őket a leginkább, mert váltottuk a nótát, mintha együtt születtünk volna, s mikor eleresztettek, egyre mondogatták: „Áldott szép hangod van, s téged az Isten is jókedvében teremtett.” Őriztem a juhokat, s ha békén voltak, hanyatt vetettem magam a szép havasi földön, s ami nótát tudtam, mind énekeltem egy sorban. Olyankor én is elhittem magamról, hogy kicsi madár vagyok, mert sem cukorért, sem piculáért, én igazában a magam gyönyörűségéért énekeltem.

Mikor az első nótáért kapott pénzt hazavittem, és odaadtam anyám kezébe, megcsókolt, és úgy örvendezett, mint egy gyermek. Mondtam neki, hogy énekeltem, azért adták, de alig figyelt rám. Vette a kendőjét, nagy gyorsan magára terítette, s szaladt ki az ajtón, mintha kergetnék. Soha világéletemben jobban meg nem értettem, hogy milyen koldusok vagyunk. Mert anyám boltba ment, s nagy zacskó lisztet hozott.

Attól kezdve én úgy jártam az utcát, hogy hol ki lakik, s mikor ül ki a kapu elé. Nem pénzt akartam, hanem édesanyám örömét. Az pedig elszállt, mint a megdobált madár. Minél többször vittem a pénzt, annál messzebbre repült. Már a szemembe sem nézett anyám, s úgy vette el kezemből, mintha kölcsön lenne, s nem is én adnám, hanem valaki más, idegen.

Mikuláskor történt, hogy sok pénzt vittem haza, többet, mint más vasárnapot ötöt összevéve, s odatettem anyám elé az asztalra.

– Né, de sok pénz, édesanyám!

Éppen a tüzet gyújtotta, s az én szavamra felállt. Odajött az asztalhoz, de nem rám, hanem a pénzre nézett. Kezét a kötényébe törölgette, olyan szaporán pislogott, hogy gondoltam, mindjárt sírni kezd. Megszólalt, s alig ismertem a hangjára.

– Engem az Isten meg fog verni, édes fiam!

Nem értettem, miért mondja. Biztatni kezdtem, vegye el, szükség van rá, s még jó, hogy olyan sok, máskor kevesebb is milyen jól fogott. Csak nézte a pénzt úgy, hogy megijedtem tőle. Olyan volt az arca, mint mikor az öcsém meghalt. Ha most valaki váratlan ránéz, biztos azt hinné, megint temet. Mert olyan volt, pontosan olyan. Úgy megszorult a szívem, hogy éreztem: vergődik és úgy dobog. Odakerültem hozzá, de közben mi utamban volt, szék s veder, az mind felborult. Odaértem, s befogott a karjaiba. Szorított magához, mintha vinni akarnának. Csókolgatott, ahol ért, aztán leereszkedett a székre. Odahúzott az ölébe, s mintha sohase akarná abbahagyni, úgy ismételgette, szinte jajgatott belé: „Az Isten meg fog verni, jaj, kicsi gyermekem, engem az Isten is megver.” Fejemet betúrtam a köténye ráncaiba, folyt a könnyem, mint hirtelen áradt patak, szó a számon ki nem jött, pedig mondani akartam, amit nem értettem: „Az én lelkem nem nyughatik, s nagyon fáj, édesanyám.” Mikor a testvéreim hazajöttek, mi még mindég úgy ültünk, s a vacsorámat nem tudom, ki ette meg, mert lefeküdtem anélkül. Nem kellett egy falat sem belőle.

Azután engem csak az öregek hallottak énekelni. Más idegen emberfia sohasem. De csak karácsonyig. Mert két héttel anyám kétségbeesése után Katicánk, az én kicsi húgom beteg lett. Pénz semmi a háznál, apám katona, s tudtuk, ha így maradunk, a kis leányka meghal. A doktornak pénz kell, az orvossághoz is, s ha nincs, az Isten se törődik a szegény emberrel. Korán megtanultam, hogy a baj egyedül sohasem jár. S most megtudhattam, hogy ez így igaz, mert anyám megszédült épp a beteg gyerek fejénél. A hasát kezdte fogni, tőlem vizet kért, én mindjárt tudtam, megint ver az Isten minket, anyám gyereket vár. Katica tüzelő forróságában is mind engem hívott. Kitágult szemeivel mindenütt engem követett. Az az egész gyermek csupán két nagy fekete szem volt. Úgy éreztem magam a házban, mintha minden fal rám akarna szakadni, hogy összenyomjon.

A harmadik betegséges napon épp vasárnap volt. Én a házból kimentem, s a korcsmáig meg sem álltam. Végigszaladtam az egész utcát. Csak az ajtó előtt csendesedtem meg. A lépcsőn úgy vittek fel a lábaim, mintha ólomból lennének, s nem bírnák magukat. Az ajtón úgy osontam be, mintha lopni járnék. A homlokom tüzelt, mintha én is betegágyban lennék, s ha bolondul is, de szentül éreztem, erős bizonyossággal, hogy olyan most az én lelkem, mint anyám arca Mikulás estéjén. A sok kiabáló ember között hátrasurrantam a gazdák szobájába. Az ajtófélfánál nekivetettem a hátamat a falnak, s álltam, míg megszólítanak. Jaj, csak a Katica sírása menne ki az én fejemből, mert így énekelni én nem tudok! A sok embert is a hosszú asztalnál úgy láttam csak, mint zavaros álmot nyugtalan éjszakán. A szavukat is hallottam, mint mély sötét veremből a napon járók hangját. Réce Gáspár, a molnár vett észre először, a bábaasszony ura. Odahívott, s elkezdte csörgetni zsebében a sok pénzt. Megállított maga mellett, s megkérdezte.

– Hát bonbont akarsz-e?

Az én torkom rögtön megtelt sírással. Tudtam, nem nézhetek az arcába. S ha azt tehettem volna, amit a szívem diktál, megfogom a szép fehér ingét a mellén, s a szép piros arcába belekiáltom, hogy nekem a bonbon nem kell, de az én kicsi húgom odahaza meghal, s adjon pénzt orvosságra, marad neki elég úgyis! De csak azt mondtam, amit muszáj.

– Én igen, éppen azt akarnék, bonbont.

Az ujjait pityegtetni kezdte, s a szájával adta elém a nótát. Dúdolta, és nekifogtam én is:

Az én csizmám disznóbőr,

Apám hozta Régenből...

Bekaptak a többiek is, de megfogták a hangjukat, hogy az enyém magasra szárnyalhasson. Az pedig repült, mert hajtottam. Úgy szállt ki belőlem, mintha ütnék s menekülne. Ami fájdalom az én lelkemben volt, azt mind a szárnyára tette. De nem bírhatta, mert vergődött s meg-megrebbent a nagy teher alatt.

Mikor új nótát akartak, aki kezdte, az odacsalt a feje intésével, s kezembe szorította a bonbonravalót. Ha óra lett volna a szobában, én mind azt ügyeltem volna. De nem volt, s a csupasz falra akasztottam a szemeimet. Kergettem füleimből Katica sírását, s összefogott öklömben a pénzt nyomorgattam, úgy számoltam. Nedves, csúszós volt mindenik darabja, mert a homlokomról, egész testemről s a tenyeremről is szakadt a veríték.

Későre járt már, amikor Kácsa András hívott magához, akitől apám őszön földet vett ki negyedébe. Csúnya, lapos homlokát az arcomhoz tolta, hegyes sárga fogai között elkezdte a maga nótáját, és én fújtam neki. Fújtam, hogy majd beleszakadt a tüdőm, mert nagyothallott, s csak úgy értette. Már a vége felé tartottam, mikor az ajtó kivágódott. Odanéztem, s az ő fuvaros fiát, Imrét láttam. Belépett. Ami erő a testemben volt, az mind elhagyott. Ami hangom volt, az mind a torkomban rekedt. Ami vérem csak volt, az mind a fejembe szállott. Ez az ember az én nagyapámat kutyával kikergette a házából, s a lőcsöt az én sarkamra dobta, mert favágni voltunk náluk, s nagyapám egy marék aszalt szilvát a tornácról az én zsebembe belopott.

Nem láttam, csak hallottam, hogy hangosan köszönt, mert a fejemet félrefordítottam. Azt is csak éreztem, hogy a közelembe ül le, mert reccsent a pad, s a hideg, amit behozott, az arcomat megcsapta. Bukdácsolt a hangom, s reszketett, mint a haldokló madár. Úgy fejeztem be a nótát, hogy nem tudtam, kapok-e érte valamit. Nem tudom, milyen volt az arcom, de mikor Kácsa András rám nézett, szó nélkül a kezembe nyomta a pénzt, pedig a levegőbe szokta dobni, hogy ugorjak érte, s úgy kapjam el. Hogyan indultam az ajtó felé, nem tudom. De Kácsa Imre hangját most is hallom. „Állj meg te!” Botos Jani méhész elém tette a lábát, s én megálltam. Úgy néztem az ajtót, mint a mennyország kapuját. Ami könny a szemembe akart folyni, mind lenyeltem. A karomat megfogta, s visszahúzott a padhoz. A vállamot szorította, de az apjához beszélt.

– Maga se tudja, mit csinál, csak szórja a pénzt, mert én ezért semmit nem adtam volna.

Két nagy ujjával az államat felütötte, megkérdezte.

– Talán ma nem ettél aszalt szilvát, s a torkod kiszáradt?

Nézem a két fekete csizmáját.

– De az apám pénzére ráduplázunk. Mégpedig azt, hogy…

Egyik kezét felemelte, a fejemen verni kezdte a taktust, úgy énekelte:

A citromnak zöld a bele...

Ami pénz a kezemben volt, a földre hullott. Mintha soha hang a torkomat el nem hagyta volna, úgy szakadt ki belőlem:

– Én nem.

Olyan csend lett, hogy a szívem dobbanását hallottam. Hallottam, mint üstöt, ha kongatnak, nem repedt-e? A szemem, úgy éreztem, kiesik a földre, mert becsukni nem tudtam, s felnézni Kácsa Imre szemébe nem mertem.

Csak azt láttam, hogy a csizmája megmozdul, és roppan a padló. Odaállt mellém. Csontos, nagy keze ott emelkedett az orrom előtt. Megfogta a hajamat, s arcomat beleemelte a két szeme tekintetébe. Olyan volt, mint mikor nagyapám kezét észrevette. A szája úgy húzódott a féloldalra, mintha mosolyogna. Talán azt is tette. Jaj, nagyapám, hová lettél? Az én kezemet nem fogod többé, s ez az ember a kutyáját reád hajtotta. Édes nagyapám. Jaj, drága nagyapó, az én szívem mindjárt meghasad! A testem emelkedett, s a vérem mozogni kezdett. Nagyapám keze ott volt a szemem előtt, s az aszalt szilvát nyújtotta felém: „Tedd el, s az úton megeszed.” A lőcsöt a sarkamon éreztem, mintha e pillanatban vágták volna hozzám. A szívem majd kiugrott a számon. A két kezemet úgy éreztem, mint két nagy kapát, Kácsa András harisnyája ott táncolt a szemem előtt, a sujtása úgy csavarodott, mint az erdész korbácsa. Mintha nem is a harisnyán, de az én hátamon lenne. Én nem! S még most is tudom, mintha tegnap történt volna, a lámpa lángja megrebbent a dróton. Kiáltottam volna, míg lélegzetem tartja, ordítottam volna, míg szívem bírja, de Kácsa Imre keze az én torkomat megfogta. Nem kiabált, csak suttogta a szót.

– Énekelj, te!

A sárga ínyét láttam, úgy vonogatta a száját.

– Énekelj, a koldus istenit az anyádnak.

A fejem felemeltem. Én embernek az arcába azon az estén nem néztem. De Kácsa Imre arcára az egész pillantásomat rácsaptam. Úgy mondtam, mint valami nagy szózatot.

– Én nem!

Az első pofontól megtántorodtam, s a másodiktól a földre estem. A bocskorommal, ami pénz volt a földön, mind szerterúgtam, s mintha egész testemmel, egész életemmel nagy, erős hang lennék, úgy ordítottam fel a fényes csizmák felé.

– Én nem! Én nem!

Ha anyám nem lép be, megölnek. Csak később tudtam meg, hogy nagyobbik öcsém az ajtóban állt, s az én bajomra hazaszaladt hívni anyámat. A kendője lobogott, mikor beszaladt, s megfogta a Kácsa Imre kezét. Félig az én testemre borult, úgy védett.

– Te, te istentelen, az én fiamra emelsz kezet, te! – Felállított, s fejemet befogta a két tenyerébe. – Nem félsz az Istentől, te? Anyád a sírjában is megfordul. Üss engem te, üss…

Megfogott, s indult velem az ajtó felé. Már a küszöbön voltunk, az emberek nyitották nekünk az utat. Már az utcaajtót is meghasították, mikor Kácsa András a karunkat megfogta. Az enyémet is, anyámét is. Úgy állt előnkbe, mintha maga volna az Isten.

– Állj meg, Anna, s az eszed tedd a helyire!

Éppolyan volt, mint a fia, csak a kezét hagyta a harisnya zsebében. Így még rosszabb volt. Nem a torkomat, úgy éreztem, egyenesen a lelkemet fogja.

– Vagy énekel a fiad, vagy kitakarodtok az én földemről. Egyezség sok van, s ha akarom, tartom.

Félelmetes volt, ahogyan ott állt.

Még jó, hogy anyám itt van, s megszabadít. Ő mindent tud, mert nagy ember, s engem szeret. Szeret, talán magánál is jobban. Meghúztam a szoknyáját, induljunk. De nem mozdult. Felnéztem az arcára. Olyan volt, mintha tűzzel égetnék a testét. Csak a szeme nem rebbent. Nézett Kácsa András fekete arcába, de úgy, mintha túltekintene rajta, valami nagy fekete ürességbe. A szíve ott vert az én fülem mellett. Állták egymást sokáig, mintha sohasem lenne vége. Megmeredtek, mint két nagy kő, miből embert faragtak. Aztán, mintha a plafon rászakadt volna, mintha a csontot a testéből kiszakították volna, megroskadt édesanyám. A teste súlyát ott éreztem a vállaimon. A fejét az arcomhoz hajtotta, s csendesen, hogy alig értettem, elkezdte suttogni.

– Énekelj, Ferike, énekelj!

Az egész világ megfordult velem. Odakaptam a ruhájához, s megmarkoltam két melle fölött. Úgy szólottam, mintha nyöszörögnék.

– Édesanyám… – Elkezdtem rázni a mellén a ruhát: téptem, mintha szakítani akarnám meztelenre. A torkom megnyílt, s ordítottam az arcába: – Édesanyám… édesanyám!

Két csukott szeméből folyni kezdett az anyám könnye. Fejemet odahúzta magához. Letérdelt, s kezeivel a hajamat kezdte simogatni.

– Énekelj, Ferikém, én kicsi madaram, énekelj…

Kifordított az emberek felé, s már majdnem kiabált ő is.

– Én édes kicsi madaram, énekelj! Énekelj, mert ezek nem emberek… lásd, én is hogy vagyok, s az Isten semmit sem ad. Énekelj, kicsi madaram, énekelj!

Eredt a szememből a könny. Éreztem, az én szép erőm messze száll. Úgy néztem anyámra, mintha mindketten meghalnánk… ő a derekamat átfogta, s beszélt.

– Lásd, én is énekelek.

Nyitott szájába a könnye mind beleereszkedett, s kicsi, vékony hangon elkezdte a nótát. S én vele énekeltem:

A citromnak zöld a bele,

szeretőmnek János a neve.

Keserű a citrom magja,

édes a szeretőm csókja.

Nem tudom, hogy valaki is megértette-e, amit mi énekeltünk, pedig minden szavát kimondtam.

Valami megvillant a szemem előtt, Kácsa András pipára gyújtott. A karomat anyám kezéből kiszakítottam, s a fejemmel nekirohantam. De nem értem el hozzá. Egy csizmasarok az arcom elé ugrott, s én beleszaladtam. Odaestem Kácsa András fiának a lába elé, s amit utoljára éreztem, az piros vérem melege volt az arcomon.

 (Forrás: Aranyasszony antológia)