Három árva sír magában,
Elhagyott sötét szobában:
Zivataros, hideg éj van,
Édes anyjok künn a sírban.
„Édesanyám, édesanyám!
Altass el már, úgy alhatnám!”
Mond az egyik s el nem alszik,
Sóhajtása föl-fölhallszik.
„”Beteg vagyok, édesanyám!
Hol maradtál? Nem gondolsz rám!””
Mond a másik s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.
„Édes anyám, gyujts világot!
Nem tudom én, jaj, mit látok!”
Harmadik mond, mindenik sír - -
Temetőben mozdul egy sír.
Megnyílnak a nehéz hantok,
Kilép sírból édesanyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Hazafelé, az ösvényen.
Arca halvány, hangja régi,
Fia, lyánya megösméri:
Immár tőle hogyan félne?
Megcsókolják, mintha élne.
Az egyiket betakarja:
Másikat felfogja karja,
Elringatja, elaltatja:
Harmadikat ápolgatja.
És ott virraszt a kis ágyon,
Míg elalszik mind a három.
Majd megindul, széttekintget,
Keresi a régi rendet.
Rendbehozza a szobácskát,
Helyre teszi a ruhácskát:
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.
Kakas szólal, itt az óra,
El kell válni virradóra!
Visszanéz a véghatárrul…
Sír megnyílik, sír bezárul.
Oh a sír sok mindent elfed:
Bút, örömet, fényt, szerelmet:
De ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette.
(Forrás: Aranyasszony
antológia)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése