Vermes Éva (1939-2010): Emese fülbevalója

Margit beállt a sora és türelmetlenül várakozott. Dühös volt anyjára, amiért a bevásárlást lemondta. Az együttlakás nagy előnye, hogy anyja úgy-ahogy ellátja a háztartást, a kisebb mosást, bevásárlást, ezt-azt. Ezen kívül kihallgatja Margit beszélgetéseit, beleszól a hajviseletébe, a ruhaválasztásába, az életére is rátelepszik. Fél éve élnek együtt; Judit Margit lánya akkor ment férjhez, kellett neki a nagyanyja lakása.

A karácsony előtti tolongás amúgy sem volt az életeleme. S mióta Judit megnőtt, fütyül a karácsonyra. Most pedig előre fél tőle. Legszívesebben elutazna valahová, a Mátrába vagy jobb híján átaludná az ünnepeket.

Szentisten, ezt mind anyám cipelte volna – gondolta karján a szatyorral, és mintha megmozdult volna benne valami rég feledett érzelem.

Kulcsa nem forgott a zárban, és hiába csengetett. Csak nem lett rosszul! Reggel nem volt semmi baja. S úgy érezte, mentem rosszul lesz ő maga. Nem tudta, mit tegyen. Becsöngetett a szomszédba. Senki nem jelentkezett. Mintha kihalt volna a ház.

Végre kaparászást hallott a lakásukból, fordult a kulcs. Ó, csak aludt – gondolta, és nem tudta, szíve az átélt ijedtségtől vagy hirtelen dühében dobog olyan hevesen.

Az anyja az előszobában esett össze. Puhán,m int ahogy lassított felvételeken hullik a hó. Hiába tartotta oda a karját, a vékony test kicsúszott a kezéből, s anyja úgy feküdt az előszobaszőnyegen, mintha már nem is élne. Szinte rázuhant a fülével, hogy a szívét hallgassa. Lassan tompa kis jelzésekkel adta tudtára anyja mellkasa az életet. A félelem olyan szorítását érezte a torkában, hogy hirtelen nem tudta, honnan hallja a rekedt segítség-sikolyt. Még egyet kiáltott, hisztérikusan, artikulátlanul. Senki. Vízért rohant, anyja arcára öntötte, szívét masszírozta, nem tudta, mit tegyen. Később csodálkozott, hogy egyáltalán eszébe jutott a telefon, amilyen állapotban volt.

- A fülbevalót mi vettük Emesének. Ha nem hozod vissza, magammegyek érte!

- Halló! – lenyomta a villát, hogy a vonal szétszakadjon.

- Ide ne jöjjön!

- Hallóóó!

- De bizony, édes fiam!

- Kérem – szólt. Vagy ordított?

- Ki ez?

- Valaki belépett.

- Tegye le!

- Kérem, az anyám, orvost kell hívnom, lépjenek ki...

- Le ne tedd, lépjen ki ő.

- Tegyék le, nem tudok telefonálni!

- Maga? Mi nem tudunk!

Az előszobából mintha hang bugyborékolna. Odarohan, hirtelenmozdulatára zuhan a  telefon. Anyja szeme mintha nyiladozna.

- Mama,mindjárt, azonnal jön az orvos. Mama! – Értelem csillan az öreg szemekben. – Jobban vagy? Maradj csak! Orvost próbálok.

A telefonra néz, ami csodák csodájára ép.

- Azonnal egyék le! Mentőt kell hívnom!

- Ezt az impertinenciát! Le ne tedd! Még az ünnepek előtt elmegyek a fülbevalóért. Az kell Emesének. Mi vettük neki.

Margit a falon dörömböl és a telefon villáját nyomogatja.

- Most már azért sem teszem le! – hallja.

Anyja a földön újra elalélt. Lerohan a negyedikre, ahol van egy telefonos lakás. Csengetése visszhangra nem talál. Kabát nélkül rohan az utcára, egy járókelőtől kér pénzt, a mentők a második csöngetésre felveszik.

Fülében vér dobol, ahogy szedi a lépcsőfokokat, háta izzad, keze mint a jég.

Már a fordulóból látja... Nyüszítő sírás önti el, ajka a hideg homlokhoz ér. Lassan, mintha maga is a másvilág lakója lenne, lefogja anyja szemét. Körülnéz a valószínűtlenül idegenné vált lakásban, azt hiszi, hallucinál: fojtott hang szól a szobából, érteni nem lehet. Felveszi a kagylót, hogy helyre tegye. Síró női hang könyörög:

- Joli néni, ne tessék ide jönni! Zálogba tettem. Kérem! Anyám belehal, ha megtudja.

Egyre erősödő mentőszirénát hall, amikor a kagylót a helyére teszi.

  

(Forrás: Aranyasszony antológia)