Jókai Mór a finn irodalomban

Jókai a dolgozószobájában. Fénykép az 1890-es évek végéről

 

Jókai Mór közelgő írói félszázados örömünnepe alkalmából talán nem lesz érdektelen, ha – tudva a jubilálandó munkálkodásának világirodalmi jellegét – Jókai finn nyelven megjelent fordításainak könyvészeti összeállításával gyarapítom a már-már önálló szakmává nőtt Jókai- s vele együtt a magyar bibliographiai-irodalmat.

Örömmel megvallom, hogy e könyvészeti összeállítás nem egyedül az én érdemem. Dr. Almberg (Jalava) Antal, a helsingforsi egyetem rektora, a „Kisfaludy-társaság” tagja, ki már eddig is Jókainak több munkáját (l. alább) s színirodalmunk egynémely jelesbbjeit átültette a suomi irodalomba és hazánk történelmét s ethnographiai viszonyait tárgyaló nem egy szakmunkával implementálta a kört, melyet történelmi rokonságunk központjából rajzolt 1875-ben Ahlqvist, a „Kieletär”. Tutkimuksia, arvosteluja ja muistutuksia Suomen kirjallisuuden ja kielitieteen alalta” köteteiben, majd 1877-78-ban I. R. Aspelin „Muinaisjäännöksiä Suomon suvun asumusaloilta. Antiquités du Nord Finno-Ougrien Publiés par I. R. Aspelin. I-III livraison. Hels.” címlapú és szintén a 70-es évekből „Suomalais-ugrilaisen muinastutkinnon alkeita” feliratú munkájában, - volt szíves velem az adatok legtöbbjeit közölni, melyek alapján regényírónk finn fordításban s úgy könyv alakjában, valamint a finn hírlapi sajtóban szórványosan és időközönként eddig megjelent összes munkáiról hű bibliographiai képet nyújthatok.

A műveket a kiadás sorrendjében közlöm:

Arany János összes műveiből kimaradt egyik verséről

Arany János és Petőfi Sándor között folyt levelezésből tudjuk, hogy Arany 1848-ban Aradon tartózkodott „köznemzetőr minőségben”. Az 59. számú levél Aradon kelt november 7-én s abból kiviláglik, hogy Arany az október 31-ke és november 5-ike közti 5 nap valamelyikén indult el Arad felé. November 5-én már Aradon volt, mert – mint az idézett levélben írja – aznap „reggel volt egy kis komédia, a várbeliek kitörtek Uj-Arad felé, de visszaverettek”. Éppen két hetet töltött Aradon, ahová csak „más két századot felváltani” jött s ahol 6-ra virradóra „a szalontai első század remekül viselte magát a gyujtogatásban”. – Mint a 61. számú levélből kitűnik, „november hónap 18-ánszombaton este 10 órakor” már Szalontán volt ismét, megpihenve babérjain. Aradon már az időben is élénk zsurnalisztikai élet folyt. Két magyar és ugyanannyi német heti lapból értesült a közönség az ország dolgairól. A magyar lapok közül az „Arad” igen ügyesen szerkesztett lap volt. 1848. július elsején indult meg Bangó Pető szerkesztése mellett, de már ugyanazon év végével meg is szűnt. Kimerítő politikai tudósításai mellett szépirodalmi cikkeket és verseket is közölt. Sárosy Gyula, az időben aradi váltótörvényszéki bíró, Gyulai Pál, Petőfi s maga Bangó Pető írtak verseket a lapba.

Maga Arany is érintkezett aradi tartózkodása alatt Bangóval. Erre vonatkozólag azt írja a 61. számú levélben Petőfihez: „Aradon Bangóval ismerkedtem meg, ki téged végtelenül tisztel, de keserűen panaszkodik, hogy te őrá neheztelsz, stb. Azt mondja, ő nem Sárosi irányodban… szóval, igen magasztal, még pedig, a mint hiszem, teljes őszinteséggel. Azonban quid ad te irodalmi magasztalás most?”

De úgy látszik, Petőfinek mégis jól esett Bangó magasztalása, mert míg a lapban megjelent eddigi verseit („Élet vagy halál”, „Tiszteljétek a közkatonákat”), Bangó az „Életképek” után közölte, a december 23-ki számban csak egyszerűen Petőfi Sándor aláírással közli az „Elpusztuló kert ott a vár alatt” kezdetű verset „Erdőd” címen, ami nem arra enged következtetni, hogy e verset magától Petőfitől kapta közlés végett.

Aranytól a december 16-ki számban közöl egy verset, melyet hiába kerestem a Ráth Mórnál 1883-1885-ben megjelent „Arany János összes munkái” nyolc kötetében, hiába az ugyanott 1888-1889-ben megjelent „Arany János hátrahagyott iratai és levelezése” négy kötetében.

A vers arra az időre vonatkozik, midőn Kolozsvár eleste után 1848. november végén egész Erdély a magyar kormányra nézve elveszett s Czecz alezredes Csucsára volt kénytelen vonulni az erdélyi sereg romjaival, hogy aztán Bem vegye át a fővezérletet. Horváth Mihály „Magyarországi függetlenségi harczának története” 2. kiadásának második kötetében a 130. oldalon az ügyek ilyetén fejlődésének okát kutatva, egy szemtanú elbeszélése szerint azt írja: „Magok azon urak, kik minden polgári s katonai hatalmat magokhoz ragadtak s másoknak semmi befolyást nem engedtek, - ők juttatták tönkre Erdélyt, ők játszották azt, habár akaratlanul is, az ellenség kezére.”

Ez eseményt tárgyalja a vers, mely a maga egészében a következő:

ERDÉLY

I.

Megtörtént. Nem mondom, a mit érdemeltél –

A mit a sors mért rád szegény, szegény Erdély!

Nyomorúvá gyötre százados rabságod,

Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.

Lánczaid lehulltak s ím azontul soká

Félve lépdel lábad, a mikép megszoká.

Gazdagon sütött rád a szabad nép (!) fénye

S még mindig szemedben börtönödnek éje.

Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, - benned

Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.

És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,

Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.

Megesett, - ha nem is amit érdemeltél, -

A minek szükségkép esni kellett, Erdély.

II.

Avvagy a történet nincsen-e megírva,

És nem emlékeznél régi napjaidra?

Elfeledted volna multad annyi hősét, -

Míg szerencse pártolt s méginkább dicsőség?

Elfeledted volna – hiszen nem volt régen –

A vergődő sast az oroszlány körmében?

És hogy a kinek most lába szennyét nyalod,

Fejét ingatá az óriásnak karod?

Fájdalom s gyalázat! igen, elfeledted,

Az idők hulláma összecsap feletted:

A történet elhagy, s lapjain tenéked

Nem szentel jövőre egy betű emléket.

Bocskai, Rákóczi, Bátori és Betlen

Nagysága beárnyaz törpe lételedben:

Ah, e dönthetetlen sziklái a multnak

Elhúnyó napodtól szégyenben pirulnak!

Szív valál a multban, mely szünetlen vertél,

A szent szabadságért lángoló szív, Erdély:

Mikor zsibbadás ült minden külső tagon,

Te valál az, a ki lüktetél szabadon.

Most mi vagy? megromlott, sántabéna kézláb;

Tehetetlenségnek szolgasága néz rád:

Zsarnokod nem fárad többé lánczra tenni,

Megtanulta már, hogy - - nem birsz szabad lenni!

KARA GYŐZŐ

Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1892. 2. évf. 2. füzet