Arany
János és Petőfi Sándor között folyt levelezésből tudjuk, hogy Arany 1848-ban
Aradon tartózkodott „köznemzetőr minőségben”. Az 59. számú levél Aradon kelt
november 7-én s abból kiviláglik, hogy Arany az október 31-ke és november 5-ike
közti 5 nap valamelyikén indult el Arad felé. November 5-én már Aradon volt,
mert – mint az idézett levélben írja – aznap „reggel volt egy kis komédia, a
várbeliek kitörtek Uj-Arad felé, de visszaverettek”. Éppen két hetet töltött
Aradon, ahová csak „más két századot felváltani” jött s ahol 6-ra virradóra „a
szalontai első század remekül viselte magát a gyujtogatásban”. – Mint a 61. számú
levélből kitűnik, „november hónap 18-ánszombaton este 10 órakor” már Szalontán
volt ismét, megpihenve babérjain. Aradon már az időben is élénk zsurnalisztikai
élet folyt. Két magyar és ugyanannyi német heti lapból értesült a közönség az
ország dolgairól. A magyar lapok közül az „Arad” igen ügyesen szerkesztett lap
volt. 1848. július elsején indult meg Bangó Pető szerkesztése mellett, de már
ugyanazon év végével meg is szűnt. Kimerítő politikai tudósításai mellett
szépirodalmi cikkeket és verseket is közölt. Sárosy Gyula, az időben aradi
váltótörvényszéki bíró, Gyulai Pál, Petőfi s maga Bangó Pető írtak verseket a
lapba.
Maga
Arany is érintkezett aradi tartózkodása alatt Bangóval. Erre vonatkozólag azt
írja a 61. számú levélben Petőfihez: „Aradon Bangóval ismerkedtem meg, ki téged
végtelenül tisztel, de keserűen panaszkodik, hogy te őrá neheztelsz, stb. Azt
mondja, ő nem Sárosi irányodban… szóval, igen magasztal, még pedig, a mint
hiszem, teljes őszinteséggel. Azonban quid ad te irodalmi magasztalás most?”
De
úgy látszik, Petőfinek mégis jól esett Bangó magasztalása, mert míg a lapban
megjelent eddigi verseit („Élet vagy halál”, „Tiszteljétek a közkatonákat”),
Bangó az „Életképek” után közölte, a december 23-ki számban csak egyszerűen
Petőfi Sándor aláírással közli az „Elpusztuló kert ott a vár alatt” kezdetű
verset „Erdőd” címen, ami nem arra enged következtetni, hogy e verset magától Petőfitől
kapta közlés végett.
Aranytól
a december 16-ki számban közöl egy verset, melyet hiába kerestem a Ráth Mórnál
1883-1885-ben megjelent „Arany János összes munkái” nyolc kötetében, hiába az
ugyanott 1888-1889-ben megjelent „Arany János hátrahagyott iratai és levelezése”
négy kötetében.
A
vers arra az időre vonatkozik, midőn Kolozsvár eleste után 1848. november végén
egész Erdély a magyar kormányra nézve elveszett s Czecz alezredes Csucsára volt
kénytelen vonulni az erdélyi sereg romjaival, hogy aztán Bem vegye át a
fővezérletet. Horváth Mihály „Magyarországi függetlenségi harczának története”
2. kiadásának második kötetében a 130. oldalon az ügyek ilyetén fejlődésének
okát kutatva, egy szemtanú elbeszélése szerint azt írja: „Magok azon urak, kik
minden polgári s katonai hatalmat magokhoz ragadtak s másoknak semmi befolyást
nem engedtek, - ők juttatták tönkre Erdélyt, ők játszották azt, habár
akaratlanul is, az ellenség kezére.”
Ez
eseményt tárgyalja a vers, mely a maga egészében a következő:
ERDÉLY
I.
Megtörtént. Nem mondom, a mit érdemeltél –
A mit a sors mért rád szegény, szegény Erdély!
Nyomorúvá gyötre százados rabságod,
Tört erőd nem bírja meg a szabadságot.
Lánczaid lehulltak s ím azontul soká
Félve lépdel lábad, a mikép megszoká.
Gazdagon sütött rád a szabad nép (!) fénye
S még mindig szemedben börtönödnek éje.
Kialudt, kiégett vulkán vagy ma, - benned
Ama régi lángból egy szikra sem gerjed.
És ha tán gerjedne, és ha tán gyuladna,
Azt elfojtja kebled tehetetlen hamva.
Megesett, - ha nem is amit érdemeltél, -
A minek szükségkép esni kellett, Erdély.
II.
Avvagy a történet nincsen-e megírva,
És nem emlékeznél régi napjaidra?
Elfeledted volna multad annyi hősét, -
Míg szerencse pártolt s méginkább dicsőség?
Elfeledted volna – hiszen nem volt régen –
A vergődő sast az oroszlány körmében?
És hogy a kinek most lába szennyét nyalod,
Fejét ingatá az óriásnak karod?
Fájdalom s gyalázat! igen, elfeledted,
Az idők hulláma összecsap feletted:
A történet elhagy, s lapjain tenéked
Nem szentel jövőre egy betű emléket.
Bocskai, Rákóczi, Bátori és Betlen
Nagysága beárnyaz törpe lételedben:
Ah, e dönthetetlen sziklái a multnak
Elhúnyó napodtól szégyenben pirulnak!
Szív valál a multban, mely szünetlen vertél,
A szent szabadságért lángoló szív, Erdély:
Mikor zsibbadás ült minden külső tagon,
Te valál az, a ki lüktetél szabadon.
Most mi vagy? megromlott, sántabéna kézláb;
Tehetetlenségnek szolgasága néz rád:
Zsarnokod nem fárad többé lánczra tenni,
Megtanulta már, hogy - - nem birsz szabad lenni!
KARA GYŐZŐ
Forrás: Irodalomtörténeti Közlemények 1892. 2. évf. 2. füzet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése