Juhász Gyula: Nagyvárad

A körösmenti Páris régi fénye

Felém ragyog az emlék rőt ködén,

Egy ifjúság reménye és regénye

Ott álmodik a szőlőhegy tövén.

A szőlőhegy tövén a régi kocsma,

A piros abrosz és piros borok,

Fiatalságunk bátor indulója

Fölöttetek fekete gyász borong.

Redakciónk, ahonnan sírva, zengve

Világnak indult ifjú Ady Endre,

Rozoga asztal, most ki irja sorsát?

Ki virraszt most melletted régi asztal,

Hogy megterül csodával és malaszttal,

Dallal, mitől fölzengjen Magyarország!

(A Reggel, dec. 12.)

„A századok viharait megállotta Várad és az idők folyamán a legdúsabb és leghangosabb magyar várossá fejlődött, a vidék ipari, kereskedelmi, irodalmi és művészeti életének eleven és termékeny gócpontjává. Mindenféle faj és felekezet, rend és rang, tehetség és tudás, ügyesség és okosság egyesültek ebben a gyönyörű kis nagyvárosban, amelyet a peceparti Párisnak és a magyar Athénnek egyaránt és joggal nevezett, hol becézve, hol tréfásan, de mindig szeretettel és becsüléssel a hazai közvélemény. Ebben a városban, amely valaha Pázmány Péter rezidenciája volt, mindenféle vallások főpapjai és mindenféle ármádiák vezetői, bihari nemesség és városi zsidóság, papok és színészek, tanárok és tollforgatók testvéri megértésben és a magyar élet örömében egyesültek és a század első negyedében nem egészen váratlanul és véletlenül egy olyan csodálatos reneszánsz indult ki ebből a színes, meleg vérmes és lármás városból, amely egy csapásra elintézte a magyar irodalomnak évtizedeken át olyan hiába hánytorgatott decentralizációját és egyúttal a modern magyar lírai költészet győzelmes forradalmát is tető alá hozta. Várad, amelyet Ady Endre (aki váradi redakciókban álmodozott, dalolgatott és kardoskodott éveken keresztül) töredék regényében olyan találóan a vér városának nevezett, egyszerre csak a Holnap városa lett, amelynek irodalmi csapatáról és harcáról egy ország beszélt és amely felé figyelve, érdeklődve egy ország közvéleménye fordult.” (Délmagyarország, dec. 8.)

Forrás: Széphalom, (2). p. 51. (1928)

Komjáthy Aladár: A halál élete

Ha elmulasztottad az órát és a percet,

mikor őrangyalod szeliden rádhajolt

s lelkedben nyilani rendelt virágoskertet,

mit aztán Év s Idő kopárra letarolt,

ne sírj! nem érdemes, oly szűkös ez az élet,

hogy bánat és öröm egyformán porszemek,

örülj, hamvadt szíved fénye ha szerteszéled

s kioltják lángjait halálos, zord szelek.

Gondold: évmilliók peregnek, mint a zápor

s már nem vagy, amíg az Úr pillája megremeg,

föléd feszül az ég, bús fogadalmi sátor

s némán néznek le rád titkos csillagszemek.

A rémes messzeség jéggel fedett szívéből

kicsap a gyötrelem, mint hörgő zokogás

s egy szörnyű hang dörög, jövőre a tér öléből:

„Mindég ez volt a lét és nem lesz sose más!”

Miért a förtelem, az aljas földi élet, -

mely szennyel tölti be a szűzi Föld ölét

s Te is ó! Krisztusom, mért adtad drága véred,

ha nem törhetted meg a bűnök bűvkörét?

Veszendő minden itt s ha tudnád, hogy hiába

szeretted annyira a farkasok hadát,

tán szíved törne meg ó! Egek Bús Királya

és bánat csapna rád, mint ragadó, vad ár.

A kegyes és zord Halál az egyetlen igazság

s hogy lekaszál a sors az egyetlen öröm,

pusztuljon el velönk s az eredendő gazság,

gyúljon fel tiszta fény az égi, szent körön!

Forrás: Széphalom, (2). p. 334. (1928)

Kőszegi László: Balatoni nocturne

Mélázó édes gondolatja bokra,

sötét fürtös feje, lágyan pihen

két karja hosszú hullámán nyugodva,

hogy a korlátra hajlik ültiben

álmos hullámos éji tó felett.

S rejtelmes áron ringó láthatáron

sejtelmes álom száll aléló szárnyon,

s csöndön s halálon leng a képzelet.

Halk csobbanó hab: ím, csókol a csónak;

lágy intelem a tónak s álmodónak,

locska lehén már vágy sugall felém,

s incselgő sodra visz fürgébb habokra.

Gondolj egy csókra, fürtök méla csokra,

hullámzó szép karodnak tetején.

Forrás: Széphalom, (2). p. 428. (1928)

Valéry-Larbaud (1881-1957): Óda

 

Ó kölcsönözd nekem a zajt, az édes ritmusú,

Merész siklást a kivilágitott világon át,

Luxusvonat! – s félelmetes zenédet,

Mely végigharsog cifra bőrrel ékes folyosókon,

Míg súlyos rézkilincsek és lakkajtók mögött

A milliárdosok alusznak.

dúdolva járom folyosóidat

S híven megyek veled Bécs s Budapest felé:

A hangom elvegyül ezernyi hangjaiddal,

Ó Harmonika-Zug!

Hogy élni milyen édes, azt először

A Nord-Expressen, Pskow és Wirballen közt

Éreztem át.

Mezők közt vitt az út, hol a juhászok

Dombhoz hasonló fák lábánál álltak

A nyers és szennyes birkabőrbekecsben…

(Nyolc óra reggel, ősz, s az ibolyaszemű,

Szép énekesnő énekelt a szomszédos kupéban.)

S ti, tükörablakok, miken keresztül elvonulni láttam

Szibériát s a Samnium hegyormait,

Kasztiliát virágtalan-kopáran,

S a Márvány-tengert langy eső alatt!

Adjátok nékem, Orient-Express, Süd-Brenner-Bahn,

Csodálatos, siket zenéteket,

Vibrálva síró üveghangotok;

Adjátok nékem a magas, de keskeny mozdonyok

Könnyű és friss lélekzetvételét, -

A gyorsvonat szép mozdonyaiét,

Amelyek biztosan és játszva mennek aranybetűs nagy sárgaszínű vagon előtt

A szerb hegyek magányos zugain

S odébb, rózsával telt Bulgárián át…

Ó kell, hogy mind e zaj és mind e mozgás

Átmenjen verseimbe s mondja el

Helyettem elmondhatlan életem:

Gyermek vagyok, ki nem tud mást, csak ezt:

Remélni mindörökre határozatlan dolgokat.

(Debrecen)

Franciából fordította: Hankiss János

Forrás: Széphalom, (2). p. 19. (1928)