Amint a nap,
ha isteni lázba szédül,
bomlottan szántja az eget
és bujdosó,
nagy tüzének menedékül
dús délibábot festeget,
szikkadt telkén,
ahol csak álom a határ
és minden a rögök foglya,
úgy vándorol
a lelkem s míg zihálva jár,
arcod az égre ragyogja.
Te vagy a kút,
akit hajszol a zarándok,
kit oázis rejt boldogan,
szomorú láz
az anyád s marják a lángok,
kiben szerelmed megfogan.
Holtan lebegsz
a fellegek puha ágyán
s a kék űr öledre bágyad,
nézlek, nézlek
s futva, támolyogva kábán
vágyom örökké utánad.
A sár nyűgét
miattad zúzza szellemem,
a földnek is te fájsz, ha nyög,
kisült, kopár
mezőn, hol semmi sem terem,
miattad lázad föl a rög.
Forrás: Széphalom, (2).
p. 94. (1928)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése