Éjnek ölén, éjfél tükörén:
acheroni vizen
Az esti szél már szárnyaszegetten
álomba pihen,
De acél lapjáról a tévedt csillagok fénye
az égnek izen.
Túl a sötét, körül a sötét:
zuhatag;
Szűri a csönd hálóján – széjjel oszolva
az árja szakad…
Tétova kéz keresőn híg falba, selyem-
hálóba akad.
Tétova kéz világtalanul tapogat hálón,
híg falon át,
Szikrát fog feketén alvadt levegőből
az újjakon át –
Rémület szikra a borzadt lélekig űzi
villanyfolyamát.
Mi nyújtja ki nyúlós tapogatóit
ott a sötétben?
Baljós sziszegéssel kúszik nesztelenül
a csöndnek ölében…
Mi suhan simán – suhogón keringve
pokol eltökélten
Káoszba zilált és vétlenül dermedt
lelkem elé…?
Mi tépi a hálót – fonadékát gúzsba
ki tekeré?
Ki hajlik az éj fényes, feketéllő
tükre felé?
Mért mozdul a – mért inog úgy a sötétség
híg fala, gátja?
Mért indul az éj titkos zuhatagja,
fekete árja?
Mért fonja be léptem a selymes háló
csalfa hinárja?
Mért rázza kisértet-kéz az Ős-éj ködpalotáját –
ránk hadd omoljék?
Mért oly világos az éj, hogy éjszakábbak a nappalaink
mint e sötétség
Mért – ó mért hajlik a sors – tán hogy az élet
titka bomoljék…?
Mért hajlik a Sorsom az éj feketéllő – az éj acheroni
tükre felé…?
(Budapest)
Forrás: Széphalom, (2).
p. 112. (1928)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése