Ha elmulasztottad az órát és a percet,
mikor őrangyalod szeliden rádhajolt
s lelkedben nyilani rendelt virágoskertet,
mit aztán Év s Idő kopárra letarolt,
ne sírj! nem érdemes, oly szűkös ez az élet,
hogy bánat és öröm egyformán porszemek,
örülj, hamvadt szíved fénye ha szerteszéled
s kioltják lángjait halálos, zord szelek.
Gondold: évmilliók peregnek, mint a zápor
s már nem vagy, amíg az Úr pillája megremeg,
föléd feszül az ég, bús fogadalmi sátor
s némán néznek le rád titkos csillagszemek.
A rémes messzeség jéggel fedett szívéből
kicsap a gyötrelem, mint hörgő zokogás
s egy szörnyű hang dörög, jövőre a tér öléből:
„Mindég ez volt a lét és nem lesz sose más!”
Miért a förtelem, az aljas földi élet, -
mely szennyel tölti be a szűzi Föld ölét
s Te is ó! Krisztusom, mért adtad drága véred,
ha nem törhetted meg a bűnök bűvkörét?
Veszendő minden itt s ha tudnád, hogy hiába
szeretted annyira a farkasok hadát,
tán szíved törne meg ó! Egek Bús Királya
és bánat csapna rád, mint ragadó, vad ár.
A kegyes és zord Halál az egyetlen igazság
s hogy lekaszál a sors az egyetlen öröm,
pusztuljon el velönk s az eredendő gazság,
gyúljon fel tiszta fény az égi, szent körön!
Forrás: Széphalom, (2).
p. 334. (1928)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése