Jean Cocteau: Két vers az álomról

1.

Ó, arcodon e pillanatnyi szélcsend

rémít, míg álmodol;

Múmiaként századok mélyén élsz lent

s nézel, álarc alól.

Egy régholt királynő gazdag képmása él

tekinteted helyett,

Míg balzsamozza éj és szenvedély

sötétre testedet.

Ó, tengerek foglya, vadmadaram,

királynőm, légy szabad;

Álmaid zúgása közt halld szavam,

merítsd fel arcodat.

2.

Tétovázva állsz álmaid fölött

e sötét vizeken.

Attól félsz, hogy én veled merülök?

s osztoznod kell velem.

Ó, ne félj, engem más álom szorít,

s míg tart e zuhanás,

Téged holt barátok közé vegyít

s nehéz látomás.

Kószálsz az erdőn, látod a tanyát;

egész gyermekkorom.

Míg a mélyt, mely téged magába zárt,

sohasem járhatom.

Édes volna zavarni álmodat,

mint ki veled lakik.

Félek a perctől, hogy felkelt a nap

és kettős szárnyra nyit.

Ford.: Gyarmathy Erzsébet

Forrás: Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)

Illyés Gyula: Fűrészelek

Hull a fűrészpor, szőke púpja nő,

fűrészelek s telik az idő.

Szitál a hó, az első az idén,

nem marad meg, csak az ágak hegyén.

Szitál a hó, a rögtön eltűnő,

mintha ő hullna, maga az idő.

Játszin a fürge pelyhek közt szalad,

kereng a tenger fürge pillanat,

lekereng mind és vissza egy se jő

s csak azt tudom, hogy telik az idő,

mint Cézár alatt volt teljesülő,

mint mikor lányra vártam s végre ő

öröklét mélyéről lépett elő

s egy álló percre ő lett a jövő,

és átöleltem, hálás szerető,

s lágy karja közt is tellett az idő.

Vitt a vonat, jöjj új torony s mező,

néztem s közben is tellett az idő

bíróra vártam, büszke bűnöző

s e cellában is tellett az idő

s gondoltam, hol az a verem melyik,

hol a gödör, mely vele megtelik,

hogy ráírhatnám, mint a temető

fejfáira, itt nyugszik az idő,

de nem nyugszik, de múlik monoton

azonközben is, ha ezt leírom

s finom ködként, szemmel nem láthatón

lebeg a rétnyi fűszál-sorokon.

Krákog a fűrész, torkot köszörül,

lebeg a hó a kis fészer körül.

Vert a szívem amíg a prüszkölő

lovak szaladtak s tellett az idő.

Présházban ültem, sáros hegytető

csendjében, minden zajra fülelő,

hogy ki lépdel ott s mit hoz a jövő,

mily szörnyű új hírt s tellett az idő,

mint az audun-i bánya éjjelén,

mint a műtétek téli reggelén

és nem nőtt hegycsúccsá talpam alá,

ahogy egykor a gyermek gondolá.

Megy a fűrész és mintha őt magát,

az időt ölném, hullik a hasáb,

hull öt-hat percenként megannyi fő

s azonközben is telik az idő

és eltűnik s én nézhetem, ahogy

az otthagyott utas a fogatot,

és eltűnik, bár nincs előtte út

és nyoma sincs, csak ez a pici púp.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)

Márai Sándor: Még egy vers

Mindenkinek tetszeni nem lehet,

Mint a vadszőlő, deres a fejed.

A nők, e sápadt, sovány angyalok,

Kenyérért állnak, rőt hajuk lobog

S mint a répa, retek és mogyoró,

Pattog az ősz és ropog a dió.

Minden megérett. Nézd, itt a kezem.

Szorítsd meg, vágd le… Nem védekezem.

Robban egy szó, mint az őrült atom.

Felhőre ülök, lábam lógatom

S reátok így még hosszan nézhetek:

Világháborúk s világnézetek.

S mert a szőlő érett, részeg leszel,

Részeggel a hold versenyt énekel

S mert férfi voltál, nógattak a nők.

Szomorúan mostak s vasaltak ők,

Szemem is volt, láttam több csillagot

S mert ember voltam, tehát meghalok.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)

Somlyó György: Egy költő levele a színészhez

Jean Cocteau: Rettenetes szülők.

Művész Színház, 1945.

Gábor Miklós (Michel) és Sulyok Mária (Yvonne).

Fotó: Kálmán Béla.

Kedves barátom, Gábor Miklós!

A „Rettenetes szülők” előadása után nem volt időm bemenni öltöződbe, - amint az illik. Ezért most levélben köszönöm meg ezt az estét. De most sem, mint az a magam fajtától illenék, „irodalmi” és műítészi fejtegetésekkel. Csak azt az érzést akarom közölni, amit játékod keltett bennem. S vajon, ha való alakjában szemléljük, nem ez a kritikus legigazibb feladata-e, a művész és ő közötte az alkotáson keresztül létesült kapcsolat feltárása, - még ha az esetleg a felvetődő kérdések sokasága közt kitérőkbe téved s a pillanatnyi „tárgy”-tól messzi vezet is? A művészet igazi s mindig aktuális kérdéseihez bizonnyal mindig elvezet. Szóval: csak annyit akarok mondani Neked, hogy: irigyeltelek! Az ilyent többnyire jobbnak látják elhallgatni; de én, ha emlékszel, már a múltkor is mondtam Neked, a Bánk bán próbáján a szünetben. Igaz, akkor jobbára, mintegy személytelenül, színész voltodnak szólt s a kosztümnek, melyet én, fájdalom, csak képletesen ölthetek magamra. De ezúttal már személyesen Neked szól, nem a színésznek, hanem annak a remek színésznek, aki most már Te vagy s aki magadra tudod ölteni az egész életet is, mint a ruhát, elragadóan és kétségbe ejtőn, - ami magamfajtának legfeljebb ha szavakban és ezáltal mintegy magamon kívül sikerülhet. Nekünk, íróknak valami „örökhöz”, „maradandóhoz”, más-hoz kell kapcsolnunk a kifejezést,  melynek pedig eredendő fokán magából az életből kell sarjadnia. De Te magadban, saját esendő testedben, az élet és a pillanat boldog iramlásában villantottad fel ma este az ifjúság és a szerelem minden csudáját és minden nyomorát, minden illatát és minden verítékét. S amit legjobban irigyeltem, az a teljesség, a reális alak teljes azonosulása az elképzelttel; nem szavaltál, mint a színészek legtöbbje, nem „mimikáztál”, a lábad kisujja épp oly fontos és elhanyagolhatatlan volt, akár az arcod, minden ízed „játszott” egyforma izgalommal és jelentőséggel. Nem tudom, elfúló hangod, az egyszerre férfiasan gyötrött és gyermekdeden nyöszörgő fájdalom volt-e „valódibb” és feledhetetlenebb, vagy lábfejed görcsösen szenvedő és egyben mégis mulatságosan szeleburdi felhajlása, amikor kisemmizetten és elárultan anyád vállára dőltél, megkapaszkodva benne, az utolsó erősségben, de mégis úgy, mint aki már megkapaszkodni se kíván.

Boldog lehetsz. A legnagyobb jó jutott Neked, amiben részünk lehet: a sokféleség, hogy egy életedből teremthetsz sokat. Szüntelenül kiléphetsz a saját életedből – és ki az, aki sokszor nem akarna kilépni belőle? -, odahagyhatod mindazt, ami bánt, ami megoldhatatlan és elviselhetetlen és mindent megoldhatsz másutt, másvalakiben, - aki mégis mindig újra Te magad vagy, a Te hangoddal és mozdulataiddal. Száz formájában ragyogtathatod fel a mindig-egy életet, a szépet és a szörnyűségest, ahogy nagy költőnk mondja, a „kedvest és rettenetest”. Meghalhatsz minden este újra és ezer életet élhetsz e földön. Még soknak szeretnék ily meghatott tanúja lenni, mint e ma estinek.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)