Asszonyom,
miért ilyen izgatott, ott a negyedik sor szélén? Igen,ön, az elegáns, barna
kalapban. Csodát vár talán? Hogy hirtelen besurran az orgona előtti ajtón
Casals Pablo vagy Hubermann s vonójuk hangjának mennyei szárnyain ön kirepülhet
ez alantas világból? Óh, dehogyis vár ilyen csodát! Ha „csak” Hubermann állna a
Zeneakadémia dobogóján, ön nem ülne a nézőtéren. Mert ön csak „érdekességre”
vágyik. Az „érdekesség” varázsolja pirultra az arcát, ezért izgul, feszeng,
távcsövezik s ezért suttog szépbundájú szomszédnőjével.
Ön
és még hányan, hányan a teremben, melybe – nézze csak! – most tódul be a
vízbefúltak kékarcú, meztelen serege. Nézze csak asszonyom! Egy anya jön elő! –
nem, nem bundában – egy szál sárgálló ing van rajta, karján egy csecsemő hörög…
Hallja, asszonyom, hörög, orrában, szájában a Duna habja bugyborékol, szemhéja
alatt érdes, sárga iszap…
Tudja-e
honnan jönnek? Újvidékről asszonyom. A Duna fenekéről. S a többiek? Az átlőtt
fejűek, a félkarúak, a lábatlanok, a megfagyottak, a kifolyt belűek? A Don
mellől, asszonyom! Az ukrán mezőkről.
Látja-e
őket? És hallja-e, hogy mégis megzendül önnel szemben az orgona? De micsoda
hangok ezek! Micsoda hangok bújtak e sípokba? Hallja-e? Millió síp sírja, hogy:
Jaj! S millió síp zúgja, hogy: Vér! S a sípok sírása és zúgása együtt azt,
hogy: Gyilkos! Azt, hogy: Gyilkosok!
S
hallja-e, micsoda kacaj rázza meg a terem falait? Hallja-e visszhangját az
emelvényen elhangzó szónak: Közjog… visszhangját a szónak, hogy:
Alkotmánysértés… Ők kacagnak asszonyom, a „megsértettek”: a Duna vizében
felpuffadtak, az átlőtt fejűek, a megfagyottak, a lábatlanok…
Látja-e
és hallja-e őket, asszonyom? Hát miért nem sikolt? Hát mi az, ami sikolyt csal
a torkából? Egy nyakára kúszó pók, vagy egy lábai elé futó egér? Ilyen erő
idegzetű ön, vagy ilyen – gonosz?
Vagy
– így is lehet – hogy ön nem látja és nem hallja ezt? S nem látja a díszleteket
sem a Zeneakadémia dobogóján? Óh, tökéletes díszletek, a megszólalásig azok!
Nézze csak azt a vízbe lógó hidat, azt a pernyévé égett falut, azt a szomszéd házra
dűlt kórházat! Ugye, milyen erő van a vékony ujjakban, melyek most remegve
nyúlnak egy pohár víz után: a vádlott ujjaiban? Hogy hidakat tépett velük,
pillérestől, hogy házakat tett omladékká? Hogy egy országot tett siralmas
pusztasággá?
Folytassam,
asszonyom? Minek? Hiszen látom, most újból távcsöve után nyúl s közben összesúg szépbundás szomszédjával. Ha
önt nézem, most már én sem látok egyebet. Mert öt képzelem a lócára és a
szomszédját, asszonyom! Mert gyilkos ön. Egy, az utcán sétáló, zsöllyékben ülő,
„érdekességre” kíváncsi gyilkosok közül. Mert önnek akkor sem volt szeme,
füle a legfültépőbb jajhoz. S aki vak az ártatlanok szenvedéseihez, aki süket
az ő jajaikhoz: az gyilkos, asszonyom!
Ezért
hallottam én a halálos ítélet konduló szavaiban az ön halálos ítéletét is,
asszonyom!
Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése