2015. júl. 13.

Zelk Zoltán: Egy hölgyhöz, ki a „nézőtéren” ült…






Asszonyom, miért ilyen izgatott, ott a negyedik sor szélén? Igen,ön, az elegáns, barna kalapban. Csodát vár talán? Hogy hirtelen besurran az orgona előtti ajtón Casals Pablo vagy Hubermann s vonójuk hangjának mennyei szárnyain ön kirepülhet ez alantas világból? Óh, dehogyis vár ilyen csodát! Ha „csak” Hubermann állna a Zeneakadémia dobogóján, ön nem ülne a nézőtéren. Mert ön csak „érdekességre” vágyik. Az „érdekesség” varázsolja pirultra az arcát, ezért izgul, feszeng, távcsövezik s ezért suttog szépbundájú szomszédnőjével.

Ön és még hányan, hányan a teremben, melybe – nézze csak! – most tódul be a vízbefúltak kékarcú, meztelen serege. Nézze csak asszonyom! Egy anya jön elő! – nem, nem bundában – egy szál sárgálló ing van rajta, karján egy csecsemő hörög… Hallja, asszonyom, hörög, orrában, szájában a Duna habja bugyborékol, szemhéja alatt érdes, sárga iszap…

Tudja-e honnan jönnek? Újvidékről asszonyom. A Duna fenekéről. S a többiek? Az átlőtt fejűek, a félkarúak, a lábatlanok, a megfagyottak, a kifolyt belűek? A Don mellől, asszonyom! Az ukrán mezőkről.

Látja-e őket? És hallja-e, hogy mégis megzendül önnel szemben az orgona? De micsoda hangok ezek! Micsoda hangok bújtak e sípokba? Hallja-e? Millió síp sírja, hogy: Jaj! S millió síp zúgja, hogy: Vér! S a sípok sírása és zúgása együtt azt, hogy: Gyilkos! Azt, hogy: Gyilkosok!

S hallja-e, micsoda kacaj rázza meg a terem falait? Hallja-e visszhangját az emelvényen elhangzó szónak: Közjog… visszhangját a szónak, hogy: Alkotmánysértés… Ők kacagnak asszonyom, a „megsértettek”: a Duna vizében felpuffadtak, az átlőtt fejűek, a megfagyottak, a lábatlanok…

Látja-e és hallja-e őket, asszonyom? Hát miért nem sikolt? Hát mi az, ami sikolyt csal a torkából? Egy nyakára kúszó pók, vagy egy lábai elé futó egér? Ilyen erő idegzetű ön, vagy ilyen – gonosz?

Vagy – így is lehet – hogy ön nem látja és nem hallja ezt? S nem látja a díszleteket sem a Zeneakadémia dobogóján? Óh, tökéletes díszletek, a megszólalásig azok! Nézze csak azt a vízbe lógó hidat, azt a  pernyévé égett falut, azt a szomszéd házra dűlt kórházat! Ugye, milyen erő van a vékony ujjakban, melyek most remegve nyúlnak egy pohár víz után: a vádlott ujjaiban? Hogy hidakat tépett velük, pillérestől, hogy házakat tett omladékká? Hogy egy országot tett siralmas pusztasággá?

Folytassam, asszonyom? Minek? Hiszen látom, most újból távcsöve után nyúl s  közben összesúg szépbundás szomszédjával. Ha önt nézem, most már én sem látok egyebet. Mert öt képzelem a lócára és a szomszédját, asszonyom! Mert gyilkos ön. Egy, az utcán sétáló, zsöllyékben ülő, „érdekességre” kíváncsi gyilkosok közül.  Mert önnek akkor sem volt szeme, füle a legfültépőbb jajhoz. S aki vak az ártatlanok szenvedéseihez, aki süket az ő jajaikhoz: az gyilkos, asszonyom!

Ezért hallottam én a halálos ítélet konduló szavaiban az ön halálos ítéletét is, asszonyom!

Forrás: Fényszóró 1. évf. 16. sz. (1945. november 7.)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése