Október, hétfő:
Nyugodhatnánk, húsz méter rom alatt,
Író, festő, költő, mint egy rakás
nyálas hús, néhány heti rothadás,
(most hántanák le rólunk a falat).
Mégsincs szívünkben semmiféle vád,
hát nélkülünk épülne a világ,
s gyerekfej nagyságú csillagok
versek nélkül is jeleznek tovább.
Kedd:
Még lélegzel és én már rettenek.
Milyen törékenyek e csontok!
Ujjal tapintom a szemed,
halálod melyik sejtben hordod?
Szerda:
A délelőtt csak eltelt, mint a játék,
a délután szikrázó, tiszta volt.
Most meleg őszi estben, mint ajándék
kelsz fel, szálló és tűnő, ifjú hold.
A nyír mögött égsz, mesebeli csillag,
mit sosem ért el egy gyerek keze.
Téged bámulnak, akik benned bíznak
s egy gesztenye sötét tekintete.
Csütörtök:
Igen, hitese lettél földnek, lombnak,
a futó felhők árnyékukba vonnak, -
ezt az éjszakát ébren töltöd el,
a padon illatos almát eszel,
és nyughatatlan lesed az időt,
hogy percem, rebben, mélyén a halál,
hogy nő. Egy rőt, lázadó rózsa áll
asztalodon – hajnalig nézed őt.
Péntek:
Rámhullottál, keserű csöpp,
és mint olaj, úszol a vízen,
és minden új, idegen ízben
ott érezlek nyelvem mögött.
Mint homok, csikordulsz fogamban,
bogár vagy, két szirom között,
mindenütt ott vagy, láthatatlan
és hálóid lassan szövöd.
Egészen bevonsz csillogással,
százféle nyálad rámtapad.
Így kötsz meg, oldhatatlan szállal,
mint horog köti a halat.
Sötét sirály, lebuksz rám és
szárnyaid betakarnak engem. –
Ó, rózsa, nyílj ki a szívemben,
töltsd ki italod, feledés.
Szombat:
Szemed úgy hívja arcomat,
mint aki víz fölé hajol
és megremeg, lent valahol
fodrozódik és fut a hab.
Arcodnak mélyén felmerül
egész titkos gyerekkorom,
fogódzom benned, egyedül,
folyók zúgását hallgatom,
forrást kutató szomjúság,
madarat leső félelem,
a fáradt test mélyeiben
lassan elmerül a világ.
Melledre bukom, mintha már
vinne, hozna, apály – dagály,
elránt és újból visszavet
a magány és a szédület.
Vasárnap:
A napfény, mint a máz, csorog a kezemen,
de fagyos már a föld, gyönge rózsák tövén,
piros pokrócomban ülök a kert füvén,
egy percre még engedd el, sötét fény, a szívem.
Rebbenő hegedű
eltévedt hangja száll,
tudlak szomorúság, varázslat: Bach Chaconne.
Mint madárszárny érinted szemem és homlokom,
s a békülő halálra bölcsen tanít a táj.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 15. sz. (1945. október 31.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése