A szenvelgő tavasz borongva űzte szét
a telet, a derűs munka szakát, az éber
telet, s bennem, kit az örvénylő vér vezérel,
hosszú ásításba rándul a renyheség.
Vakító alkonyok lobbannak el agyamból,
mit vas-abroncs szorít, mint ó sírkerteket,
s búsan egy messzi-szép ábrándot kergetek
a földeken, hol a roppant nedv árja tombol.
És elhanyatlok én illattól verten itt,
ajkammal marva, hogy arcomnak lenne verme,
a forró földet, hol most új orgona nyit,
vezeklőn várva, hogy tán búmnak szárnya kelne…
Míg kacagja az Ég a sövényt és a rajt’
csivogva ébredő, színes madári rajt.
Ford.: Somlyó György
Forrás: Fényszóró 1. évf. 13. sz. (1945. október 17.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése