A mű
Szép,
kényes, nagy mondanivaló, - az elődök megbuktak…
Schillert
a hősnő ragadta meg, a Jungfrau romantikus, önképzőköri
képzettársításai: fegyverzaj, tarka középkori ruhák, máglya, dagadó vitorlákkal
úszó verssorok, - az ötfelvonásos történelmi dráma. Voltairet saját alkata
tévesztette meg a Pucelle, ez a kegyeletsértő,
tiszteletlen eposz remek alkalom, hogy költhesse nyelvét s mint egy szemtelen,
vigyorgó utcagyerek, a hitnek és a történelemnek utána kiálthasson néhány illetlen
szót, - alkalom, alig több… Anatole France komoly történelmi tanulmányt írt a
Szűzről. A kételyt testesítette két kötetté: „Jeannet mesékből ismerték.
Bármerre járt, a legendák repültek előtte.”
Shaw
– akár France, vagy Voltaire – sohasem vetette meg a szabadszájúság és a kétely
alkalmait; gondoljunk az ő Caesarjára, Napoleonjára, Nagy Katalinjára. Kevesebb
tisztelettel és kegyetlenebbül alig csúfolódott valaki a század első
évtizedeiben. Még Jeanne drámájában is megvillan egy-két orv mondat. De ezt a
drámát mégsem a meghökkentésért és a dialektikai remeklésekért írta Ebben a
darabjában megismerjük Shawt, a hívőt.
A
nőkben mindig hitt.
Milyen
ártatlan, bátor gyerekszemmel ábrázolta lady Cicelyt a Brasbound kapitányban.
Milyen szépfényű sugárzásba állította Candidát. A kis utcarongy a Pygmalionban
szemtelen és érintetlen. És ahogyan meg-megsimogatja Cleopatrát, ki a szent,
fehér egyiptomi macskáktól származik, - ez a mozdulat szeretet és gyönyörködés.
Jeanneban
is hisz. Superior being, magasabb rendű lény, - írja róla a drámát
bevezető Preface-ban. Sorsában és tetteiben hiszi a küldetést és a csodát.
Amit itt ábrázolni akart: megragadó igazság és folt nélküli tisztaság. Nem leplez
se semmit: szárnyas alakot választott és szárnyalni akar vele. A nagyság
drámaírója. Emberi nagyságé, igazi nagyságé.
De
Jeanne még kevés, - érte még nem született volna meg a dráma. „Eszményi
életrajzírójának meg kell ragadnia a középkort” – vallja Shaw. A kort, amelyet
négyszázötven évi feledés és félreértés után végre alapjáig ástunk. Milyen más
ez a kor, mint sokáig hittük. „Shakespeare történeti drámáiban nyoma sincs a
középkori levegőnek” – vagdalkozik a frissen megrészegült szerző. Valóban – Shaw ismeri a kort. A Caesarés
Celopatrában még az anakronizmusra esküdött, itt – az atmoszférára. Arra a
valóságra, amely csak egyszer volt és megismételhetetlen. Mennyivel igazabb s
bonyolultabb tizenötödik század az övé, mint Schilleré, - a jelmez alatt
mennyire eleven itt a dauphin udvara és milyen meggyőző a dauphin, akire
erőszakos érsekei, kancellárjai és katonái egyszerre hülyeséget, tunyaságot és
ugyanakkor óvatos ravaszságot kényszerítenek. Huizinga, a kitűnő történetíró,
aki hármas tanulmányban foglalkozott „Bernard Shaw szentjével”,
minduntalan fanyalogni szeretne, de végül is bevallja: Jeanne alakja is
hiteles, az udvari kép meg színgazdag és mozgalmas, egyszerre színpad és
történelem. De Shawnak csupa szerencsés és nagy történelmi pillanata van: a
sátorjelenet az angol táborban holbeini kép, három felejthetetlen
portré-tanulmány; és amikor a koronázás után Jeanne egyedül marad a kiürült,
félhomályos rheimsi székesegyházban, amikor először érinti meg a félelem és a
földi társtalanság, milyen dantei erejű körülötte a csend!
De
még a megidézett és alapjáig ásott középkor sem az igazi drámai mondanivaló. „Az
ilyen puszta történelmi érdeklődésre nem
pazarolnék öt percet sem” – mondja Shaw. Az olcsó melodrámai lehetőség: egy
ártatlan lányt sötét és ostoba emberek megégetnek, - nem érdekli. Nem krónikás
ő. S nem kívánja megírni a gonoszság és az ostobaság véres komédiáját sem.
Hol
van hát az örvény, amely Jeanne történetében Shaw előtt megnyílt?
Most
már megmondhatjuk, - a szorongató dráma éppen az a felfedezés (s ezzel a
felfedezéssel válik Shaw színműve a huszadik századi drámairodalom egyik fénylő
remekévé), hogy a dom-rémy-i parasztlányt nem gonosz és romlott, de
keménységükben is tiszta szándékú bírák ítélik a borzalmas tűzhalálra. Igazság
ütközik meg itt igazsággal. Bírákat ismerünk meg, akiknek el kell ítélniök
Jeannet, mert az ő szavukban azok az intézmények – egyház, feudalizmus, angol
nacionalizmus – ítélkeznek, amelyeket ez a megszállott, magasabb rendű, tiszta
lány alapjaiban támadott meg. Ki volt a Szűz? A mély hit, az egyszerűség, a
testet öltött francia érzés. De ez a hit istent és nem az egyházat kereste. Ez
az egyszerűség nem főurához, de egyenesen királyához fordult. Ez az ébredő francia
hazafiság azt hirdette: a francia föld a franciáké és Anglia az angoloké.
Természetes tehát, hogy Jeanne halálos ellenségévé tette a kor három legerősebb
hatalmasságát, - akik a Szüzet elítélték: csak jó papok, jó
főurak és jó angolok lehettek.
Shaw
drámája fullasztó közlés a végső dolgokról: az igazságról, amely
alkalmazásában maga a lángoló igazságtalanság, - az életről, amely elbírja a
csodát, de nem viseli el a valóságot – és szánakozó vallomás az emberről,
aki kibékíthetetlenül és kiszabadíthatatlanul vergődik az emberi
intézményekben.
Aki
ezt a Jeanne d’Arc drámát írta: a részvét nagy költője.
Shaw
színművét Hevesi Sándor fordította. Nemes, tiszta munka.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 14. sz. (1945. október 24.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése