A bánat ült a szívem szürke padján
És sírni, sírni halkan invitált,
Rossz életemnek sárga sivatagján
Az éj nyirokja lassan szétszitált.
S tüzet gyújtottam, szép szerelmi máglyát,
Mert fázom. Éhes, és fáradt vagyok.
Elélt, alélt múltam hervadt virágját
Mind rávetettem s most a tűz ragyog.
Mi értékem volt, mind beledobáltam,
Talán nem is sok. Mégis: mindenem.
S mellette gunnyasztok, halottra váltan,
Már nincsen mit lángjára hintenem.
A csörgősapkám nagy lánggal elégett,
A némaságom is lobot vetett,
De nem szerez neked gyönyörűséget,
Te nem vagy itt. Te nem érezheted.
Ha itt volnál, engem kicsillagoznád.
Rásimogatná kis kezed: ne félj!
De messze vagy: a csókom útja hozzád
Oly végtelen, mint egy álmatlan éj.
Te messzebb vagy tengerbe hunyó holdnál,
Midőn fölötte hullám összecsap.
Te messzebb vagy a lesznél és a voltnál,
A boldogság van ilyen messze csak.
Más énekelné szóval gazdagabban,
De én csak szimplán mondom e regét,
Hatalmas tűz égett a sivatagban
És senkinek sem adta melegét.
Ó, milyen kár az ilyen tüzekért.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 15. sz. (1945. október 31.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése