Hull a fűrészpor, szőke púpja nő,
fűrészelek s telik az idő.
Szitál a hó, az első az idén,
nem marad meg, csak az ágak hegyén.
Szitál a hó, a rögtön eltűnő,
mintha ő hullna, maga az idő.
Játszin a fürge pelyhek közt szalad,
kereng a tenger fürge pillanat,
lekereng mind és vissza egy se jő
s csak azt tudom, hogy telik az idő,
mint Cézár alatt volt teljesülő,
mint mikor lányra vártam s végre ő
öröklét mélyéről lépett elő
s egy álló percre ő lett a jövő,
és átöleltem, hálás szerető,
s lágy karja közt is tellett az idő.
Vitt a vonat, jöjj új torony s mező,
néztem s közben is tellett az idő
bíróra vártam, büszke bűnöző
s e cellában is tellett az idő
s gondoltam, hol az a verem melyik,
hol a gödör, mely vele megtelik,
hogy ráírhatnám, mint a temető
fejfáira, itt nyugszik az idő,
de nem nyugszik, de múlik monoton
azonközben is, ha ezt leírom
s finom ködként, szemmel nem láthatón
lebeg a rétnyi fűszál-sorokon.
Krákog a fűrész, torkot köszörül,
lebeg a hó a kis fészer körül.
Vert a szívem amíg a prüszkölő
lovak szaladtak s tellett az idő.
Présházban ültem, sáros hegytető
csendjében, minden zajra fülelő,
hogy ki lépdel ott s mit hoz a jövő,
mily szörnyű új hírt s tellett az idő,
mint az audun-i bánya éjjelén,
mint a műtétek téli reggelén
és nem nőtt hegycsúccsá talpam alá,
ahogy egykor a gyermek gondolá.
Megy a fűrész és mintha őt magát,
az időt ölném, hullik a hasáb,
hull öt-hat percenként megannyi fő
s azonközben is telik az idő
és eltűnik s én nézhetem, ahogy
az otthagyott utas a fogatot,
és eltűnik, bár nincs előtte út
és nyoma sincs, csak ez a pici púp.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése