Jean Cocteau: Rettenetes szülők.
Művész Színház, 1945.
Gábor Miklós (Michel) és Sulyok Mária (Yvonne).
Fotó: Kálmán Béla.
Kedves
barátom, Gábor Miklós!
A
„Rettenetes szülők” előadása után nem volt időm bemenni öltöződbe, - amint az
illik. Ezért most levélben köszönöm meg ezt az estét. De most sem, mint az a
magam fajtától illenék, „irodalmi” és műítészi fejtegetésekkel. Csak azt az
érzést akarom közölni, amit játékod keltett bennem. S vajon, ha való alakjában
szemléljük, nem ez a kritikus legigazibb feladata-e, a művész és ő közötte az
alkotáson keresztül létesült kapcsolat feltárása, - még ha az esetleg a
felvetődő kérdések sokasága közt kitérőkbe téved s a pillanatnyi „tárgy”-tól
messzi vezet is? A művészet igazi s mindig aktuális kérdéseihez bizonnyal
mindig elvezet. Szóval: csak annyit akarok mondani Neked, hogy: irigyeltelek!
Az ilyent többnyire jobbnak látják elhallgatni; de én, ha emlékszel, már a
múltkor is mondtam Neked, a Bánk bán próbáján a szünetben. Igaz, akkor jobbára,
mintegy személytelenül, színész voltodnak szólt s a kosztümnek, melyet én,
fájdalom, csak képletesen ölthetek magamra. De ezúttal már személyesen Neked
szól, nem a színésznek, hanem annak a
remek színésznek, aki most már Te vagy
s aki magadra tudod ölteni az egész életet is, mint a ruhát, elragadóan és
kétségbe ejtőn, - ami magamfajtának legfeljebb ha szavakban és ezáltal mintegy magamon kívül sikerülhet. Nekünk,
íróknak valami „örökhöz”, „maradandóhoz”, más-hoz
kell kapcsolnunk a kifejezést, melynek
pedig eredendő fokán magából az életből kell sarjadnia. De Te magadban, saját esendő testedben, az
élet és a pillanat boldog iramlásában villantottad fel ma este az ifjúság és a
szerelem minden csudáját és minden nyomorát, minden illatát és minden
verítékét. S amit legjobban irigyeltem, az a teljesség, a reális alak teljes
azonosulása az elképzelttel; nem szavaltál, mint a színészek legtöbbje, nem „mimikáztál”,
a lábad kisujja épp oly fontos és elhanyagolhatatlan volt, akár az arcod,
minden ízed „játszott” egyforma izgalommal és jelentőséggel. Nem tudom, elfúló
hangod, az egyszerre férfiasan gyötrött és gyermekdeden nyöszörgő fájdalom
volt-e „valódibb” és feledhetetlenebb, vagy lábfejed görcsösen szenvedő és
egyben mégis mulatságosan szeleburdi felhajlása, amikor kisemmizetten és
elárultan anyád vállára dőltél, megkapaszkodva benne, az utolsó erősségben, de
mégis úgy, mint aki már megkapaszkodni se kíván.
Boldog
lehetsz. A legnagyobb jó jutott Neked, amiben részünk lehet: a sokféleség, hogy
egy életedből teremthetsz sokat. Szüntelenül kiléphetsz a saját életedből – és ki
az, aki sokszor nem akarna kilépni belőle? -, odahagyhatod mindazt, ami bánt,
ami megoldhatatlan és elviselhetetlen és mindent megoldhatsz másutt, másvalakiben,
- aki mégis mindig újra Te magad vagy, a Te hangoddal és mozdulataiddal. Száz
formájában ragyogtathatod fel a mindig-egy életet, a szépet és a szörnyűségest,
ahogy nagy költőnk mondja, a „kedvest és rettenetest”. Meghalhatsz minden este
újra és ezer életet élhetsz e földön. Még soknak szeretnék ily meghatott tanúja
lenni, mint e ma estinek.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése