A
müncheni rádió nemrég közölte, hogy Thomas Mann rövidesen visszatér
Németországba. Nyolc esztendős emigráció után a tengerentúlról visszatér
hazájába a világ egyik legnagyobb írója s első útja talán Münchenbe vezet, abba
a városba, ahol először raktak máglyát könyveiből. Nyolc éve annak, hogy
Svájcból pár napra Bécsbe jött elbúcsúzni néhány barátjától mielőtt áthajózik
az Óceánon s a riporternek akkor módjában volt rövid beszélgetést folytatni
vele s a beszélgetés jegyzeteit – emlékként őrizte noteszkönyvében mostanáig,
amikor érdemes megint elővenni bizonyítékául annak, hogy politikusok,
államférfiak, hadvezérek tévedhetnek, a költő, akit a lángész ösztöne vezet –
soha.
Bécs…
1937… A Hotel Imperial negyedik emeleti kis szobájában várok a költőfejedelemre
izgatottan és elfogultan, mint egy vizsgára készülő iskolás gyerek. Soha nem
beszéltem vele ezelőtt s a tanító előtti félelem ösztönös előérzet. Tipikusan „Schulmeister”
jelenség, modorában, hanghordozásában végtelenül szerény, de minden félszeg
jellegzetesség nélkül. Tanár, állandó készenlétben a dolgok lelkiismeretes
magyarázására, minden kérdésre olyan kimerítően s annak minden oldalát
megvilágítva válaszol mint a pedagógus, aki súlyt helyez arra, hogy az előadott
tárgyat a leggyengébb tanuló is megértse az osztályban.
A
hotelszoba asztalkáján friss horogkeresztes röpirat fekszik „Freiheit und
Disziplin” címmel…
-
Szabadság… igen… - mondja -, de tudni kell, mire való s mihez, mert ha nem
állítják nemes, emberséges elvek és célok szolgálatába, anarchikus és züllött
lesz. És ugyanígy vagyunk a fegyelemmel is, itt még fokozottabb mértékben
fontos tudni, mire való a fegyelem, amely megköveteli a teljes alárendeltséget
s a testi és szellemi kiszolgáltatottságot. A német nép nem tudott élni a
szabadsággal, de fanatikus tisztelője a fegyelemnek és fegyelmezettségében most
olyan szörnyű vadságokra készül, hogy megdöbben majd az egész világ.
…
Az író és a politika viszonyáról beszélgetünk s a sokak által vitatott
problémáról, vajon köteles-e az író állást foglalni a mindenkori eseményekkel
szemben? Általában… mondja -, az
apolitikus írónál nem hiányosság, hogy nem rezonál a napi politikára és
érzéketlen ezen a vonalon, mint ahogy nem mindenáron művészietlenség, ha az
írót a napi politika indulatai elragadják, viszont lehetnek az emberiség
történetében döntő pillanatok – s ez a pillanat ma adva van -, mikor az írónak
feladata szót emelni, ebben az esetben a veszélyeztetett civilizáció és az
emberi méltóság védelmében. Hallgatva visszavonulni, csak azért, hogy ilyen
módon mindentől elvonatkozva nyugodtabban lehessen alkotni, túlságos
mesterségbeli önzést jelentene.
-
Véleménye a jövőről? Németországról?
-
Egy megalomániás őrült rövidesen lángba borítja a világot s a német népnek
évtizedekig Canossát kell majd járnia a nemzetközi közvélemény előtt, hogy
levezekelje bűneit.
-
Tervei?
Az
ablakhoz lépett és lenézett a gyönyörű bécsi Ring évszázados fáira… Most elmegyek
Európából – mondotta csendesen -, de igyekszem majd kint megtenni, amit lehet.
Mindannyian
tudjuk, hogy megtette… Nyolc éves emigrációja alatt írásban és szóban az éter
hullámain keresztül igyekezett felrázni a német nép lelkiismeretét, első volt,
aki kétségbeesetten felsikoltott a rádióban, mikor a horogkereszt őrültjei
negyven hollandus fiatalemberen először próbálták ki a gázfürdők szörnyűségét,
de szenvedélyes tiltakozásai és irodalmi remekműveknek számító manifesztummal
nem találtak meghallgatásra s végül tehetetlen haragjában „apokaliptische
Lausbuben”-névvel bélyegezte meg a harmadik birodalom vezetőit…
A
költőfejedelem most visszatér hazájába s a németek, akik nemrég még a
kefebajuszú Caesart üdvözítették, bűnbánatos alázattal hívják s talán most
követni fogják tanításait.
Forrás: Fényszóró 1. évf. 15. sz. (1945. október 31.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése