Balázs Béla: Lehetetlen művészet

Erhard-Theodor-Astler (1932-1945): Koldus hegedűvel 1939.

Odalent az udvarban hegedül valaki. Az udvar szürke és teli van romok piszkos törmelékével. A vak koldus, aki hegedül, maga is rom és törmelék. De a gáláns keringő, melyet játszik, csillogó, szép és édes: selyembe öltözött, parfümös szerelmi vágy. A vak és éhes koldus nem azt játssza, amit gondol. Ő egy pengőt szeretne kapni. Keringője egy csókért esdekel. És milyen jól játszik!

Borzalmas, lehetetlen művészet. Útszélen elhullott rokkantak az életöröm lendületes indulóit játsszák. Tüzes csárdásra zendítenek rá a sánták és a vakok dalolják virágos rétek szépségeit… Odalent az udvarban hegedül valaki.

Mi köze neki nótájához, melyet oly rábeszélő hevességgel játszik? Mint valami rongyos, éhes lovászgyerek az arannyal és ékkővel cifrázott szerszámú paripát a nagyúr elé, úgy hozza alázatosan kedélyem elé a ficánkoló, tüzes dallamot: vitesd magad uram, nem enyém.

Hiszen az se kellemes, ha gyönyörű, régi brüsszeli csipkék láttán ama sápadt leányokra kell gondolnunk,akiknek szeme világát az a szépség oltotta ki. De ama sápadt leányokat nem látjuk. Kínosabb volna már, ha éhségtől támolygó pincér tálalna nekünk kaviárt. De az se maga kínálja magát ilyen szolgálatra, hanem rendelt munkát végez. Ám ez a koldus muzsikájával csak észrevétetni szeretné magát. Megszólít engem… és nem a maga szenvedéséről szól hegedűjével, hanem az én gyönyöreimről. Az ő keringői őt nem említik. Azok kecses és bájos szívdobogásokról szólnak. Hiszen a gyomor korgása másképp hangzik és a tehetősebb járókelőket meg nem állítaná előtte.

És milyen szépen, ilyen édesen játszik. Mint széttaposott szőlőből az édes must, úgy csordul a vak koldus ujjai alól a melódia. Valóban az élet széttaposottja ő. De az az édesség, mely vonója nyomán csordul, nem az ő szívének tartalma. Ellenkezőleg. Arra való, hogy elrejtse, eltakarja annak fekete keserűségét. Mivelhogy az kellemetlen és elriaszthatná az amúgy is siető járókelőket.

Odalent az udvarba hegedül valaki és iparkodik, nagyon iparkodik, hogy édes melódiáival elfeledtesse velünk az élet nyomorúságait: hogy elfeledtesse saját magát. Mit tesz a boldogtalan?! Eltereli gondolataimat önmagáról, vakságáról, éhségéről! Mámoros keringőkkel tarka és illatos fátyolt sző, hogy eltakarja saját nyomorúságát.

Pedig nem úgy adja nekem muzsikáját mint holmi csipkét vagy kaviárt, nem mint tőle idegen objektumot, melynek ő nem részese. Az a rongyos, vak koldus – és ez a borzalmas és lehetetlen – érzéssel játszik. Előérzi nekem az én örömeimet, melyeket ő nem ismer és – főképpen – melyek őt nem ismerik.

Odalent az udvarban valaki hegedül.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 14. sz. (1945. október 24.)