Galamb Sándor: Racine magyarul

 

A határon túl, valahol Erdély hegyei között a magyar műfordítói irodalomnak jelentős eseménye készül. Benedek Marcell a teljes Racine-nal akarja megajándékozni műveltségünket.

Az utóbbi években könyvpiacunkon már meg is jelent két darabja a nagy vállalkozásnak: Andromache és Berenice. Azonkívül kéziratban a fordító barátaihoz eljutott Iphigénia, Mithridates és Bajazet. Talán elkészült már azóta Britannicus és Phédra is, úgyhogy a teljes magyar Racine-ból nem sok hiányzik.

Lapozgatva Benedek Marcell Racine-tolmácsolásait, két régi magyar kritika szavai élednek újra emlékezetükben. Az egyik Salamon Ferencé, a másik Gyulai Pálé. Mind a ketten a nagy olasz tragikának, Ristorinak vendégjátékához kapcsolják megállapításaikat.

Salamon szerint „bármennyire elismerjük, hogy Shakespeare a világ legnagyobb költői közé tartozik, nevetséges csak őt ismernünk el tragédiaíróként”. Lessing-nek – mondja tovább Salamon – igaza volt, amikor a német irodalmi látóhatás szélesbítése céljából Shakespeare-t mutatta el minta gyanánt. „Nálunk ellenkezőleg van. Nálunk az fogja szélesíteni látókörünket a drámára nézve, ki a Lessing által kárhoztatott alakú tragédiákat mutatja be.”

Gyulai szenvedélyesebben fogalmazza meg a nagyjában azonos gondolatot. „Szegény Lessing, ha tudtad volna, hogy midőn hazád irodalmát a francia irodalom jármából megmented, mennyi nevetséges jelenetre adsz egyszersmind alkalmat! Hány jámbor földid fejét zavarta meg a te nagyszerű polémiád!”

Nemcsak Lessing földijeinek fejét zavarta meg. A magyar kritika és a magyar irodalmi közvélemény éppen olyan igazolhatatlan hidegséggel viseltetik a francia klasszikus tragédiával szemben, akárcsak a német. A Nemzeti Színház Corneille- és Racine-előadásainak száma megdöbbentően csekély a Shakespeare-felújításokhoz viszonyítva. A magyar esztétikai irodalom, a hazai „műítészet” alig-alig fordít gondot, alig vet egy-egy pillantást a XVII. századi francia tragédiára. Iskolakönyveink is csak egy-két hideg szóval térnek ki rájuk, közönségünk pedig – ha néhanapján mégis találkozik például Racine nevével – teljesen tájékozatlan a nagy költővel szemben.

Pedig a mi irodalmunkban sem hiányzanak a francia klasszicizmust értékelő hangok. Gyulai nem egyszer említi elismerőleg „a Corneille- és Racine-féle művek kellemes feszességét, fino9m ragyogását, ritmusos pátoszát és korlátolt szenvedélyeit.” Angyal Dávid becses értekezést írt Racine-ról. Riedl Frigyesnek kedves olvasmányai közé tartozott, a drámaíró Rákosi Jenő pedig megvallja, hogy fiatalkori  álma az volt, hogy ő van hivatva „Shakespeare reális romantikáját és Racine puritán, pedáns klasszicizmusát egy harmadik fajjá összeszőni.”

A magyar drámairodalom és esztétikai fejlődés azonban mégis általában Shakespeare vonalán haladt. Ennek fő oka bizonyára az volt, hogy a magyar költészet éppen akkor – a XVIII. és XIX. század fordulóján – kezdett nekilendülni, az irodalmi élet akkor kezdett pezsgőbbé válni, amikor a francia klasszikusok ízlés divatja már alkonyodóba hajlott, amikor a külföldi új irányok mint legnagyobb példaképek Shakespeare-t mutogatták nekünk. Így fordult a hazai irodalom az ifjúkori szerelem egész szenvedélyével a nagy angol tragikus felé, s ezért tekint rá ma is úgy, mint a legnagyobb és a legkövetendőbb példájára.

Ki tagadhatná, hogy Shakespeare lángelméjének sugarai nagyszerű értékeket fakasztottak a magyar költészet és a magyar esztétikai gondolkodás termőfáin? De éppen olyan tagadhatatlan, hogy a francia klasszikus tragédiával szemben való idegenkedés a hazai fejlődést gazdag lehetőségektől fosztotta meg.

Éppen ezért nem lehet elég méltánylással üdvözölni, ha valaki Racine megszólaltatására vállalkozik. Mert hiszen a nagy francia költővel szemben való hazai elfogultságnak egyik oka bizonyosan abban keresendő, hogy megfelelő magyar tolmácsolásával eddig nem találkoztunk. Ábrányi Emil Phédra-fordítása hangzatos és költői, de rímtelen jambusai shakespeare-i hangot lopnak bele a francia klasszicizmus egészen másfajta muzsikájába. (Ezen az eltévesztett úton járt Racine fordításaiban egyébként már Paulay Ede is.) Akik pedig nálunk a racine-i formához hívebb rímes hatosokkal próbálkoztak, elfelejtették, hogy a magyar színészt ezzel a veralakkal majdnem leküzdhetetlen nehézségek elé állítják. A tizenhárom szótaggal váltakozó tizenkét szótagú jambikus sorok idegenek a magyar lélegzetvétel számára, a dikciót leptetővé, kényelmes nyújtózkodásúvá, sőt sokszor egyhangúan zakatolóvá teszik. Valami ilyenféle érezhetett Arany János is, amikor Aristophanes-fordításában „a lomha trimetert a modern ötös jambussal cserélte föl”.

Racine magyar tolmácsolójának nincs hát mit tennie mást, mint hogy az eredetinek rímes csengését megtartva a sorokat megrövidítse.

Így járt el Benedek Marcell. Hogy mennyire tudatosan, azt a Berenice-kötethez írt utószava mutatja, - hogy milyen sikerrel, azt akkor érezzük, ha sorait fennhangon olvassuk. Benedek Marcell verseit bátran rá lehet bízni a magyar színészre. Nem fog vergődni miattuk. Érezni fogja, hogy ugyanakkor, amikor szárnyra tud velük kapni, egyúttal módjában van mesterkéletlennek is maradnia. A teljes filológiai hűséget követelő olvasó persze a sorok megrövidülése miatt sajnálattal fog nélkülözni egy-egy racine-i árnyalatot, de a jó hangzásnak, a könnyen beszélhetőségnek s az alaphang hűségének előnyei bőségesen kárpótolják az elmaradt nüanszokért.

De minden elméletnél, minden magyarázatnál meggyőzőbben hat a példa. Lássunk találomra egy helyet a Berenice-ből. Halljuk Titus tirádáját, akinek a római törvények szerint tilos feleségül vennie Berenicét, a szépséges zsidó királynét, pedig emésztően szeretik egymást.

Úrnőm, sírok, sóhajtozom sápadtan –

Igaz – de mikor a trónt elfogadtam,

Megesküvém: Róma jogát megőrzöm,

Meg kell őriznem. Ó, már nem egy ősöm

Állta a próbát lelke erejével.

Ha Róma őskoráig visszanézel,

Mind hódolt néki annyi emberöltőn!

Ez esküjéért ellenséges földön

Keresi meg halálos szenvedését;

Az egy győztes fiú megöletését

Rendeli el; egy másiknak saját

Parancsára ölik meg két fiát.

Szörnyű! De Rómában nem győz soha,

Csak e két szó: dicsőség és haza!

Tudom, hogy most, amikor tőled válok,

Rideg erényüknek fölötte állok,

Ily szörnyű próbát nem tett egy se, mint én:

De azt hiszed, nem vagyok méltó szintén,

Oly példát adni késő századoknak,

Mit utánozni neheze, ha fognak?

Ez a tolmácsolás bizonyosan közelebb hozza majd Racine-t a magyar közönség ízléséhez, int az eddigi fordítások. A hazai publikum az első olvasásra, az első hallásra talán a kelleténél kissé egyszerűbbnek, talán nagyon is puritánnak fogja érezni a francia klasszikust! De ha jobban belemélyed: látni fogja a részletek árnyaló gazdagságát, élvezni fogja a lélekrajz finomságait, a hang előkelőségét, a dikció szárnyalását s a vers belső muzsikáját. Végül aztán hozzászokik a meseszövés nagy egyszerűségéhez is, s talán helyeslőleg bólint Racine-nak, aki erről a kérdésről a Berenice bevezetésében ekképpen nyilatkozik:

- Régóta szerettem volna már megpróbálni: tudnék-e tragédiát írni olyan egyszerű cselekménnyel, aminőt a régiek annyira szerettek. Vannak, akik azt hiszik, hogy ez az egyszerűség a költői lelemény hiányára vall. Nem gondolják meg, hogy a lelemény éppen az, ha a semmiből valamit csinálunk, s a sok mellékes esemény mindig olyan költők menedéke volt, akik nem éreztek tehetségükben sem elég bőséget, sem elég erőt, hogy őt felvonáson keresztül lekössék a nézőket egy egyszerű cselekménnyel, melyet a szenvedély hevessége, az érzések szépsége és a kifejezés finomsága támogat.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 14. sz. (1945. október 24.)