- Gyermeke sírjánál –
Minden földi rosz között
Nem legroszabb – a halál!
METASTASIO
Nem
tudom, nem tették-e jobban, ha talán hallgatnék? Meglehet, ildomosabb volna ez,
de a kegyeletes részvét szólanom parancsol.
A
tavasz, mely új életet költ mosolyával a természeten: Tetőled életet rabolt el,
mely szíveddel összeforrva volt, s ahogy onnan elszakadt, rajta mély és vérző
sebet repesztett! Új e seb: még nem vonhatta reá a feledés jótékony hártyázatát
a neked ólomszárnyú idő; s így nem kell rettegnem attól, hogy szavaim föltépik
annak hegesedését.
A
balzsam hegesztő hatású, bár sajgat, midőn a vérző sebre öntik. – Talán
részvétem szózata hasonló lesz ahhoz?... Hanem én óhajtanám, hogy fájdalmad
tompán zúgó tengerén új habokat ne verjen a kegyelet szellője!
Úgy
vagyunk, tudom, a nagy fájdalommal, mint a lassú folyam mély örvényével.
Anélkül hogy látnók, hogy sejtenők, mint forr kebelében a vészrejtő hullám: ha
virágot hajítunk is csöndes fölszínére, ezzel is habzásra kényszerítjük
kígyódzó gyűrűit!...
**
Midőn
a támadó kikelet ezer ékes virággal hímzi be a völgyek és ligetek zöldülő
bársonyát: Neked egyetlen virágodat sorvasztja le anyai kebledről a tél
elkésett fagya! S vajon mit vétettél Te? Mit kedves, szép ártatlanod a
Halálnak, hogy ily korán kinyújtá dermesztő karát ennek ölelésére s a Te szent
örömeid elföllegzésére?
Talán
irigyli véglen szerelmedet, mellyel kis lányodon, mint üdvöd egész világán
csüggöttél? Talán irigylé a boldogságot, mely annak mosolyából, mint Isten
legszebb egéből, fenn dobogó kebeledbe ömlött? Avagy csak hatalmát akará
éreztetni veled, hogy megmutassa, miképp ő az úr – a kegyetlen,
megkérlelhetetlen zsarnok úr -, a mi földi boldogságunk, üdvünk, legtisztább,
legszentebb örömeink felett?!
Valóban,
Neked kopárrá tevé a földi üdvösség oly ritka országát; felrázá ellened a kínok
tengerét, s örömérzéseid gyönge hajóját, melyet biztosnak hívél már az árnyas
magánynak csöndes partjainál, kiragadta a háborgó habokra, s ádáz kezével
sodorta a gyilkos szirtek közé; s míg elmeríté egyetlen kincsedet: életben
hagyott Tégedet, hogy sirasd nagy veszteségedet!
És
Te nem siratod azt!...
Hallom
fuldoklásodat, de nem látok könnyet merev pillád alatt!... Ott állasz a parton,
árnyazott magányod feldúlt partjain, odaszegezve szemedet a forrongó habokra,
melyek fölszínén most gyönge hajódnak játszik forgácsival a szétgyűrűző hullám.
Állasz, mintegy megkövülve a nagy fájdalomtól, és elnézed a szeszélyes játékot
anélkül, hogy egyetlen könnyeddel szaporítnád a zajló hullámokat. Állasz némán;
s csak midőn egy-egy forgácsot hajt feléd a túlparton kelt szellő, sikoltasz
fel azon gondolatban: hogy a széttört fenyűdarab kincsedet hozza meg a szirtek
vad öléből!... Hozzád lebeg az, s te lehajolva, sóváran feszíted jobbodat
utána!... Kezedben a forgács -, de bár nincs azon a várt kincs: csalódott
kebledre szorítod azt mégis, mint kínosan kedves emlékét széttört
örömcsónakodnak.
Így
állsz ott napokat, éjeket: némán, könnyetlenül, megcsalt és folyvást csalódó
reménnyel; míg azonban kisded sír emelkedik a közel küpresz alatt; és bánatos
férjed szerető karokkal vonz el a vészhordozó szirteknek színéből.
Elvezet
a sírhoz, melyet hóvirággal, szerény ibolyával hímes szőnyege borít el a csak
most viruló pázsitnak.
De
Te néma bánatodban megkövült kebleddel, könnyetlen szemeddel bámulsz az
emelkedő hantra, melyen férjed, a szinte gyermektelen atya már könnyezve omolt
el. Majd odatéved tekinteted az egyszerű fejfára; … önkéntelenül akad meg az
aranyfejű szegekből kivert betűkön; … öntudatlanul foglalod össze ezeket – s
tompa sikoltással roskadsz a kisded sírhalmon kesergő férj mellé: mert az
összefoglalt betűkben elvesztett leánykád édes nevét tünteté szemedbe a
koszorúzott fejfa! És te érezed, hogy azon sír ölében egyetlen kincsed –
gyermeked, a te kedves elsőszülötted, - alussza véglen álmát a halálnak!
Hosszan
maradsz ottan leborulva, soká könnyetlenül, míg végre lepattan szívedről
ércabroncsa a kínnak, mely azt összeszorítá; leenyhül a kéreg, kérge a
fájdalomnak, mely azt körülfoná: és forrásává leszen a könnyeknek, melyek beharmatozzák
a sírhant bársonyát, megszelídítvén egyúttal metsző bánatodat.
**
Jönnek
és múlnak a napok.
A
tavasz mind derültebb, mosolygóbb eget ívez a felújult föld fölé; majd
elhozandja a nyár üdítő melegét, az ősz megérett gyümölcsét, és fehér szemfödelét
a tél ismét elborítja a megpihenő természeten.
A
Te kis sírhalmadat beárnyazó küpresz azonban megtartja virányát; s midőn az
avar fűszálakból új csírákat csal ki egy második kikelet: elvándorolsz
hajnaltámadatkor a gyászkert felé, hogy új koszorúval ékítsd fel a fejfát, mely
egykor könnyed forrását megindítá; beülteted örökvirágú rózsával, hosszan
mosolygó emlénnyel a sírnak pázsitát, hogy fölpiperézd a természet
legszebbékességivel ágyát kisdededek.
Eközben
megzendül a küpresz homályos lombain a csalogány, s méla zenéje édes bánatba
ringatja szívedet. Visszaemlékezel leánykád első dalszerű dadogásira – a
legkedvesebb zenére, melyet életedben halállal – és megered újból könnyednek
árja, hogy összevegyüljön a hajnal harmatával, mely már begyöngyözé a fejfa
koszorúját, a sírhalom virágát.
Bánat
ered újból a szívedben: de édes, mint volt egykor látása a karodon csüggött
leányka angyali mosolyának!
És
ha meglátogatod majd este is a kis sírt, és ott lep a kelő éj, mely titokszerű
fátyolt von a földre, titokszerű csöndet az élő természetre: elszenderülsz a
megkoszorúztad fejfa alatt, s álmodban karjaid közé száll, mint fényes angyala
az égnek, kis leánykád; és csókokat árasztva borulatos orcáidra, így fogja
mondani:
„Ne
keseregj, anyám! Elvitt öledből a halál, hogy szeráffá legyek az Úr fényes
trónusánál!”
És
Te látván a fátyolképeket, melyekben az élet örömeit és kínait légalakok
gyanánt tünedezteti lelked szeme elé az Álom; midőn tapasztalod, mily gyérek, s
mily sebesen enyészők azok; mily roppant seregben, mily iszonyúan tarka
vegyületben s tartósan lebegnek előtted imezek: hogy megvédd kis lányodat,
remegő karoddal szorítod az ő fényes árnyát pihegő szívedre.
De
a fényes árnyék ellebben karjaid közöl az örömalakoknak égbe tűnő csoportozata
közé, hol nem érhetik őt el a kínok rémvázai, s Te utána sóhajtasz könnyülő
kebellel:
„Szállj,
szállj fel, gyermekem! angyaltársaidhoz, hol csak öröm környez és nem hatnak
hozzád az élet kínai! Boldognak tudlak én, s ez megvigasztal engem!”
-
Álmad szertefoszlik akkor; de a szent nyugalom, mit képei öntének szívedbe,
ébren sem hagyand el.
**
Így
fognak jőni, így múlni napjaid, éjeid; míg végre a haladó idő meg fogja adni
lelkednek a csöndet, és – mint egyetlen gyógyító balzsama a legsajgóbb sebeknek
– elmossa éles töviseit veszteséged feletti anyafájdalmadnak.
Nem
vigasztallak én, mert tudom: nem hat a vigaszszó a bútenger mélyébe; mert
tudom, hogy nem fájdalom az, melyet támadtában meg tud szelidítni a részvét
lágy szózata. Nincs könnye, nincs szava, és nincs enyhítő szere az igaz
fájdalomnak!... Csak azt mondám én el, milyen volt kebled szenvedése a
veszteség által okozott kín első rohamában, s mint remélem annak enyhülését – a
futó időtől!
Forrás: Divatcsarnok
1853. – April 17.
