2018. máj. 18.

Császár Ferenc (1807-1858): Egy anyához



- Gyermeke sírjánál

Minden földi rosz között
Nem legroszabb – a halál!
METASTASIO

Nem tudom, nem tették-e jobban, ha talán hallgatnék? Meglehet, ildomosabb volna ez, de a kegyeletes részvét szólanom parancsol.

A tavasz, mely új életet költ mosolyával a természeten: Tetőled életet rabolt el, mely szíveddel összeforrva volt, s ahogy onnan elszakadt, rajta mély és vérző sebet repesztett! Új e seb: még nem vonhatta reá a feledés jótékony hártyázatát a neked ólomszárnyú idő; s így nem kell rettegnem attól, hogy szavaim föltépik annak hegesedését.

A balzsam hegesztő hatású, bár sajgat, midőn a vérző sebre öntik. – Talán részvétem szózata hasonló lesz ahhoz?... Hanem én óhajtanám, hogy fájdalmad tompán zúgó tengerén új habokat ne verjen a kegyelet szellője!

Úgy vagyunk, tudom, a nagy fájdalommal, mint a lassú folyam mély örvényével. Anélkül hogy látnók, hogy sejtenők, mint forr kebelében a vészrejtő hullám: ha virágot hajítunk is csöndes fölszínére, ezzel is habzásra kényszerítjük kígyódzó gyűrűit!...

**

Midőn a támadó kikelet ezer ékes virággal hímzi be a völgyek és ligetek zöldülő bársonyát: Neked egyetlen virágodat sorvasztja le anyai kebledről a tél elkésett fagya! S vajon mit vétettél Te? Mit kedves, szép ártatlanod a Halálnak, hogy ily korán kinyújtá dermesztő karát ennek ölelésére s a Te szent örömeid elföllegzésére?

Talán irigyli véglen szerelmedet, mellyel kis lányodon, mint üdvöd egész világán csüggöttél? Talán irigylé a boldogságot, mely annak mosolyából, mint Isten legszebb egéből, fenn dobogó kebeledbe ömlött? Avagy csak hatalmát akará éreztetni veled, hogy megmutassa, miképp ő az úr – a kegyetlen, megkérlelhetetlen zsarnok úr -, a mi földi boldogságunk, üdvünk, legtisztább, legszentebb örömeink felett?!

Valóban, Neked kopárrá tevé a földi üdvösség oly ritka országát; felrázá ellened a kínok tengerét, s örömérzéseid gyönge hajóját, melyet biztosnak hívél már az árnyas magánynak csöndes partjainál, kiragadta a háborgó habokra, s ádáz kezével sodorta a gyilkos szirtek közé; s míg elmeríté egyetlen kincsedet: életben hagyott Tégedet, hogy sirasd nagy veszteségedet!

És Te nem siratod azt!...

Hallom fuldoklásodat, de nem látok könnyet merev pillád alatt!... Ott állasz a parton, árnyazott magányod feldúlt partjain, odaszegezve szemedet a forrongó habokra, melyek fölszínén most gyönge hajódnak játszik forgácsival a szétgyűrűző hullám. Állasz, mintegy megkövülve a nagy fájdalomtól, és elnézed a szeszélyes játékot anélkül, hogy egyetlen könnyeddel szaporítnád a zajló hullámokat. Állasz némán; s csak midőn egy-egy forgácsot hajt feléd a túlparton kelt szellő, sikoltasz fel azon gondolatban: hogy a széttört fenyűdarab kincsedet hozza meg a szirtek vad öléből!... Hozzád lebeg az, s te lehajolva, sóváran feszíted jobbodat utána!... Kezedben a forgács -, de bár nincs azon a várt kincs: csalódott kebledre szorítod azt mégis, mint kínosan kedves emlékét széttört örömcsónakodnak.

Így állsz ott napokat, éjeket: némán, könnyetlenül, megcsalt és folyvást csalódó reménnyel; míg azonban kisded sír emelkedik a közel küpresz alatt; és bánatos férjed szerető karokkal vonz el a vészhordozó szirteknek színéből.

Elvezet a sírhoz, melyet hóvirággal, szerény ibolyával hímes szőnyege borít el a csak most viruló pázsitnak.

De Te néma bánatodban megkövült kebleddel, könnyetlen szemeddel bámulsz az emelkedő hantra, melyen férjed, a szinte gyermektelen atya már könnyezve omolt el. Majd odatéved tekinteted az egyszerű fejfára; … önkéntelenül akad meg az aranyfejű szegekből kivert betűkön; … öntudatlanul foglalod össze ezeket – s tompa sikoltással roskadsz a kisded sírhalmon kesergő férj mellé: mert az összefoglalt betűkben elvesztett leánykád édes nevét tünteté szemedbe a koszorúzott fejfa! És te érezed, hogy azon sír ölében egyetlen kincsed – gyermeked, a te kedves elsőszülötted, - alussza véglen álmát a halálnak!

Hosszan maradsz ottan leborulva, soká könnyetlenül, míg végre lepattan szívedről ércabroncsa a kínnak, mely azt összeszorítá; leenyhül a kéreg, kérge a fájdalomnak, mely azt körülfoná: és forrásává leszen a könnyeknek, melyek beharmatozzák a sírhant bársonyát, megszelídítvén egyúttal metsző bánatodat.

**

Jönnek és múlnak a napok.

A tavasz mind derültebb, mosolygóbb eget ívez a felújult föld fölé; majd elhozandja a nyár üdítő melegét, az ősz megérett gyümölcsét, és fehér szemfödelét a tél ismét elborítja a megpihenő természeten.

A Te kis sírhalmadat beárnyazó küpresz azonban megtartja virányát; s midőn az avar fűszálakból új csírákat csal ki egy második kikelet: elvándorolsz hajnaltámadatkor a gyászkert felé, hogy új koszorúval ékítsd fel a fejfát, mely egykor könnyed forrását megindítá; beülteted örökvirágú rózsával, hosszan mosolygó emlénnyel a sírnak pázsitát, hogy fölpiperézd a természet legszebbékességivel ágyát kisdededek.

Eközben megzendül a küpresz homályos lombain a csalogány, s méla zenéje édes bánatba ringatja szívedet. Visszaemlékezel leánykád első dalszerű dadogásira – a legkedvesebb zenére, melyet életedben halállal – és megered újból könnyednek árja, hogy összevegyüljön a hajnal harmatával, mely már begyöngyözé a fejfa koszorúját, a sírhalom virágát.

Bánat ered újból a szívedben: de édes, mint volt egykor látása a karodon csüggött leányka angyali mosolyának!

És ha meglátogatod majd este is a kis sírt, és ott lep a kelő éj, mely titokszerű fátyolt von a földre, titokszerű csöndet az élő természetre: elszenderülsz a megkoszorúztad fejfa alatt, s álmodban karjaid közé száll, mint fényes angyala az égnek, kis leánykád; és csókokat árasztva borulatos orcáidra, így fogja mondani:

„Ne keseregj, anyám! Elvitt öledből a halál, hogy szeráffá legyek az Úr fényes trónusánál!”

És Te látván a fátyolképeket, melyekben az élet örömeit és kínait légalakok gyanánt tünedezteti lelked szeme elé az Álom; midőn tapasztalod, mily gyérek, s mily sebesen enyészők azok; mily roppant seregben, mily iszonyúan tarka vegyületben s tartósan lebegnek előtted imezek: hogy megvédd kis lányodat, remegő karoddal szorítod az ő fényes árnyát pihegő szívedre.

De a fényes árnyék ellebben karjaid közöl az örömalakoknak égbe tűnő csoportozata közé, hol nem érhetik őt el a kínok rémvázai, s Te utána sóhajtasz könnyülő kebellel:

„Szállj, szállj fel, gyermekem! angyaltársaidhoz, hol csak öröm környez és nem hatnak hozzád az élet kínai! Boldognak tudlak én, s ez megvigasztal engem!”

- Álmad szertefoszlik akkor; de a szent nyugalom, mit képei öntének szívedbe, ébren sem hagyand el.

**

Így fognak jőni, így múlni napjaid, éjeid; míg végre a haladó idő meg fogja adni lelkednek a csöndet, és – mint egyetlen gyógyító balzsama a legsajgóbb sebeknek – elmossa éles töviseit veszteséged feletti anyafájdalmadnak.

Nem vigasztallak én, mert tudom: nem hat a vigaszszó a bútenger mélyébe; mert tudom, hogy nem fájdalom az, melyet támadtában meg tud szelidítni a részvét lágy szózata. Nincs könnye, nincs szava, és nincs enyhítő szere az igaz fájdalomnak!... Csak azt mondám én el, milyen volt kebled szenvedése a veszteség által okozott kín első rohamában, s mint remélem annak enyhülését – a futó időtől!

Forrás: Divatcsarnok 1853. – April 17.


Szemere Pál (1785-1861)





JÖVENDÖLÉS

„Hová, hová, barna legény? – Az erdőre,
Száraz ágért, sütni főzni menyegzőre.
„Száraz ág ellobban,
Lyány szerelme jobban,
S jó legény, majd úszik szemed, szived búban.

BARNA PETINÉ

„Barna Peti, férjem Barna Peti!
Kemed a bort is nagyon szereti;
Hogyha maga elébe kaphatja:
Bajszát belé sűrün mártogatja.

Iszik reggel, délben, vecsernyére,
Nem is ügyel a feleségére.
Kotyagósan hortyog éjszakára,
Nem is gondol tennivalójára.

BABÁMHOZ

Sírva járok el házatok előtt,
Nem szólsz ki hozzám ugy, mint az előtt.
Ugy áldja meg az én jó istenem,
A ki nálad roszúl szólt ellenem!

Hejh megcsipte már a dér a kökényt,
Föl sem veszik már a szegény legényt!
A városban, mondják, verbuválnak,
Majd fölcsapok magam is huszárnak.

AZ ÉN BABÁM

Az én babám kökényszemű füge lyány,
Gyöngyen mosolyg a szerelem ajakán
Hogyha így szól rám kacsintva: édes galambom Jancsikám!
Azt gondolom, a mennyország angyalostul szakad rám.

A LYÁNKA NEFELEJCSE
- Ezen évszámmal: 1798. –

Üt az érzéketlen óra, mert nem sejti,
Hogy ütése lyánkád a kétségbe ejti.
A válás könyével esdekel ez: o rejtsd
Őt szivedbe; de ne felejtsd, el ne felejtsd!

Fogd e virágocskát, sokat jelent neve;
Ah ne hervassza azt soha az ég heve!
Te is levélkéit soha széllyel ne fejtsd;
Róla lyánkád elne felejtsd, el ne felejtsd!

Biztató színe, ha üldöz a szerencse,
Hogy az el nem hagyott végkép, azt jelentse;
Ha mosolyg rád, kérjen, hogy lyánkád ki ne ejtsd
Szívedből, s őt el ne felejtsd, el ne felejtd!

Ha a hizelkedés tömjénez bájodnak,
Egy szellő lengeti meg majd homlokodnak
Fürtjeit, te abban hű epedődet sejtsd;
Rezzenj, s lyánkád el ne felejtsd, el ne felejtsd!

BODRI ÉS A PARIPA

A házieb roszúl őrzött gyertyadarabot orozott el, s szájába fova ki felé osontott azzal az ól ajtaján. – Ne vidd el koma, azt a szert! kiált utána a paripa: gondviselőnk azzal világít körűlünk, midőn estve és hajnalkor vakar, és abrakunkat osztogatja előnkbe. Nekem nincs világára szükségem, fele Bodri; hanem egy kis zsirszagot érezvén rajta, majd csak fölfalatozom. - - - Vannak ily tudománykedvelők is!

Forrás: Divatcsarnok 1853. – April 10.

Roboz István (1826-1916): A Balaton csatája



- Martius 21. s 22-ikén 1853-ban

Sors istennő úgy akarta, hogy éppen azon helyen utazzam a zord napon – martius 21-én -, hol ezelőtt egy évvel a Sióba zuhantam szeretőmnek vitt rozmaringszálammal. Rozmaringszálam megeredt a regényes fürdés után – és a múlt napokban elszáradt gyönyörűségem virága!... Miért is van többnyire száraztó ereje napsugaradnak, oh szerelem!

A siófoki homokos útvonalon haladva az újonnan ültetett fák sorában, ázás-fázás után megpihentem a siófoki fogadóban – P** úrfi hajdani rákászhelyén -, vagy helyesben mondva a helybeli postakiadó úr meleg szobájában.

Jó endrédi vörösbort rántott elő a comicus házigazda. Ittunk – derűre, mert borúban voltunk. Tudja az ég, csak azért is ittam, mert azt hívém, hogy belém e pillanatokban is Eger tőkéinek piros vére ömlik; de meg az ily percekben állok mindig legtüzetesebb csatában a szerelemmel. Egy pohár lángnedű rendesen félévi bánatot morzsol össze emlékezetemben.

Emlékezet, emlékezet! minek is égsz agyvelőmön? Az Isten akkor teremtett legelőször rabembert, midőn emlékező tehetséggel megáldotta; mert ez legerősebb kötele a léleknek.

- Fel a poharat, fiúk! – kiáltottam a körülállókhoz -, dicsértessék az Úr neve, ki bánatot feledni szőlőtőt alkotott. Éljen a vihar! – éljen a remény, a gyönyör, éljen a barátság – lepkesereg által összehordott e virágillata az életnek! éljenek azok a jó barátok, kik végigdúlták szívemet, összetépték boldogságom napjait - - - fel a poharat! Kinn egyre dúl a zivatar; idebenn égessük el a poharak lángján a sötét arcú bánatot.

E percekben erős szélroham vágta meg az ablakrámát, hogy szinte recsegett bele, mint mikor a lombvesztett száraz ágakat vallatja az őszi szél.

Messziről erős zúgás hallatszott, mint valamely szétvert tábor nyögése, mely közé sóhaj s káromkodás is vegyül. Ha van ajka a viharnak, úgy csakugyan ez káromkodott, mert harcba állt a Balatonnal.

Egész életemben szerettem a regényest. Elhagytam tehát embert, szobát és kancsót, s kimentem a fogadó éjszakra nyíló ajtajába, s innen néztem a Balatont – ezt a Veszprém-megyei hegyektől beszegett gyönyörű panorámát.

A Balaton oly közel van itt a falakhoz, hogy tiszta időben mindig benn fürdenek azok tükrében, mint a szerelmes leány gondolata a jövő boldogság sugarában… Ha megharagszik valamelyik szilaj hullám, vagy a harcsa nagyot vág farkával a víz színén: a háztetőre feccsennek a habok.

A Sió itt nyer életet a Balaton szívéből, mely hosszan nyúlik el Ádánd és Maros felé, mint a kárvallott ember imádsága.

Vessünk egy kis figyelmet a Balatonra – a kék hajú tengernek ipartól (!) elhagyott e bájos leányára, melynek partjainál születtem; melynek hulláma együtt sírt dajkám dalával, együtt mosolygott édesanyám gyönyörűségével!

Én mindig úgy képzeltem, hogy hazámnak e 12 mérföld hosszú ingó tükre, századoktól fogva kesergő szerelmes leány, ki eljegyzésben áll a jó idővel és napsugárral; de az összekelés óráját mindig akadályoztatja a zivatar és az erőszakos zsarnok vőlegény. Talán így is van?! Most éppen szerelmi bajának kell lenni, mert csatában áll az elemekkel…

A Balatonnak is megvannak szilaj csatái.

Nézem ezt a borzasztó szépséget, s nem tudom: rettegjek-e, vagy imádkozzam?

Jön éjszak-keletről a zivatar, e hideg vőlegény, és hinti a zúzmorát – ezeket a megjegedt gyöngyszemeket, nászajándékul a hideg menyasszony kebelére -, a Balatonra. Ez megrázkódik, és felsüvölt bőszült dühében.

A vihar még erőseben zúg…

A Balaton jobban süvít…

A homokot s kavicsdarabokat erős fütyülés közt hajtja a szélroham Fokszabadi felé.

A Veszprém-Zala megyei hegyek – ezen éjszaki varázs rámái – félig nyirkos ködben úsznak, alant hófuvatokkal; éppen úgy néznek ki, mint mikor az öreg ember homlokát megütik az élet gondjai!

A gamászai fehér partok mind egy-egy boldog révnek látszanak, hol kiköt a lélek boldogsága a viharos napok után; pedig mintha csak ott volnék, úgy tudom, hogy arcukon mély barázdákat hasít az idő mérge.

Tihany félszigete szinte hóval borítva, a hullám torkában valami varázsvilágot árul el sötét komolyságában és fehér homlokkal. Képzelem egy arkádiai ősz szakállú görög istennek a múlt phantomszerű regevilágból.

Messzebb látni, ha akarnék sem tudok; mert a szél havat ragad a metsző hideg légben.

A Balaton még jobban panaszkodik. E percekben már érkeznek gyes habtorlatok a part felé, mint megannyi fehér sisakú páncélos vitézek. A roppant hullámtábornak előőrsei, melyeket az elemek hatalma vett űzőbe.

A vadludak, dunai récék, a szárcsák, erős kiabálás közt hagyják oda a Balatont, nádasokba költözendők, hol rendesen ki szokták böjtölni a rossz időt, nem maradhatván a sík vízen, hol agyonvágja őket a hullám.

Székely József (1825-1895): Ira Aldridgenek




Már gyermekkoromban sokszor elképzeltem,
Mikor ugy estendet a csillagot lestem:
Ha én is ugy szállnék,
Ha én is ott járnék
Odafenn az égen:
De tele raknám a zsebemet csillaggal,
Hogy ne vigye mind el a reggeli hajnal!

Ugy állok előtted, ahogy akkor álltam,
Mikor mint kis gyermek csillagokhoz vágytam;
Elérlek, ha jobbom
Egy kissé kinyujtom –
Mint madár az égtől,
Mégis olyan messze, messze vagyok tőled,
Hogy csak a lelkem vesz egy kis hírt felőled!

Mint szereti lelkem ami szép, ami nagy!
És olyan sok nagy közt te a legnagyobb vagy!
Mi van a lelkedben?
Érzem a szivemben
Ha ki nem mondom is –
Fekete zászló vagy, bús fekete zászló,
Felhővel, villámmal, reményszéllel játszó!

Nagynak találom én… de nagy is a világ,
Mégis, ha szemedben szenvedély lesz a láng:
Az az egész világ,
Amit a szemem lát,
Azt hiszem, csak kőszén,
S mindjárt izzó tűz lesz haragod lángjától,
Hogy szivem is tüzes követ szór magából!

S mikor haragod, e rettentő oroszlán,
Mosolyog, mint kis lány, szelid lesz, mint bárány:
Az arczom vet lobbot;
S mi az imént nagy volt –
Daczomnak a világ:
Oly kicsi lesz most a szeretetem mellett,
Mint a nagy Dunához mérve egy harmatcsep!

Kik gondolatomban jelentek eddig meg
Shakespear alakjai, tündöklő szellemek,
Mióta láttalak:
Éreznek, mozognak,
És hozzám szólanak;
Felhővel, villámmal, reményszéllel játszó!

Forrás: Divatcsarnok 1853. – April 7.

Szász Károly (1829-1905): Szép őszi nap…




Szép őszi nap… szebbet ki várna,
Midőn a föld már haldokol.
Készen van a halotti párna,
A fák lehulló lombiból.

A puszta erdő ágain még
Reszket egy-egy halvány levél,
S mintha épen temetni vinnék
A tavaszt, ugy zokog a szél.

Fenn a daruk vándorcsapatja
Bús krúgatással vesz bucsút:
Szebb tavasz lehe csalogatja,
Szebb honba visz a vándorút.

Boldog madár! szebb honba vidd el
Szárnyadon, vágyó lelkemet!
Vonsz engem is sejtelmeiddel,
De nem lehet, de nem lehet!...

Mit panaszlok? szép őszi nap van,
Még nem hallgatnak a dalok;
A száraz füvön, hóharmatban,
Egy tört napsugár andalog.

Tört napsugár, el-elhaló dal,
Megfagyott harmat a füven,
Száraz bokor, rideg domboldal –
E képhez illik, ah! szivem.

A néma, őszi hervadásban,
Oly jó helyemet lelem én:
Szivemben is ily pusztulás van,
Kihamvadt láng, tulélt remény.

Forrás: Divatcsarnok 1853. – April 3.

Szelestey László (1821-1875): Kemenesi dalok




Kukoriczakákón pille…

Kukoriczakákón pille,
Itt van a csók, rózsám, kell-e?
Ugy ráillik piczi szádra,
Mint a pille a virágra.

Kerek arczod rózsahalom,
Megsimítom, megcsókolom!
Ez az egy csók nem a világ –
Arany virág, piros virág!

Ülj e kihajtott subára,
Ne hajts a mendemondára!
Hogyha élek, meg nem halok,
Szüret után mást gondolok.

Forrás: Divatcsarnok 1853. – Martius 17.

Szemere Pál (1785-1861): Másod-gyermek




Mit ér, ha a pohár szép,
De nedve gyújt s nem enyhít?
A mennyit egy lopott csók,
Mely szomjamat nem oltja.

Forrás: Divatcsarnok 1853. – Martius 17.

Császár Ferenc (1807-1858): Szerelmem




I segni dell'antica fiamma
DANTE, Vezekl. XXX. Ének.

Eljárt szebb időm – hanyatlik
Életemnek nappal:
Üdvezelni nemsokára
Eljön a sír angyala.

Fürteim közé havasló
Szálakat tűzött a tél;
Szellememhez, hallom, érzem,
Tulvilági hang beszél!

S ím az ifju láng szivemben
Egyre még lobogva ég:
És a vágy, a szerelem, mit
Hajdanonta érezék,

Még ma sem tud megjegedni,
Él ma is, vidáman él!
Bár köröttem alkonyúl, fagy,
És közelg a végtelen éj.

Te! kiért e láng szivemben,
Bájos, égi ideál!
Engem, ifjat, tenmagadhoz
Bűerővel lánczolál;

S törhetetlen, mint a lánczod,
Hozzád a szent vonzalom;
Boldog én, ki azt elaggva
Ifju tűzzel hordhatom!

Forrás: Divatcsarnok 1853. – Martius 17.

Finkel József: Gyászének,



melyet Dr. Lengyel Endre főiskolai orvos másféléves Endre fia koporsójánál, a sárospataki főiskolai énekkar énekelt.
Szeptember 27. 1862.

Öröm s remény lebegének
Bölcsőd felett, kedves gyermek,
Hogy születél, s szent kéj szállt be
Szülőid szivébe.
Lől isten-áldás éltökön,
S mit korább vága szivökön
A sors: a vesztés mély sebét
Egészen behegesztéd.
De ah, mily változás,
Mily szörnyű romlás:
A bölcső koporsóvá vált át,
Min bú s kétségb’esés
Foglalta el helyét!
Oh szent Hit! mutasd meg
Most isten-erőd’
Most isten-erőd’
Most isten-erőd’ nekünk!
Te vígasztald a bús atyát,
S a szétroncsolt keblű anyát;
Társ föl előttök a mennyet,
S mutasd meg ott kedvesöket,
A mint angyal-mezben,
Összetéve két kis kezét,
Most megnyilt gyönge ajkival
Esd boldogságukért!

Forrás: Sárospataki füzetek 6. évf. November 6. 1862.

Finkel József: Halotti énekek,



melyek  S z ű c s  I s t v á  n  tanár öt éves leánykája
T e r é z i a  koporsójánál, a sárospataki főiskola
énekkar által énekeltettek. Szeptember 10. 1862.

I.
Leltél hát végre is nyugágyat,
Melyhez a szenvedés nem fér,
Kedves leányka! a kinaidtól
Mindörökre megpihentél.
Az boldognak mondunk mi téged,
Mert korán leltél biztos révet.
A földi bú, baj s vész elől;
És állsz immár jobbja felől
A legjobb mennybéli Atyának –
Angyalmezében tisztaságnak,
S izlelsz magasztos élveket,
Mik nem szenyzik be lelkedet.

De mely szó irja le fájdalmát
Méltán szülőid szivének,
Kikbenned annyi szép örömet
S még több reményt veszitének?!
Hiu, világszerü vigasszal,
- Mely inkább bánt, mintsem vigasztal –
Ne nyuljunk szent sebökhöz hát,
De kérjük a menny s föld Urát:
Angyal-gyermekökért cserében
Hogy a hit nemtőjét leküldvén
Szállitson rájok enyhülést,
Önmegadást, reményt, tűrést!

II.
Köny- s fohásszal beszentelve
Visszük, kedves halott!
Koporsód a sír ölébe; -
Oh nyugodj csendben ott!
Ez a végső – ez a végső –
ez a végső
áldás, melyet
Mond rád a vérző szeretet!

Forrás: Sárospataki füzetek 6. évf. Szeptember 29. 1862.