2018. máj. 18.

Wohl Stephanie (1848-1889): Rege a pitypangról




„Csitt!” inté az okos ibolya a beszédes kis gyöngyvirágot, mely nevetve és gúnyolódva rázta meg fürtös fejecskéjét. „Hogyan lehet csúfolni a szegény pitypangot, hisz nem tehet arról, hogy oly meztelen és egyszerű s hogy a felszél elviszi könnyű, lebegő ruháját a messziségbe? Egyébiránt nem a ruha teszi a virágot, de a jó szív és a művelt elme.”

De a kis gyöngyvirág csak egyre nevette az ibolyát, hogy pártját fogja a szegény pitypangnak és csengetett, és csörömpölt és kacagott fehér harangjaival, mintha valami roppant kedves dolog érte volna. A kék lepke is, mely a tubarózsa kelyhében ringatódzott, igazat adott a gyöngyikének és egyre ingerelte a kínzott, jó pitypang ellen, ki egész szégyenülve közelebb húzódott hozzá úgy, hogy bűvös illata érintheté a másik virág arcát és nyájas szóval igyekezett felvidítani a megsértettet.

Ekkor a terebélyes hárs gazdag, sötét lombozatja mögött megszólalt egy rekedt, mormogó hang. A virágok kíváncsian pillantottak föl és megismerték az öreg fecskét, mely minden nap ott szokott ülni és oly szép meséket tudott elbeszélni azoknak, kik egész nap jók és szófogadók voltak.

A fecske már öregecske volt, sok, igen sok idegen országot látott, mindenfelé utazgatott, és a téli rossz időket már évek óta az olaszországi fürdőkben szokta eltölteni. De tapasztaltsága és magas aristocratismusának dacára, mindenki iránt nyájas és leereszkedő volt, ki őt az illő titulussal, t. i. méltósága exfőkarmester úrral szólította. Fején már az évek hagyták nyomaikat, és sovány, hosszú nyaka egyre bólintgatott, mint ama chinai mandarinoké, akikről roppant tudósságában olyan furcsákat tudott elbeszélni. Úgy látszott, mintha ő maga volna az illustratio hozzá.

Az egykori méltóságos farkból (a fecskéknél a fark nagy szerepet játszik, úgy, mint Törökországban) még csak néhány árva szál lógott le s főkarmesteri jó tenor hangjának csupán kis, rekedt maradványa volt hallható. De a fecske mindezen tulajdonai mellett igen kedves és presentábel személy volt a rózsa és a tulipán rendes estélyein.

Különösen szép meséket tudott elmondani úgy az öreg, mint a fiatal gyermekek számára és a virágok most is ujjongva fogadták a méltóságos exfőkarmester bácsit.

Halljuk, halljuk! kiáltának mindannyian s még a szellő is megállt egy kissé, hogy halhassa legalább kezdetét a szép elbeszélésnek. És a fecske ekképp szólott:

Réges-régen, mikor én még iskolába jártam, amott a virágos patak partján lakott egy szép, büszke virág. Koronája ezüstszálon ringatódzott, melyen ezüstszálak szövődtek át és ezerféle színekben játszó pompás kelyhében India legfényesebb gyöngyeinél fényesebben ragyogtak. És minden hódolt a szép virágnak. Ő úrnő volt a patak partján; a berek troubadourjai, a fülmilék őt énekelték meg örök szépségű dalaikban, a patak ábrándos csörgedezése az ő nevét susogá, a napsugarak égtek fényes kelyhén, és ha az éj jött és el kellett válniok tőle, kétségbeesésökben a tó hűs vizében oszoltak el örökre. A csillagok légiói lehulltak az égről szerelemből érette, mert mi volt nekik a magas ég hideg fényében szerelem nélköl? Még a komoly felszél, a levegő zsarnokuralkodója is lenge szellővé vált, hogy édesen megcsókolhassa ajakát.

Mind e fény között pedig a virág elfeledte, hogy elbizakodás az erény megsemmisítője. Kacéran csalta magához a berek szárnyas és nem szárnyas lakosait, lecsalta az ég fényszülöttjeit bájos mosolyával, mámorító illatával, és aztán diadalmasan, de könyörtelenül emelte fel büszke fejét, ha ezek megsemmisültek mellette. A virág elfeledé, hogy a lét boldogsága nem a győzelem, de a boldogítás.

Az egyetlen, amit szeretett lángoló szerelemmel, gyöngéden, igazán, az a mellette viruló ifjabb törzs kisded, zöld bimbaja volt. Olyan szép volt az a kis bimbó, egyszerű, zöld, iskolai ruhájában, melynek kicsiny nyílásán tekintett ki a nagyvilágba! Oly félénken simult teljes szépségben viruló anyjához, kinek nem értette kiszámított játékát az érzelmeknek. Előtte csak sejtelem volt az érzés, és ösztön a szeretet, mellyel anyján csüggött.

Egykor isten megharagudott a virág hiúságán és megfosztotta attól, amit legjobban szeretett. Emberek jöttek a berekbe, kivették az ifjabb törzset a földből és elvitték más országba virulni.

Ekkor letört a jég a büszke virág szívéről! – Jajgatásai eltölték a messziséget. Sírt és zokogott irgalmatlan sorsán. Eget-földet fölkért, adja vissza az egyetlent, amit szeretett, de ég és föld rendületlen maradt, mert a sors avval büntet, amivel vétettünk. És hogy szomorkodott, fényes szirmai színtelenekké váltak, a virág elhervadt.

Akkor eltávoztak tőle a sugarak, a csillagok nem pillantottak többé reá, troubadourok más dicsőségét kezdték megénekelni és ő magányosan állott.

Egyre tépé le hervadt szirmait. Kérte a patakot, vigye el távol gyermekének, de a patak közönyösen fogadta a szirmot és odaadta játékul habfiának. Kérte a fülmilét, vigye el messze országba, de a fülmile lehullatta a sárba.

Hisz nem lehetett többé csókkal üdvözölni a hervadt virág ajakát, és kinek kellett a hervadt virág köszönete?

És a szirmok egyenként lehulltak róla, míg meztelenül, megtört szárral hanyatlott a porba.

De az irgalmas Isten megszánta a megbánót, és áldó kezét homlokára téve, ama könnyű lenge fátyol lebegett a pitypang felett. És őszi napokon, ha a felszél készül messze útjára, elviszi a pitypang fehér búfátyolát távol gyermekének.

A fecske elhallgatott. Harmatgyöngyök ragyogtak a virágok lehajtott kelyheiken, de a gyöngyvirág nem gúnyolódott többé a pitypang múlékony ruhája fölött.

Forrás: Gombostű. Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 1. 1862.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése