Alkonyra hajlik a nappal árnya,
Milyen korán van este már;
Egy nagyot lendül az idő szárnya –
S míg észrevesszük – az év lejár…
Oh kedves! az élet is így siet le,
Ez év – ki tudja? -, végsőnk lehet ez…
Oh jőj ide, hadd hajlok kebeledbe,
Ki tudja – maholnap – sírhantja fedez!
Nem mondhatom, hogy ne éltem volna;
Hisz! kelni láttam a szép napot,
Láttam delelni, - és meghajolva
Arcomra búcsucsókot adott.
Szedtem virágit a szép kikeletnek,
Oly illatosak – s oly hervadozók…
Kertem legalább – ha szélnek eredtek,
Gyom sem veri föl, nem lepte bozót.
S mely édesb méznél – s üditőbb a virágnál,
Kóstoltam kelyhedet – oh szerelem!
Jőj, szépem! s míg éjfélt az óra számlál –
Jer oszd e pohárt, jer idd ki velem!
Megkondul a tornyon – a szellemóra,
Az ablakon át int – szólit az árny…
Ébredni ha fogsz majd hajnali szóra –
S én nem leszek itt: hijjába ne várj!
Ki tudja? Éltünk olyan mulandó!
Virág lefonnyad – és cser kidől.
A vén sirásó mindent behantol,
Ott hagyja aztán – s nem frissiti föl.
Csak a szív, ha szeret, tarthatja hevét meg,
Porladva, kihajt bús hantjaibúl.
Hűlt lángja kilobban, mint tiszta szövétnek,
Délben ha elalszik – éjfélre kigyúl!
Meglátod, sirom mily szép leszen majd!
Lesz rajta virág, egész kikelet!
Fű serked, fülmile zendül, a lomb hajt,
És ott leszek én is – szivedbe – veled.
Ki mondja, hogy ez meghal – s amaz él még?
Ha élő s holt egymást fölkeresik,
Ha közlik a sziv örömét, reményét,
S arcukra e g y köny,
e g y harmat esik…
Nem él-e vélünk most is egy leánykánk?
Nem járdal-e a zöld fűbe körül?
Nem látjuk-e arca fénye világát?
Nézd, hogy ha jövünk, hogy fut, hogy örül!
Lám! fényes a nap s mily sok bú van alatta,
A sír mi setét, s ott mennyi gyönyör!
Mit itt veszitünk: a sors oda rakja,
Élet s a halál egy szellemi kör…
Forrás: Gombostű.
Szépirodalmi, társaséleti és divatközlöny. Első félévi folyam. Pest, január 22.
1862.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése