- Martius 21. s
22-ikén 1853-ban –
Sors
istennő úgy akarta, hogy éppen azon helyen utazzam a zord napon – martius 21-én
-, hol ezelőtt egy évvel a Sióba zuhantam szeretőmnek vitt rozmaringszálammal.
Rozmaringszálam megeredt a regényes fürdés után – és a múlt napokban elszáradt
gyönyörűségem virága!... Miért is van többnyire száraztó ereje napsugaradnak,
oh szerelem!
A
siófoki homokos útvonalon haladva az újonnan ültetett fák sorában, ázás-fázás
után megpihentem a siófoki fogadóban – P** úrfi hajdani rákászhelyén -, vagy
helyesben mondva a helybeli postakiadó úr meleg szobájában.
Jó
endrédi vörösbort rántott elő a comicus házigazda. Ittunk – derűre, mert
borúban voltunk. Tudja az ég, csak azért is ittam, mert azt hívém, hogy belém e
pillanatokban is Eger tőkéinek piros vére ömlik; de meg az ily percekben állok mindig
legtüzetesebb csatában a szerelemmel. Egy pohár lángnedű rendesen félévi
bánatot morzsol össze emlékezetemben.
Emlékezet,
emlékezet! minek is égsz agyvelőmön? Az Isten akkor teremtett legelőször
rabembert, midőn emlékező tehetséggel megáldotta; mert ez legerősebb kötele a
léleknek.
-
Fel a poharat, fiúk! – kiáltottam a körülállókhoz -, dicsértessék az Úr neve,
ki bánatot feledni szőlőtőt alkotott. Éljen a vihar! – éljen a remény, a
gyönyör, éljen a barátság – lepkesereg által összehordott e virágillata az
életnek! éljenek azok a jó barátok, kik végigdúlták szívemet, összetépték
boldogságom napjait - - - fel a poharat! Kinn egyre dúl a zivatar; idebenn
égessük el a poharak lángján a sötét arcú bánatot.
E
percekben erős szélroham vágta meg az ablakrámát, hogy szinte recsegett bele,
mint mikor a lombvesztett száraz ágakat vallatja az őszi szél.
Messziről
erős zúgás hallatszott, mint valamely szétvert tábor nyögése, mely közé sóhaj s
káromkodás is vegyül. Ha van ajka a viharnak, úgy csakugyan ez káromkodott,
mert harcba állt a Balatonnal.
Egész
életemben szerettem a regényest. Elhagytam tehát embert, szobát és kancsót, s
kimentem a fogadó éjszakra nyíló ajtajába, s innen néztem a Balatont – ezt a Veszprém-megyei
hegyektől beszegett gyönyörű panorámát.
A
Balaton oly közel van itt a falakhoz, hogy tiszta időben mindig benn fürdenek
azok tükrében, mint a szerelmes leány gondolata a jövő boldogság sugarában… Ha megharagszik
valamelyik szilaj hullám, vagy a harcsa nagyot vág farkával a víz színén: a háztetőre
feccsennek a habok.
A
Sió itt nyer életet a Balaton szívéből, mely hosszan nyúlik el Ádánd és Maros felé,
mint a kárvallott ember imádsága.
Vessünk
egy kis figyelmet a Balatonra – a kék hajú tengernek ipartól (!) elhagyott e
bájos leányára, melynek partjainál születtem; melynek hulláma együtt sírt
dajkám dalával, együtt mosolygott édesanyám gyönyörűségével!
Én
mindig úgy képzeltem, hogy hazámnak e 12 mérföld hosszú ingó tükre, századoktól
fogva kesergő szerelmes leány, ki eljegyzésben áll a jó idővel és napsugárral;
de az összekelés óráját mindig akadályoztatja a zivatar és az erőszakos zsarnok
vőlegény. Talán így is van?! Most éppen szerelmi bajának kell lenni, mert
csatában áll az elemekkel…
A
Balatonnak is megvannak szilaj csatái.
Nézem
ezt a borzasztó szépséget, s nem tudom: rettegjek-e, vagy imádkozzam?
Jön
éjszak-keletről a zivatar, e hideg vőlegény, és hinti a zúzmorát – ezeket a
megjegedt gyöngyszemeket, nászajándékul a hideg menyasszony kebelére -, a
Balatonra. Ez megrázkódik, és felsüvölt bőszült dühében.
A
vihar még erőseben zúg…
A
Balaton jobban süvít…
A
homokot s kavicsdarabokat erős fütyülés közt hajtja a szélroham Fokszabadi
felé.
A
Veszprém-Zala megyei hegyek – ezen éjszaki varázs rámái – félig nyirkos ködben
úsznak, alant hófuvatokkal; éppen úgy néznek ki, mint mikor az öreg ember homlokát
megütik az élet gondjai!
A
gamászai fehér partok mind egy-egy boldog révnek látszanak, hol kiköt a lélek
boldogsága a viharos napok után; pedig mintha csak ott volnék, úgy tudom, hogy
arcukon mély barázdákat hasít az idő mérge.
Tihany
félszigete szinte hóval borítva, a hullám torkában valami varázsvilágot árul el
sötét komolyságában és fehér homlokkal. Képzelem egy arkádiai ősz szakállú
görög istennek a múlt phantomszerű regevilágból.
Messzebb
látni, ha akarnék sem tudok; mert a szél havat ragad a metsző hideg légben.
A
Balaton még jobban panaszkodik. E percekben már érkeznek gyes habtorlatok a
part felé, mint megannyi fehér sisakú páncélos vitézek. A roppant hullámtábornak
előőrsei, melyeket az elemek hatalma vett űzőbe.
A
vadludak, dunai récék, a szárcsák, erős kiabálás közt hagyják oda a Balatont,
nádasokba költözendők, hol rendesen ki szokták böjtölni a rossz időt, nem maradhatván
a sík vízen, hol agyonvágja őket a hullám.
Kisebb-nagyobb
halászmadarak, bíbicek – korán érkezett apostolai a tavasznak – erős szárnycsattogás-
és vijjogással hasítják a levegőt, szomorúan, mintegy visszaigazolva, hogy jobb
volna a szicíliai melegebb partokon.
A
csörgőréce erős sápogás közt vágja le magát a Sió mellékágába. A fekete
nyakravalós, ostoba fejű varjú,a házak tetején távcsövez keserves károgással:
míg hátam mögött a homokban – felejtve tavaszi énekét – úgy meghúzza magát a
kis pacsirta, hogy kézzel megfoghatod.
A
halászkunyhók süvegét viszi a szél; a hálók össze-vissza kuszálva, tépve a
homokfúvásokon hevernek.
Lassankint
a hótól megőszül a föld, s a tavasz helyett ítéletet rettegnek az emberek!
Úgy
nyög valami felettem, hogy szinte sajg bele a keblem! Talán a szántóvetők
összetépett reménysége ez?
A
Sió emlékezet óta sohasem volt akkora, mint e percekben. Rajta a Balatonéval
hason nagyságú hullámok. Egyes habtöredékek kijönnek az országút mellé, hozván
magokkal apró halakat s rákokat, melyek – visszatolakodván a habok- a homokon
maradnak és veckendeznek.
Mind
megannyi bizonyos előjel a beállandó még erősebb viharra.
Délután
1 óra. Most legborzasztóbb a vízvilág.
Fenn
havat pipáznak a zalai hegycsúcsok: míg a Balaton felszínét másfél öl magas
barázdákra szántja a zivatar – ez a haragos béres -, sírnak, jajgatnak a
hullámok, mint mikor rabszolganépet korbácsol a déli despota. Mind a part felé
siet – meghalni biztos kikötőben; s hogy nyom nélkül egyik se enyésszék el, mindegyik
hoz magával egy-egy kavicsdarabot, nádszálat, vagy iszapvirágot, mely lent nőtt
a Balaton fenekén, mint az erényt játszó ember keblében a rosszindulat…
Ha
messze benézek a csatába, úgy látszik, fehér habselyem ruhába öltözött két
óriástábor viaskodik egymással; pedig mind megannyi összetűrt habkoronák ezek, melyeket
egyik hullámvágott le a másiknak fejéről.
A
vihar mit sem enged.
Talán
el akarja rabolni az ékes menyasszonyt – a szép Balatont, hogy özvegyen hagyja
égő bánatban a nap sugarát?
Istenem!
Nézem ezt az óriás csatát, s e hitszegő csalfa leány szerelmére gondolok, ki
ellopta hitemet, reményemet és boldogságomat!... Nem tudom meghatározni, vajon
nem volt-e nagyobb a te csatád, boldogtalan, kínos emlékezetű szerelem?!
A
szél nem múlik, a Balaton sem enged. Annyira fölemelkedett már rendes ágyából,
hogy azt vélem, miszerint ki fog csapni örökös medréből, s elseper lábamról,
mint mikor a gallyat tovakapja a förgeteg.
Ezt
nevezem aztán az elemek harcának, midőn mindegyik fél erőstusában áll, s egyik
sem győz, egyik sem enged. Csakhogy az ily hosszú harc alatt elhull levél, fű,
tavaszvirág és a szántóvetők gazdag reménye.
Ezt
nevezem én a Balaton bősz háborának, midőn az űzött hullámcsapatok úgy tódulnak
a part felé, mint mikor valamely pogány hadat szétver a tiszta hit fényes
acéla.
Sokszor
láttam és bámultam én már a Balatont; de ily borzasztó szépnek még nem láttam
soha – soha!
**
A
vízi madarak még mindig a berkekben pihennek…
A
pacsirtát megfogtam kezemmel; daloljon majd énhelyettem a szobában hideg
múltról, hideg boldogságról.
A
Balaton egyre zúg, süvít, háborog, mint felzaklatott óriások szenvedélye.
Fázom
a legnagyobb regényesség közepett, s be kell mennem a fűtött szobába, hogy új
erős borral égessem ki agyamból, szívemből az emlékezetet.
Mondjátok
meg cimborák, ti jó borivó fiúk, hogy már csakugyan, mint áll a dolog?
felejtet-e, vagy emlékeztet a bor? Tudja az ég! én feledek is,meg emlékezem is
benne… Emlékezem boldogtalanságomra, s feledem – ha volt, örömömet!
**
Martius
22-én reggel korán keltem.
Felsütött
a nap, s mint gyémánt tányér égett a láthatár felett: míg kimenvén – alig tudtam
ráismerni a Balatonra. Egészen hamuszínűvé lett a sok zaklatásban!
Siófokon
felül a homokban, a két árbocos terehhordó hajó vesztegelt: elragadta a zivatar
Alsó-Örs alól, közel egy ezer mérő eleséggel, s kidobta a partra, mint valamely
könnyű labdát. – Retteglek haragodban, ó Természet!
Idébb
egy kisebb szállítóhajó, szinte a bozótban; tudja a röngeteg ura, hogy a
Balaton melyik részéből száműzetett.
Fölebb
nézek Gamásza felé; soha meglepőbbet életemben nem láttam. Ugyanis:
A
siófoki Balaton-part be van ültetve jegenye- és fűzfákkal, hogy a határ a
repülő homoktól megóvassék; az óriás hullámok felvágtak a fatetőkre,s amint
végigcsókolták az ágakat: a metsző éjszaki széltől tüstint rájok fagyott a
hullámcsók. Így tovább s tovább – annyira, hogy reggel mindegyik fa, kisebb és
nagyobb úgy nézett ki, mint valamely roppant jégszobor, melyeket különbféle
alakzatok- s nagyságokban azért állított fel sorban a zivatar – ez a haragos
vőlegény -, hogy meg ne szökjék ágyából szép menyasszonya, a – kékfürtű Balaton.
Ezekben
a jégszobrokban megütődvén a reggeli fényes napsugár, azt hinnéd, a féltő világ
minden gyémántját ide hordta a zivataros éjben.
Különösen
néhány szomorúfűz, mely jegecezett hosszú karjaival megölelte a szomszéd
bokrokat, oly ritka látományt nyújtott, hogy azt sohasem feledhetem.
Egy
egész nap őrizték e jégszobrok a szerelmes Balatont -, azután leolvadtak…
Hát
te meddig őrzöd még azt a keserűmúltat, én emlékezetem?!
Fel
a poharat, cimborák!
**
Ilyen
volt a Balaton csatája martius 21. s 22-én 1853-ban.
Forrás: Divatcsarnok
1853. – April 7.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése