2019. dec. 7.

L. Pervomajszkij: Petőfi Sándorhoz




Kunszentmárton. Nem jő álom szememre.
Ő élt és énekelt e földön, ő!
Akadtam rútabb tájra s ennél szebbre:
Van sok város, falu, folyó, mező.

Szétlőtt sötét házak. Nem én akartam. –
és nem te dúltad fel nálunk a kertet;
De háború van. Tollam mellett kardom.
Így jöttem országodba. Jönnöm kellett.

Ez hát a zápor, mely téged vert régen…
Ma én vagyok, kit bőrig áztatott.
Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen,
Csak egy a csermely, mely itt lenn csacsog.

És épp e fák lesték egykor (ki tudja!),
Mi fájt, mi ébredt, zengett szíveden;
Merről eredt s hová vitt sorsod útja, -
E fáktól végre megkérdezhetem.

Te is tollal s karddal mentél csatába,
Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán!
S itt ez az éjszemű lány unokája
Annak, kit még te csókoltál – talán.

Találkoztunk, bár száz év választ széjjel,
Köztünk nincs per, testvérré tett a kard.
Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel;
Amott már halvány pírt öltött a part.

A nap közelg. Felszáll a páratenger.
Lelkemben ős-reménység ébredez.
Eggyé olvasztott bennünket november:
- Egyforma vér – s esőcsepp permetez.

Ford.: Rabó György 
Forrás: Tiszatáj I. évf. 10. sz. 1947. december

Rónay György: Mint ama régi…





Mint ama régi példabeszédben,
aki verembe esett,
lába alatt a bokor gyökerét
rágják az egerek,
lentről meg a Vadnak kénköves
lehellete tör elő, -
függ és s pokol közt, s így is csak egy
csöpp mézért remeg ő:
lelkem alatt egerek rágják
az élet gyökereit,
kék kocka az ég, alul meg a Vadnak
torka sötétedik,
s még így is csak a létnek mézeiért
remeg egyre szegény,
tán hogy feledje, mi kín foga csattog
mindenütt a föld kerekén,
fönt ég fenyeget, lent tűz lobog,
a közbül a pillanat
csöpp üdve, amit a tudattalanság
illó nyugalma ad,
a pillanat, mikor elfedetten,
mint a szelíd barom,
elnyúlunk fáradtan, jólesően,
hallgatagon,
húnyt pilláink mögött a semmi
boldogsága nevet,
lent meg, - halk, mesebeli dobszó –
rágnak az egerek…

Szabadrét, 1934. augusztus 15.
Forrás: Vigilia 1935. I. kötet

Paula Preradović (1887-1951): Incoronate




Szigetrajok, ti álomszőtt csodák
Kopasz színtár szigetfűzérei,
Százszámra látlak napban fényleni
Mind létlen, fátlan mart, meddő, fonák.

Fényt szórt az Úr s rátok kilencszerest,
Hogy csontfakó kőből megalkotott,
S körül türkizkék vízfoglalatot
Vont. Csak mást adni volt kegyelme rest.

Mint a teremtés fénylő tengerén
Roppant virágként izzotok fehéren
Sós szagban, tajtékos hullámfenyéren.

Pirulva, hogy ha nap kel vagy lemén,
Mint szűzek bő malasztjukhoz híven,
Szegénységetek fukar fönségiben.

Ford.: Kállay Miklós
Forrás: Vigilia 1935. I. kötet

Mécs László: A Murman-vasút balladája




Hány fel nem robbant gránát hullt úgy a harcporondra,
hogy virág nőtt fölé. S míg gyerekraj a goromba
alvó felett viháncolt: sokszor a vigalomba
tizenhét év multán is belérobbant a bomba.

Látjátok feleim, így halt meg egy cipész
itt Helmecen. Bizony nem volt titán, vitéz:
vitték. S hogy visszajött: mindég robbanni kész
gránát lett a szíve! Mondom, nem volt csibész!

Hogy megjött a csatákból, ahhoz volt néki kedve,
hogy az pák virányán virágozzék epedve.
És tényleg két kis angyal játszott is ott nevetve,
de a virágok alján gránát volt eltemetve.

Mondom, nem volt csibész: azt hitte, nem beteg
Igaz, orosz fogoly volt és a rengeteg
Murman-mocsár körül biz vért tüsszentgetett
tüdeje s hívta is a mindenszenteket.

Igaz, kétszázezernél több foglyot eltemettek,
míg az országnyi fertőn vasutat építettek
a cárnak! (Ám Lenin is csinált ily hősi tettet,
midőn hajózható nagy csatornát mélyítettek.)

Cipészként nem halt ott meg, de csúf maláriába
esett más százezerrel s melegbe, Ázsiába
vitték őket vonatszám, a legtöbbjét hiába:
barmokként belehaltak a nagy orvoshiányba.

Hazajött, vért köpött s a beteg szív felett
viola ég alatt virágot ültetett.
Ma éjjel a tizenhat éve elfedett
betegség hangtalan felrobbant s vége lett.

Itt fekszik egy talpfa. Fent az orosz mocsáron
kétszázezernyi hulla mereng a holdsugáron
sorjában, hátonfekve, mint sín-talpfák. Az Állam
robog rajtuk! Mint vas-szörny rohan a Murman-álom,
Mindég véres mocsáron fut a Történelem!

Forrás: Vigilia 1935. I. kötet