Kunszentmárton. Nem jő álom szememre.
Ő élt és énekelt e földön, ő!
Akadtam rútabb tájra s ennél szebbre:
Van sok város, falu, folyó, mező.
Szétlőtt sötét házak. Nem én akartam. –
és nem te dúltad fel nálunk a kertet;
De háború van. Tollam mellett kardom.
Így jöttem országodba. Jönnöm kellett.
Ez hát a zápor, mely téged vert régen…
Ma én vagyok, kit bőrig áztatott.
Hajdan s ma is csak egy nap kél az égen,
Csak egy a csermely, mely itt lenn csacsog.
És épp e fák lesték egykor (ki tudja!),
Mi fájt, mi ébredt, zengett szíveden;
Merről eredt s hová vitt sorsod útja, -
E fáktól végre megkérdezhetem.
Te is tollal s karddal mentél csatába,
Tán épp ez volt tanyád egy éjszakán!
S itt ez az éjszemű lány unokája
Annak, kit még te csókoltál – talán.
Találkoztunk, bár száz év választ széjjel,
Köztünk nincs per, testvérré tett a kard.
Míg elmerengtünk, véget ért az éjjel;
Amott már halvány pírt öltött a part.
A nap közelg. Felszáll a páratenger.
Lelkemben ős-reménység ébredez.
Eggyé olvasztott bennünket november:
- Egyforma vér – s esőcsepp permetez.
Ford.: Rabó György
Forrás: Tiszatáj I. évf. 10. sz. 1947. december
