Ivan Cankar (1876-1918): Három állomás – elbeszélések

Ivan Cankar a szlovén irodalom egyik legáltalánosabb értékű képviselője, akit fordítások révén már jól ismer a német, francia és olasz olvasóközönség is. Mi, akik közvetlen szomszédai vagyunk a szlovén népnek, s akik egy monarchiában éltünk velük, nem maradhatunk hátra az ő megismerésében több okból kifolyólag sem. A első ok, hogy Cankar oly mély lelki értékeket relevált írásművészetében, mégpedig eredetének megfelelőleg a népi ízű irodalomban, amely nagy útmutatással lehet számunkra, ahol sokan azt hiszik, hogy a népi irodalom egyenlő a lelkiektől sterilizált realizmussal és naturalizmussal. Cankar még egy múlt századilag értelmezett katolicizmust revelál ugyan műveiben, csapongó szláv lelke sokszor minden rendszert elömléssel fenyeget, de annyi őszinte hit, annyi belülről fakadó lelkiség önti el műveit, hogy az olvasók csak örömüket találhatják benne, íróinak pedig példát meríthetnek belőle arra hogy lelkiség és népiség nem ellenségesek egymással.

Ivan Cankar 1876-ban született Laibach közelében egy szegényes kis házban. Rengeteg küzdelem, nyomorgás és lelki hánykódás után lett író. S alig hogy megismerték, alig hogy nemzete felfedezte, 1918-ban már el is költözött az élők világából. Itt közölt három kis műve, melyeknek tárgyát a saját életéből merítette, méltóan reprezentálja őt és ezt a velünk szomszédos maroknyi délszláv népet, amelynek fia mély emberségességével egyetemesen érdekes és valóban világirodalmi valaki tudott lenni, pedig amíg élt, alig ismerte valaki ebben a soknyelvű kis Európában.

A DATOLYÁK

Mikor a második elemit bevégeztem, elnyertem az engedélyt, hogy ministrálhassak. lelkemet tökéletesen betöltötte akkor a tömjénfüst illata. Az Egyház tulajdonának hittem magam teljesen s örökre megvédettnek minden bűntől. Sohasem voltam oly boldog s kiegyensúlyozott, mint abban az istenáldotta időszakban. S egy szép fiatal pap első miséjén is én ministrálhattam akkor. Kicsiny voltam a megengedték, hogy a súlyos, nagy evangéliumot hordozhassam. A veríték belepte kipirult arcomat, de nem voltam fáradt, csak nagy éhséget éreztem. Mert akkoriban kukoricamálén éltünk, de fénylő, fiatal szemeim beittak minden szépet – s az élet dús álmai nem voltak káromra.

Mise végeztével lehajolt hozzám az ifjú pap, még nagyon kicsiny voltam:

- Nesze, ez a tiéd!

És egy ragyogó ezüst hatost adott nekem.

Eddigelé sohasem voltam még egy egész hatos birtokosa. Húsvétra vagy karácsonyra egy krajcárt kaptam és gazdagnak hittem magamat; ilyenkor aztán pontosan és nagy gonddal számítottam ki, hogy lehetne ezt a krajcárt a legokosabban felhasználni. Ez a hatos most minden reményemet és álmomat meghaladta. Hamarabb mertem volna aranyos várkastélyról, vagy akár a mennyországról álmodni, mint egy hatosról.

Első gondolatom az volt, hogy hazaviszem anyámnak; anyám sírni fog ennek a csodának a láttára.

És kiléptem a sekrestyéből a napfényben úszó utcára. Körös-körül a templom mellett és fel az utca során sátor sátor mellett állott. Ott állott felhalmozva, kiterítve a világ minden édessége és a fehéres sátorlapok vígan lebegtek a meleg szélben. Mi minden nem volt ott akkor! Aranysárga, csurgó levű narancsok – amilyenek húsvét táján szoktak lenni -, piskóták és cukorrudak, fehérek, sárgák, pirosak. Szegény kis kezem mihez is kaphatott volna legelőbb? És nagy, vékonyfalú deszkadobozok telis-tele datolyával; nedvesen, barnán, csábíróan, szinte bűnösen ragyogtak farekeszük közt. Vajon milyen lehet a datolyák íze a szájban?

„Egy hatosod van! És ez a hatos egészen a tiéd, senkinek sem tartozol vele, itt van a kezedben!”

Görnyedten álltam, mintha valami súlyos ütés ért volna s mikor rémülten körülnéztem, hogy lássam, ki suttog a fülembe ilyen szavakat, láttam, hogy egyedül vagyok.

S aztán továbbmentem utamon; szívem nehéz volt és szomorú, a nap nem fénylett többé, az emberek szeme bánatos volt és a sátrak kiürültek.

Mentem, de az út végén hirtelen megfordultam és körülnéztem; egy kisleány állott ottan kurta kis tarka ruhában, komolyan bámult maga elé és két kis karcsú kezében egyetlen datolyát tartott gondos vigyázattal. A gyümölcs húsa mézesen ragadós volt és felrepedt héján keresztül kilátszott a hosszú, fehéres, hasított oldalú mag.

Alig hogy ezt láttam, már újra a datolyás sátor mellett állottam s mintha mámoros lettem volna, akadozó hangon szólaltam meg:

- Datolyát kérek!

- Mennyit? – kérdezte a kövér kofa és nedves kezével belenyúlt a dobozba.

- Egy hatosért, egy egész új hatosért!

Én voltam az, aki ezt mondotta? Vagy valaki más lehetett a hátam mögött s az beszélt helyettem idegenül mély, érdes, út hangon?

A datolyák hozzáragadtak nedves tenyeremhez, beleharaptam az elsőbe; a mézédes gyümölcs hozzáragadt a szájamhoz és a fogaimhoz is.

És akkor kiköptem az egészet: a sima héját, a mézédes húsát és a felhasított magot is. És visszafutottam a már megtett úton, kezemben a datolyákkal, amelyek görcsös szorítású kezemben ragadós kolonccá álltak össze; futottam és futottam, míg a patakhoz nem értem. Ott aztán megmostam a kezemet.

Aztán a fűre vetettem magamat és imádkoztam: Istenem, hagyd, hogy meghalhassak!

Anyámnak nem jut más, csak málékenyér, napról-napra, hónapról-hónapra; talán még azt sem tudja szegény, hogy fehér kenyér is van a világon. Én meg datolyát falok! Sárgás, fényes, cukros datolyákat, egy egész hatosért!

Mintha nagy, nehéz súly feküdt volna a szívemen nyomasztólag és félelmetesen – és még a könnyeket is szégyelltem a szememben.

Ebéd ideje is régen elmúlt, mire hazamentem. Anyám köleskását tett elém, amit különben nagyon szerettem. De ahogy most hozzá akartam fogni, hirtelen kivert a hideg veríték s bénultan tettem le a fakanalat.

- Mi bajod van? – kiáltott rám anyám  rémülten.

Nem mertem rátekinteni, azt hittem, meg kell halnom ennek a hűséges, kutató tekintetnek a súlya alatt, amely magam sem tudtam miért, de gát nélküli gyónásra késztetett. Fölibém hajolt, a lehajtott fejemet két kézzel emelte magához. Olyan fehér volt, olyan gyengéd és halavány, mint Isten Irgalmassága.

- Anyám, ó, anyám!

Fejem súlyosan esett vissza az asztalra, nem akartam többé mást látni.

Mikor kábultságomból felébredtem, anyám arca komoly és fájdalmas volt.

- Mondjad el! – parancsolt rám szigorúan.

És én úgy gyóntam mint a gyóntatószékben, mint Isten előtt.

- Egy hatost kaptam ajándékba, egy egészen új, ragyogó hatost. De én nem hoztam neked haza, nem, én nem is akartam neked róla szólani, hanem elpocsékoltam, bűnös módon elpazaroltam, datolyákat vettem az árán. Ne haragudj, én nagyon jól tudom, hogy most mg kell halnom.

És ekkor valami egészen különös dolog történt.

Anyám felém nyújtotta a két karját és magához vont egészen, így vitt a szoba sarkába a szentképek elé. És háromszor jelölte meg homlokomat a kereszt és az áldás jegyével.

 - Fiacskám, kis fiacskám – mondotta.

És azután meg sem tudtam érteni miért, keservesen kezdett el sírni.

A FEKETEKÁVÉ

Sokszor voltam igazságtalan életemben azokkal szemben, akik szerettek. Pedig az ilyen igazságtalanságok hasonlítanak a Szentlélek ellen elkövetett bűnökhöz: ebben az életben sohasem tudjuk emlékét magunknak megbocsátani, valószínűleg odaát i a legnehezebb rájuk bocsánatot nyerni. Feloldhatatlan és elfelejthetetlen bűnök ezek. Pedig évek hosszú során mintha elaludnának szívünkben, megfeledkezünk róluk é az élet nyugtalan forgatagában elvész és elsüllyed még az emlékük is. De egy vidám pillanatunkban, vagy éjszaka, ha nyomasztó álomból rémülünk fel, az emlékezés hirtelen telje súlyával ránk telepszik és úgy sajog és ég a lelkünk, mintha azt a bűnt ebben a pillanatban követtük volna el. Megbánással, magasba emelkedett gondolatokkal minden más emlékezésünket eltörölhetjük öntudatunkból, de az ilyet sohasem. Szívünkön mindig megmarad egy sötét folt. Mily szívesen meghazudtolnánk a szívünket: igazában nem is úgy történt a dolog. Csak elkínzott és meghajszolt lelkiismereted sűríti a lenge árnyékot fekete éjszakává; ami történt, nem volt egyéb egy jelentéktelen epizódnál, ami napjában ezerszer előfordul. De ez a vigasz is hazug. Hisz érezzük, de mekkora belső keserűséggel érezzük, hogy ez a vigasz hazug kitalálás. Ez a bűn egyformán súlyos, akár egyszer követtük el, akár ezerszer, ha mindennapossá vált, vagy ha éppen csakhogy megesett. A szív nem büntetőtörvénykönyv, hogy bűntett és vétség, testi sértés és gyilkosság között különbséget tenne. A szív tudja, hogy a hős karddal, az áruló ránézéssel gyilkol és hogy könnyebb a kard bocsánata, mint az áruló jeladásáé. És a szív a katekizmushoz sem hasonlít abban, hogy különbséget tenne a bocsánatos és a halálos bűnök közt. Azokat a tetteket is felméri, amelyeknek súlya nem fogható szavakba. Igazságos és csalhatatlan bíró ő. Megbírálja és elítéli a bűnöst egy rejtett, alig észrevehető mozdulat miatt is, s azokért a lopva ejtett pillantásokért is, amik nem váltak szóvá, tetté, amiknek egy arcrándulásnyi nyoma sem maradt a látható dolgok világában. A katekizmus nem sorol fel minden bűnt, csak a kereteket szabja meg. Ha először a szívünket tesszük meg gyóntatónknak s csak azután térdelünk oda vallomást tenni, gyónásunk kínosan hosszúra nyúlik, s meggyötör bennünket. A bűnök, amiket megvallunk, amiket levezekeltünk, bocsánatot is találnak; de ha vannak olyanok is, amiket sohasem ejtettünk ki a szánkon, amik csak alaktalan, lappangó árnyakként kísértenek a szívünkben, azoknak súlya mindvégig ránk nehezedik, és utolsó percünkig vérzik a nyomuk. Maga az ember is csak akkor vallja be magának az ilyet, ha éjszaka a sötétségbe mered és a takaró kőtömegként nehezül mellére. Vannak, akik mentegetőznek: „Én nem loptam, nem gyilkoltam s nem követtem el házasságtörést, tiszta az én lelkem.” Hány hazug képmutatót pólyálnak be ezek a szavak kényelmes nemtörődömségbe! Hazugok! Nem bámultatok-e bele szemérmetlenül az éhezők orcáiba, miközben almát haraptatok az utcán. Ez rosszabb volt, mintha elloptátok volna azt az almát, hogy az éhezőnek adjátok. Egy belső után ítélő bíró hamarabb megbocsáthat a gyilkosnak, aki akasztófára menet megvigasztal egy síró gyermeket, s szívében gyermek lesz, mint neked, tisztaságoddal kérkedő lélek. Mert a szív nem ismer különbséget a kis és nagy dolgok között, s parancsai felülről jönnek.

Lehet vagy tizenöt esztendeje, hogy egyszer hazatértem és három hétig anyámnál maradtam. S nem találtam a helyemet ezalatt, rosszkedv s nyomasztó érzések gyötörtek. Lakásunk komor volt, s most a távolból úgy tűnik fel nekem, hogy lidércként nehezedett mindnyájunkra valami súlyos, kellemetlen érzés.

Első otthoni éjszakámon egy kis kamarában aludtam; gyakran felébredtem álmomból és akkor láttam, hogy a sötétben anyám elhagyja ágyát és az asztalhoz ül. Olyan csendben történt mindez, mintha aludnék: Tenyerét homlokára szorítva ült az asztalnál és fehér arca világított, pedig az ablaktáblák nem voltak nyitva és sem a hold, sem a csillagok nem világították be az éjszakát. Feszülten figyeltem mozdulatait és rájöttem, hogy a hozzám szivárgó leheletnyi zajt nem az alvó lélegzetvétele, hanem valami keservesen visszafojtott zokogás okozza. Fejemre húztam a takarót, de azon keresztül is és még elalvásom után is fülembe lüktetett ez a belülről jövő zokogás.

Másnap felköltözködtem a szénapadlásra. Itteni lakásomba egy meredek, létraszerű falépcsőn jutottam fel, amely egészen meghajlott lépteim alatt, s csak óvakodva lehetett rajta feljutni. Ágyamat a szénában vetettem meg, asztalomat pedig az ajtónyílásba állítottam, ahonnan egy hegyoldalra lehetett tekinteni. Különben egy szürke, hámló kőfal fogta be horizontomat. Szomorúan, nehéz gondoktól hajszoltan írtam akkoriban első szerelmes elbeszéléseimet. Erőt vettem gondolataimon és napsugaras utakra, virágzó mezőkre, a szántóföldek jószagú távolába kényszerítettem őket, hogy valahogy magamat és a saját életemet ne kelljen látnom.

S egyszer csak úgy éreztem, hogy feketekávét kell innom. Nem tudom, hogy jutott az eszembe, csak hirtelen vágyni kezdtem rá. Talán éppen azért, mert tudtam, hogy még kenyér sincs a háznál, nemhogy kávé lenne. Mikor írnunk kellene és cserben hagy a fantázia, komiszak és kegyetlenek tudunk lenni. Mikor anyámnak szóltam a kávéról, tágra meredt, félős tekintettel nézett rám és semmit sem válaszolt. Kedvetlenül és szomorúan, minden további szó és köszönés nélkül mentem vissza a szénapadlásra; Milánról és Brédáról akartam írni, akik szerették egymást s mindketten oly boldogok, előkelőek és vidámak voltak. „Kéz a kézben haladtak fiatalon, a felkelő nap körülsugározta őket s hajukat belepte a harmat.”

És ekkor halk lépteket hallottam a falépcsőn, az anyám volt: lassan, óvatosan vette a lépcsőfokokat és egy csésze kávét hozott a kezében. Most világosan emlékszem rá, hogy ebben a pillanatban olyan szép volt, amilyennek sohasem láttam.

A lebukó nap ferde sugarai a padlás ajtajában rávilágítottak és megcsillantak a szemében. S a szemei most nagyobbak és tisztábbak voltak, az égboltozat fénye, a mennyei szeretet és jóság mind benne tükröződött ebben a pillanatban. A szája nevetett, mint a gyermeké, aki örvendetes ajándékot tart a kezében. De én elfordultam tőle és türelmetlen hangon szóltam rá: „Hagyjál békében most nincs rá kedvem!”

Még nem érkezett fel egészen a lépcsőkön, csak a derekáig láthattam. Mikor meghallotta szavaimat, mozdulatlan maradt, csak a keze, amiben a csészét hozta, kezdett reszketni. Ijedt tekintettel nézett rám és a szemében kialudt a fény. Szégyenemben mind az arcomba futott a vérem és hirtelen feléje ugrottam.

- Add hát ide!

Már késő volt. A szeméből kialudt a fény s ajkairól elfogyott a mosoly. Megittam a kávét és meg akartam vigasztalódni. Este majd elmondok neki mindent, amit érzek, a szeretetemet iránta és hogy méltatlan lettem az ő szeretetére.

De sem aznap este, sem másnap, sem mikor búcsút vettem tőle, nem mondtam el semmit.

**

Három vagy négy évvel később idegen helyen, egy idegen asszony egy csésze kávét hozott be a szobámba. Akkor összeborzongtam és égő fájdalom hasított a szívembe, hogy szerettem volna felordítani. A szív bírósága előtt nincsenek kicsiny és nagy dolgok.

VRÜZSGYENEC

Vrüzsgyenecnek hívják a helyet, ahol anyám valaha otthon volt.

Az emberek azt mondják, hogy ez a hely valahol a horjuli völgyek közt fekszik; lehetséges, én nem tudok róla. Sohasem jártam ott és még a térképeken sem találtam fel a nevét. De hogy mégis létezik, és hogy egészen közel van hozzánk, az bizonyos. Talán már ott jártam egyszer a közelében talán csak egy órányi út választott el tőle. Hosszas vándorlásaim alatt talán találkoztam is ezzel a hellyel, anélkül, hogy a nevét ismertem volna és így idegen és néma maradt számomra, mint annyi más hely. És tényleg úgy emlékszem, hogy mi ketten, anyám és én egyszer egy magas hegyről letekintettünk erre a helyre. Azt hiszem, kora reggel történt a dolog. A völgyben fehér köd terjengett és a ködből egy dombocska emelkedett ki. A dombon templom állott és mély árok vette körül, a tornyon pedig akkor csillantak meg a nap első sugarai. Anyám arcán is visszatükröződött az égi fénynek egy-egy sugara. Kinyújtotta karját és a templomra mutatott.

- Ott fekszik Vrüzsgyenec! – Hangja lágyan és álmodozóan csengett, mint a gyermeké, aki azt akarja mondani: „ott van a mennyország!”

És olyanformán csengett, mint a rabé, aki túlmered börtönének rácsain: „Arra vannak a mezők…”

De mégis talán másutt fekszik ez a táj, egészen másképp néz ki és mindez csak álomlátás volt.

Én sohasem voltam Vrüzsgyenecben és azt is tudom, hogy sohasem jutok el oda ebben az életben. Akkor se jutnék el, ha nem lennék távolabbra tőle egy lépésnyinél. Mégis erre a helységre gondolok, ha bánatos, vagy nagyon beteg vagyok. Akkor csendesen közeledik hozzám, mint ahogy a halál lopakodik közel a szenvedő és megfáradt lelkekhez. És a fájdalom homályából és mélységéből ilyenkor egy gondolat tör elő: hogy majd az indulás utolsó órájában azt a szalmatetős házat fogom látni, ahol anyám született és azt a bölcsőt, a ráfestett piros szívekkel, a parányi gyermeket hosszú, zöld köntösében,amint bizonytalanul teszi meg első lépéseit; hallani fogom vékonyka nevetését, akadozó, alig érthető szavait és az a szív, amelyet még nem sebzett fel a megismerés, a virágzó mezőn kihajtja majd halvány fényű virágait. Meghittekké váltak számomra ezek a gondolatok és nem kétkedem benne, hogy egyszer mind valóra fognak válni. Mert az az üzenet, amit abból az országból kapunk, nem hazudhat nekünk.

Már itt volt az alkonyat ideje és én nagyon kifáradtam akkorra Anyám nyugodtan lélegzett és mintha aludt volna. Lábujjhegyen lopóztam ki a szobából és a szomszédokhoz mentem el egy pohárka borra. É egészen addig maradtam ott, amíg teljesen besötétedett. Ahogy visszajöttem, gyertyát gyújtottam és ekkor kimondhatatlan borzadály fogott el. Anyám ágyát üresen találtam. Reszketve állottam helyemen és a lábam mintha a földbe gyökerezett volna. Hogy mennyi időbe telt, amíg ijedtségemet le tudtam győzni, azt nem tudom megmondani. A gyertyával a kezemben mentem végig a szobákon, át a pitvaron és az volt az érzésem, mintha valaki más, egy idegen ember járna itt a gyertyával; meg kellett állnom, hogy megvárjam mit fog tenni. Így jutottam át a pitvaron és a két rozoga falépcsőn abba a kis kamarába, amelyben az öreg koldusasszony lakott nemrégiben. És az ágyán most ott feküdt az anyám. Amikor megláttam, különös érzés fogott el, valami a szívem után kapott, szorítani kezdte és addig szorongatta, míg minden vér eltávozott belőle. Ennek az érzésnek nincs neve, fájdalomból és szeretetből tevődik össze. De ennél még valami több is van benne.

Anyám fiatalosnak tűnt fel, arca élénk, szeme fényes és vidám volt és az ajka mosolygott. Tekinttében a gyermekek csendes és megelégedett titkos öröme bujkált, azoké a gyermekeké, akik nem keresik és nem is tudják, miért reszketnek a felindulástól.

- Hogy kerültél ebbe az ágyba, anyám?

- Egymagamban jöttem ide. Csak azt ne hidd, hogy olyan nagyon beteg vagyok. Ha Isten is úgy akarja, nemsokára Vrüzsgyenecben leszünk. Milyen régóta beszélünk már arról. Mikor felkeltem, egyszerre csak úgy éreztem, hogy egyenesen oda kell mennem, de nem találtam a ruháimat. Hova raktátok őket?

Ahogy szavait hallottam és a mosolyát láttam, úgy éreztem, hogy el kell szöknöm innen és valahol a homályban és az egyedüllétben kell panaszkodnom az égnek. Mert egy harmadik személyt gyanítottam a szobában, aki leskelődve hajolt le anyámhoz.

- Az a másik ágy ott a szobámban nincs jól megvetve, úgy éget, mintha parázs volna a lepedő alatt. Itt sokkal jobb és legalább egy kicsit tovább jutottam már az utamon. Oly gyorsan jöttem ide, hogy már majdnem el kellett volna érnem Vrüzsgyenecet. Siettem, de a falak is velem jöttek és közeledtek, meg elfutottak, mint a cicázó gyermekek. Talán kocsit kellene bérelnünk és úgy menni el Vrüzsgyenecbe, mert azt hiszem, így sohasem érünk oda. Hogy fognak majd csodálkozni, ha egyszer behajtatunk az udvarra. Mit gondolsz, Mrovec ideadhatná-e nekünk a kocsiját?

- Miért ne adná ide, ha egyszer bért fizetünk érte?

- Hát persze, miért is ne adná? Már jókor reggel elindulunk; egy szép napsugaras vasárnapon. Gyönyörű lesz az egész, ezt olyan biztosan tudom, mintha a Szentírásban olvastam volna. Csak ez még nem lesz most rögtön. Ma éjszaka még nem lesz meg – de holnapra már biztosan -,menj hát át Mrovechez és kérd meg, hogy tartsa készenlétben a kocsit. De miért sírsz itten?

Forró könnyek szöktek elő a szememből és perzselve futottak végig az arcomon. Anyám felém fordult, s mély, nyugtalan és félős tekintettel vizsgálta arcomat. Aztán a fal felé fordította fejét és arca újra betegessé, nyomorulttá, gondtól és kínoktól szaggatottá vált.

Az emberfia, ha dél- és estebédre csak keserűségből él, ha csak szeretetet szór el minden útján és egyetlen gyümölcsét sem élvezheti az elvetett magoknak, nyomorúságán nem kellene-e, hogy kétségbeessék, ha szívének legcsendesebb és legrejtettebb zugában az álmok és a sejtelmek világát fel nem találhatná?

Előbb csak egy kis fényecske villan fel, valami emlékezés talán egy kedves eseményre, vagy vágyakozás valami szépség és gyengédség iránt, ami talán sohasem volt és nincs is sehol. A fájdalmak megsokasodnak, a fény erősebben világol, jobban melegít, mert a megváltás közeleg. És végül a világosság hulláma végső pompájában ömlik át abba a világosságba, amely örök és beteljesedik a kinyilatkoztatás, amit a szív befogadott.

Vrüzsgyenecre gondolok, ha didereg a lelkem, ha a szorongó félelem, ha a halál leheletének fagyossága csapja meg az arcomat. Valóban olyan közel járna ez az idő? Az a napsugaras vasárnap nincs már olyan messzire?

Mrovec, fogd be gyorsan a kocsit, anyám és én Vrüzsgyenecbe utazunk.

Szlovénből fordította: Jella Maritschnig

Forrás: Vigilia 1935. I. kötet